Ez aztán személyes lesz!
Szóval, a filmből kiderült, hogy a Romkert Alcsútdobozon, az Arborétumban játszódik. Ezt addig nem tudtam. Nem elég, hogy pár utcára, egy kerültben laktam a szerzővel, de öt évvel ezelőtt éppen Alcsúton vettem egy házat Kőrösi Zoltán halálának hónapjában. A halála napja pedig a születésnapom előestéjén van. Sorolhatnám tovább a "véletleneket", de azt hiszem már ez is megmagyarázza, hogy miért érzem azt, hogy figyelnem kell minden szavára.
Őszintén szólva annyira mélyen belém ivódott a kisfilm története, hogy sokáig arra koncentráltam, hogy összekössem a könyv cselekményét a filmben hallottakkal. Aztán szép lassan el tudtam engedni ezeket az elvárásaimat és megérkeztem Mészáros Péter életébe, akinek nem kevesebb megmagyarázhatatlan eseménnyel kellett szembenéznie, mint nekem. Ő is gondolhatta volna, hogy a véletlenek vezetik útját, de ő sem tette. 1996 augusztusában megpillantja volt tanárát, akit követve betér egy antikváriumba. A könyvek közt matatva az egyik példányból kihullik egy fénykép. A lencsébe pillantó kisfiú arca annyira megbabonázza az ifjú egyetemistát, hogy zsebre vágja a fotográfiát. Az 1979-re datált képen egy asszony, egy kislány és egy kisfiú látható, akinek arca annyira ismerősnek tetszett, hogy képtelen volt szabadulni a tekintetétől. Az üzletből kilépve egy könyvesbolt kirakatában megtalálja a gyermeki arc tulajdonosát, egy Kőrösi Zoltánnak nevezett író -akinek akkor jelent meg "Mindenszentek " című könyve-, fényképéből néz vissza rá. De a dátumok és a helyszínek nem stimmelnek. (Mondanom sem kell, hogy épp tíz év a különbség, mint a szerző és köztem) Mit tehetne mást Mészáros Péter, felgombolyítja a múltba vesző események szálait, nyomába ered a fényképen látható családnak. A nyomok pedig az Alcsútdobozi Arborétumba vezetnek.
A történet mégsem egy klasszikus nyomozás leirata, hanem valami egészen különös, szövevényes, egymásba kapaszkodó, önmagába visszatérő és elágazó, kereső-kutató regény, melynek egy a vége: "Kőrösi Zoltán pedig eltűnt. Különös, de róla azóta sem tud senki semmit."(219.oldal)
Az idők és szereplők homályos és zavarba ejtően ellentmondásos használatával már a Szívlekvárban is találkoztam, de ebben a tizenhét évvel korábban megírt kötetben még tudatosabbnak éreztem ezek alkalmazását. Mintha az idő nem is lenne fontos, csak annak lehetősége, ahogy kapcsolódnak életünk részletei egymásba, egymáshoz. Ennek a kapcsolódásnak fontos jelét véltem felfedezni a fejezetek zárósora és a következő fejezet első sorában. Akár egy szonettkoszorúnál, itt is megegyezik a záró és nyitómondat, szoros keretet adva ezzel a mondandónak. Hiába folynak be az arborétumi élet mozzanatai a jelenbe, azok felkavaró elegyet alkotnak a "Mindenszentek" regény szereplőivel, Mészáros Péter álmaival és saját múltjával is. Nem könnyű olvasmány, kétségtelen, de ne feledjük, hogy a kötet belekerült a "303 magyar regény, amit el kell olvasnod mielőtt meghalsz" (2009) válogatásba, mint a posztmodern magyar irodalom kiemelkedő darabja.
Számos dolgot ki lehetne emelni a történetből, ez a gazdagon burjánzó szövegréteg lehetőséget ad rá. A szerzőre jellemző csodálatra méltó gondolat és szókapcsolások természetesen itt is jelen vannak, s nem egyszer hosszú kacskaringós tagmondatokon keresztül lebegtetik az olvasó lelkét. Ebből a bőségtálból én most mégis ifjú nyomozónkat, Mészáros Péter alakját emelném ki, aki képes belegázolni az időtlenség tengerébe, arisztokratikus nyugalommal áll neki kideríteni azt, amibe belebotlott. Egyfelől körültekintő, másfelől hagyja magát a sors által vezetni, engedi, hogy hassanak rá, mert szabad kicsit megszédülni, szabad kicsit remélni és álmodozni. Mert mire való is az idő valójában?
"Nem azért van az idő, hogy túléljük, hanem arra való, hogy újra és újra átéljük." -írja a Milyen egy női mell című kötetében. Számomra teljesen elképesztő az, hogy immáron az összes könyvét olvasva látom, hogy minden ugyanarról szól nála, hihetetlen rend és egymásban lakás van a szövegek sokszínűségében. Kivételes látásmóddal rendelkezett; ha festő lett volna, valószínűleg elképesztő stílusban mutatta volna meg számunkra azt, ahogy ő érzékeli a környező világot. Párhuzamban áll számomra Mészáros Péter figurája a szerző alakjával. Hiába akart a szöveggel elterelni, nem ő a könyvbeli K. Z., nem az ő felmenői között van a hentes nagyapa, a névváltoztatásra kötelezett előd, nem ő az író, hanem ő az a szívében örökké nyitott ember, aki a történelem minden térdre kényszerítő ténye mellett is képes meglátni mindenkiben a szelíd jóra való törekvést. Magányos vándorlás ez mindkét alak részéről, és sajnos néha nem mi látjuk meg azokat az összefüggéseket, amire vágyunk, hanem az utánunk jövők.
"Bízni persze lehet, és ahogy mondani szokás, bízni bizony kell is, elhinni például, hogy egy szál kihúzása, fogjunk bárhol hozzá, felbonthatja a színes gombolyagot, s hogy a történet, az ügy valósághű rekonstrukciója, mert ki is merhetne itt többre vállalkozni, több lenne az már, mint jóleső önbizalom, igen, hogy mindannak felidézése, ami hajdan megtörtént és mára a múltba merevült, talán ha egyébbel nem is, de vigasztaló sejtetéssel szolgálhat, ha érteni nem is, legalább meglátni és érezni próbálni, legyen most ez a cél, valljuk be, ez sem kevés." (11.oldal)
Hozott pontszám: 5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése