Moldova György - Gázlámpák alatt

Még soha nem olvastam a szerzőtől semmit, de egy régi ígéretemet teljesítettem ezzel a könyvvel. Valakinek ez volt a kedvence, és megígértem neki, hogy elolvasom. De bármilyen vékony kis kiadvány, az olvasás valahogy csúszott, csúszott...egészen mostanáig. 

A Gázlámpák vidéke ismerős tájék számomra is. Budapesten a nyolcadik kerültben nőttem fel, így a Gázgyár, Kun utca, Köztársaság tér (II. János Pál pápa tér), Keleti pályaudvar, Fecske utca mind a szemem előtt volt olvasás közben. Noha az 1950-es években játszódott az írások zöme, nem sokat változott a környék az utána következő 20-30 évben sem. Legfeljebb  még több vakolat hullott le, és még fakóbbak lettek a házak amúgy is szürke falai. Jól emlékszem a köztereken bóklászókra,  a kőasztalokon sakkozó egyszerű emberekre, a karéjba köréjük sereglett kibicekre,  a koldusfélékre, ügyeskedőkre. Persze mindezt gyerekszemmel szemléltem, de én mondom, már akkor is szociológiai tanulmány volt ott minden. 

Moldova György nem tett mást, csak megjelenítette ezeknek az embereknek a történetét. A huszonhét írás mindegyike a maga nemében nagyszerű. Általában rövid, tömör történetmesélés jellemző rájuk, éppen csak annyi körítést mond el, ami feltétlenül szükséges a megértéshez. Talán emiatt sem tud igazán irodalmi értéket képviselni. Ettől függetlenül viszont rendkívül érdekes esetekkel ismerkedhetünk meg. Egy-egy sztori után azért jó volt szusszanni egy nagyot, hiszen mindegyik mesélőnek megvolt a maga tragédiája. Elmondható, hogy nem a szerencsés változások, hanem a szerencsétlenség által előhívott keserűség hangjait olvashattam. Így viszont egymás után felsorakoztatva a válogatott tragédiák, sajnos a szenzációhajhászás utóízét hagyták bennem. Tudom, hogy nem ez volt a szándék, hiszen az is csoda, hogy ilyen mérvű társadalomkritika megjelenhetett 1968-ban, de attól még így hat. Az első kiadáshoz képest is eltelt fél évszázad, azt gondolom, hogy ezt sem szabad elfelejteni. Most olvasva szociológiai tanulmánynak tűnhet a kötet, melynek történetei megérintik az olvasót. 

Gázlámpa

Kép: Fortepan Kurutz Márton KÉPSZÁM: 12099

A lapok között az elmagányosodott és megsebzett férfiak kapnak többnyire hangot, akik még magukon cipelik a háborúk nyomát, sorsuk tragédiáját.

A hosszabb írások jobban tetszettek nekem, főleg azok, ahol a szerző kicsit teret engedett a történet kibontakozásának. Így talán legjobban a "Zöld-fehér menyasszony" nyerte el a tetszésemet, s bevallom még Kőrösi Zoltánt is eszembe juttatta, hiszen volt ebben is annyi mágia, annyi humor és csíny, mint nála. No és a téma is; hiszen a fociról, Fradiról és egy aranylábú jobbszélsőről szól a fáma. De nem ez az egyetlen futballos történet, itt is találhatunk csemegéket. 

Viszont nagyot nyeltem "A sötétkék ruha" történetén, ahol  nem csupán az eset szomorúsága, hanem a megközelítés is segítette a nagyobb átélést. Hasonló volt "Pál Dénes" esete a latin nyelvvel. Mindkét mű azokat a férfiakat idézi meg, akik a családfenntartás okán nem tanulhattak, később aztán minden valahogy úgy elfolyt mellettük. 

Sok nagysúlyú történet is található a kötetben, kettő mellett képtelen vagyok szó nélkül elmenni. Az egyik a "Joszif Sztálin Szárnyvasút", ami egy bányász vasútvonal megépítésének abszurd históriája. Itt is, és több másik novellában is megjelenik érintőlegesen a bányászélet nem gyerekjáték valósága. A másik pedig a Páter Fáber jezsuita atya esete, amiről egyszerűen képtelen vagyok eldönteni, hogy igaz-e. Nehéz is, hiszen Moldova már a fülszövegben elhinti, hogy az író az idők kezdete óta hazudik. A hallott történetek hiteles voltát nem keresi, ő csak elmeséli.

Voltak kicsit vidámabb hangvételű írások, például "A házmester lányán" hangosan kacagtam, vagy a záródarabon, az  ""Egymillió forint" -on is, ami mai szemmel is elképzelhetetlen. De alapvetően nem a könnyedség gyűjtötte közös táborba ezeket a szereplőket, hanem valami súlyosabb dolog. Így találkozhattam Hammerral, aki nem tudta magáról lemosni a holtestek szagát, a szétroncsolt arcú Dürrel, aki a tolvajok réme lesz vagy a nagyapával, aki mellett meghal az unokája. 

Alapvetően tetszett a könyv, ezek a kis történetek közelebb hozták hozzám a kor emberét, ám, mint irodalmi alkotást nem tudom így kiemelni. Noha mindegyikből lehetett volna egy tökéletes regényt felépíteni.

Hozott pontszám: 4 

"Mi újat tudunk mi mondani egymásnak? Olyan ez, mintha egy piacon csupa szőnyegkereskedő volna, és egyforma szőnyegeket árulnának egymásnak. Hát érdekes volna ez?"

"Találkozom mindenféle emberrel a tanfolyamokon, megpróbálok szóba elegyedni velük, de abban a pillanatban, ahogy megszólítom őket , megérzik rajtam, hogy én magányos ember vagyok, akinek nincs társasága, és elhúzódnak tőlem.
Az úristen tudja, miről lehet rájönni, hogy a másik ember magányos."

"– Életem során, kedves uraim, már sokfelé megfordultam, sok csirkefogóval akadtam össze. Emlékszem rá, mikor egy magyar eladott harminc mázsa timsót étkezési sónak; ismertem Bubajt, a cigányt, aki a háború idején kirabolt egy dohányraktárt, és egyetlen fillér nélkül, csak a cigarettákat osztogatva beutazta a félvilágot; találkoztam azzal a bandával, mely sorra járta a falvakat, és az utcák páros házszámait kicserélte a páratlanokkal – persze, nem ingyen; mégis azt kell mondanom, hogy ha az életemben látott összes linkséget egy halomba raknám, akkor sem érnének fel a Joszif Sztálin szárnyvasút építkezésének még a lába ujjához sem."