„A pokol nem az a hely, ahol szenvedünk, hanem az, ahol senki nem hallja szenvedésünket.”
(Manszúr al-Halládzs)
Csúnya módon a kötet utolsó mondatával kezdem az értékelésemet, mely tulajdonképpen egy szúfista vers, de remekül egybefoglalja a történet kicsengését bennem. Az Isztambul, Isztambul számomra mind témájában, mind gondolatvilágában egy gyöngyszem, egy kincs. Szívesen olvastam volna évtizedekkel korábban, nagyban befolyásolta volna kialakuló énemet. Persze ez lehetetlen, hiszen a kötet viszonylag új keletű, de talán pont ezért a mai, kiforróban lévő ifjúságnak is kezébe nyomnám. Ugyanakkor azt is meg kell jegyeznem, hogy ez kockázatos vállalkozás lenne, mert a könyv fókuszában egy szélsőségesen brutális szituáció áll.
Isztambul gyomrában, valahol a föld mélyén van egy börtön, ahol a lehető legembertelenebb módon léteznek az elítéltek. Szinte teljesen ruhátlanul fekszenek a csupasz betonon, a minimális méretű cellában egymás hegyén-hátán, ellátatlanul, fázva és éhezve. Mindennapjaik a folyamatos rettegésben telnek, hogy éppen akkor kit fognak elvinni és megkínozni. Márpedig naponta elvisznek valakit, akit kimondhatatlan és végiggondolhatatlan módon bántalmaznak. A diktatúrák működését szimulálja a helyzet, ahol minimális információkért maximális kegyetlenségüket élhetik ki egyesek. De létezik egy föld feletti világ is, egy másik arcú Isztambul, ahová feljárnak a foglyok. Ez az Isztambul egy varázslatos szépségű, minden oldalról ölelő város, egy ódára méltó szerelem. Ez a fellajtorjázás természetesen csak a képzelet szárnyán jöhet létre. A kimondott szó varázsszőnyegén repteti a rabok lelkét egy másik dimenzióba.
Négyen vannak az aprócska cellában összezárva, a Doktor, az Apó, a Borbély és a Diák. Ők mesélnek egymásnak felváltva történeteket, melynek egyetlen szabálya, hogy ne legyen búskomor. A Dekameronhoz hasonlóan -mely szintén megemlítésre kerül a könyvben-, tíz fejezetben, tíz esetet mondanak el egymásnak. Ezekben elválaszthatatlanul vegyül valóság és fantázia, létező és kitalált részlet. Így élnek, így élik túl szörnyű sorsukat a főszereplők.
A könyv egyrészt Isztambulról szól. Egy hatalmas és szövevényes múltú városról, ahonnan mindig fel lehet csipegetni valami szépséget, amit a mesélők meg is tesznek. Rendkívüli élmény volt úgy olvasni ezt a kötetet, hogy alig egy hete fejeztem be Énard ötszáz évvel korábbi történetét ugyanarról az Aranyszarv öbölről, Konstantinápoly egy másik rétegéről. De emellett Sönmez az elnyomókról is beszél, a történelemben ismétlődően felbukkanó diktatúrákról, a testet-lelket megnyomorítókról, az ember megaláztatásának végleteiről. Ezen túl van a könyvnek egy pszichológiai vonatkozás is. Lehet-e túlélni és hogyan, az ilyen végleteket? Megmaradhat-e az ember méltósága, ha igen, akkor miben nyilvánul meg?
Ezek az eszköztelen emberek, minden gyógyszer, kötszer és bármi nélkül egymás sebeit ápolják. Életben tartják a másikat a végsőkig. Nem tagadom, nagy hatást gyakorolt rám a kötet, talán pont ennek a két végletnek; a kegyetlenségnek és az emberségnek a kettőssége okán.
A külsejében is szépséges kötet egy kivételes történetet foglal magába, és csak remélni tudom, hogy a kurd származású török szerzőnek további műveit is lefordítják magyarra.
Hozott pontszám: 5
"Bár kiderülne most, hogy szeret valaki."
"Lehet, hogy csak a boldogságnak van határa, és a boldogtalanság határtalan? Csak a nevetésnek van vége, a fájdalom viszont végtelen?"
"Az ember az egyetlen létező, aki nem elégszik meg saját magával, Doktor. A madár az csak madár, szaporodik és repül. A fa csupán levelet hajt, és gyümölcsöt hoz. Az ember más: megtanult álmodozni."
"Isztambulban az volt a különös, hogy nem a válaszokat, inkább a
kérdéseket szerette. Képes volt a boldogságot lidérces rémálommá
változtatni, és fordítva: a reményvesztett éjszakákat sokszor örömteli
reggelek követték. Isztambul a bizonytalanságból merített erőt. Ezt
nevezték a város sorsának."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése