Szeifert Natália - Mi van veletek, semmi?

Két harmincas éveinek közepén járó magyar srác, Pók és Grafit történetét ismerhetjük meg Szeifert Natália könyvéből. Teljesen behatárolt térben, Budapesten a nagykörút környékén, és pontosan tudható időben a 2011 és 2016 közötti nagyjából öt évben járunk. Tetszett, hogy bár  ennyire precízen megadottak a paraméterek, a figurák karnyújtásnyira vannak tőlünk, mégis történetük egy teljesen tökéletes, általános látlelet társadalmunk egy bizonyos rétegéről.

Grafitot éppen kidobta a barátnője, az utcán szedegeti cókmókját, amikor belebotlik Pókba, aki egy verekedésen van túl, ahol fogát  vesztette. Pók felajánlja a másiknak, hogyha nincs hova mennie, jöjjön hozzá egy éjszakára. Az egy éjszakát még sok másik követi, a két férfi valamilyen láthatatlan érdek vagy lustaság miatt együtt marad. Grafit azt a szárnya vesztett művészpalántát testesíti meg, aki jobb híján rajztanári állásból tengeti életét, amíg fel nem mondanak neki. Majd a vásznon próbálja megjeleníteni belső hangját, ami ismét csak kudarcra van ítélve. De mit is mutatna meg? Grafit olyan semmilyen. Sodródó, nem érdekli igazán semmi, a méla közönyben dagonyázik, amiben kitűnően elvan.  A bemutatott öt év alatt egyetlen önmagából induló kapcsolata nem lesz. Nem keres barátnőt, nem mélyed el semmiben. Egy szürke fogaskerék lesz a gépezetben, ami egy időre Pókhoz köti. Pókhoz, aki szintén valami lápos nihilben csücsül. Nem kifejezettem legális, de mindenképp egyszerű munkát végez. Némi  megfigyelés, terjesztés és hasonlók. Nem kell megszakadni, a pénz meg rendesen csordogál. Nagy igényei nincsenek, jól elvan. Törzshelyükön a Mexikóban találkoznak a többi szereplővel, korunk ugyancsak tipikus figuráival; Évával, Krisztával a pincérnőkkel, Jégermiszterrel, Somával, Sacival, Zizivel és Barnival, Nonstop Sanyival és persze Leveles Lacival, akinek szállóigévé váló kérdése adja a könyv címét: 

"Mi van veletek, semmi? " 

Ugyan mi is lehetne? Az ő történetüket a világ adja; a 2010 októberében történt Ajkai vörösiszap-katasztrófa, a 2011 év eleji West-Balkán tragédiája vagy a Teréz körúti robbantás. Nem próbálkoznak, nem kockáztatnak. A könyv közepén aztán megmoccan valami, a kis csapat elmegy egy prágai kiruccanásra. Jó lett volna, ha innen elindul egy nagyobb lendület, de a kis kitérő után minden megy tovább a maga sótlan sivárságában. A minden szenvedélyt nélkülöző semmi napjainak gyűjteménye a kötet. Összességében nem volt egy kellemes olvasás számomra. De pont a mássága miatt válik érdekessé. Szeifert Natália rendkívül  olvasmányos formában meríti bele olvasóját ebbe a sokunk számára elhatárolt világba. Szereplői rendkívül sokszínűek, de magányosak. Van ugyan egy érintkezési felületük, de ez valóban csak egy felület. Egy külső burok, amit jól betekernek a piálás palástjával, a kocsmai miliő komfortjával, de igazából egyik szereplő sem tárja fel magát. Talán már nem is képesek rá, vagy nem találkoztak még azzal a személlyel, aki kitárhatja feléjük a létezés egy másik, értelmesebb dimenzióját. A mindennapok cél nélküli túlélésén kívül léteznie kell valami másnak is, ami jó, ami viszi előre az embert, ami értelmet ad létezésének. Pók és Grafit ennek a reményének ad talán hangot a történet lezárásakor.
Sok hasonlóságot véltem felfedezni az írónő korábbi,  "Az altató szerekről" című regényével, ahol szintén  két szereplő áll az események középpontjában. Mindkét kötetnél megvan a váltott szemszögből történő ábrázolás, és a főhős életének egy egészen átható és beható ismertetése. Abban a történetben két nő a főszereplő, akik mindvégig csak majdnem találkoznak, és ez adott egy izzást a könyvnek. Pók és Grafit nemcsak majdnem találkoznak, hanem együtt laknak, de itt is várunk egyfajta igazi találkozást, egy megnyílást. Számomra teljesen megdöbbentő, hogyan írhat ilyen hitelesen egy nő ennek a két férfinek az érzéseiről, életéről. (Mi tagadás többször is beugrott Szendi Nóra könyve.)   Számos értékelést elolvastam, hogy lázadoznak-e a férfi olvasók, megvétózzák-e vajon a leírtakat, de eddig semmi.

Nekem mindenképp ebből a férfi szemszögből való ábrázolásból adott leckét a szerző. Nem mondanám, hogy érzéketlen emberekről van szó, csak valami egészen eltérő világszemléletről, valami nagyon másról, mint ami én vagyok. A kötet lezáró akkordja Leveles Laci története, ami mindvégig, mint egy feszes és fényes madzag ott húzódik a mélyben. Vele, az ő életével válik teljessé számomra a két férfi sztorija. Mindenképp egy korhű generációs regénnyel ajándékozott meg minket Szeifert Natália.

Hozott pontszám: 4/5

 Szeifert Natália

Fotó: Draskovics Adam