A szégyen, ami az érdemtelenség érzését hozza el számunkra kapcsolataink terén - ahogy fogalmaz a szerző. Csak azok nem tapasztalják ezt meg, akik nem képesek az empátiára és a szociális kapcsolódásra. A szégyen mögött egy komisz érzés lapul meg, az, hogy "nem vagyok elég jó". Nem vagyok elég szellemes, okos, csinos, tehetős, izgalmas, jó kiállású, jó pozícióban...
Az egy évre tervezett kutatás célja a szégyen teljes feltérképezése volt. Végül Brené hat éven át több száz beszélgetést folytatott, embereket hallgatott meg, fókuszcsoportokat vizsgált, naplóbejegyzéseket és történeteket olvasott. Ezután sikerült valamiféle mintázatot felismernie, megírta a témával kapcsolatos könyvét, de érezte, hogy valami nem stimmel vele. Látta, hogy szégyen tekintetében két nagy csoportra oszthatóak az emberek, azokra, akikben megvan az "érdemesség" érzése, akik érzik, hogy szeretik őket és tartoznak valahova. A másik csoport pedig, akik folyton küzdenek azért, hogy ezt elérjék. A két csoportot egyetlen dolog választotta el egymástól, ez pedig az, hogy az első csoport tagjai hitték, hogy ők érdemesek a szeretetre, hitték, hogy érdemesek arra, hogy tartozzanak valahová, valakihez, míg a másik csapat nem. Megvizsgálta, hogy mi a közös ezekben az emberekben, akiket a "teljes szívvel élőknek" nevezett.
Az jellemezte őket, hogy van bennük bátorság, merészség élni, tökéletlennek lenni. Együtt mertek érezni önmagukkal és másokkal, így voltak kapcsolataik is. Le tudtak mondani arról, hogy milyennek kéne lenniük, hogy azok lehessenek, akik valójában. A másik közös vonásuk, hogy teljes mértékben elfogadták, hogy sérülhetnek is. Sebezhetőségük tette őket széppé. Nem kényelmes vagy kellemes dolognak tartották ezt, egyszerűen csak szükségesként élték meg. Készen álltak arra, hogy előbb mondják ki azt, hogy "szeretlek", hogy előbb tegyenek meg valamit, amire nincs garancia, hogy energiát fektessenek valami olyanba, ami nem feltétlenül sikerrel fog végződni. A sebezhetőség megköveteli, hogy feladjuk a dolgok uralását, a megjósolhatóságot. Ezen a ponton omlott össze a szerző, amiről ő maga viccesen mesél, de valójában szörnyű lehetett megélni kutatóként azt, hogy épp minden fordítva van, mint remélte. Utólag inkább spirituális ébredésnek nevezi ezt az időszakot, ami mondjuk jó egy év pszichiáterrel folytatott közös önismereti munkát jelentett.
Aztán visszament kutatni, hogy még jobban megvizsgálja, mit kezdenek a sebezhetőségükkel azok, akik teljes szívvel élnek? A sebezhetőség elnyomására törekszünk, de az érzéseket nem lehet szétválasztani, hogy ezt elnyomom, ezt pedig nem. Köszi, nem kell a szégyen, a veszteség, a gyász. Nincs szelektív tompítás, mert abban a pillanatban eltompul a hála érzete, az öröm, a boldogságérzetünk. Ekkor pedig jön az, hogy rosszul érezzük magunkat és elindítunk egy ördögi kört, mely új célokat tűz ki, ami magával hozza az újabb szégyenérzeteket és a tévutakat, a pótcselekvéseket, szenvedélybetegségeket, bizonyosság kereséseket, hibáztatásokat. Minél sebezhetőbbek vagyunk, annál jobban félünk, mondja a szerző, s ehhez a politikát állítja példaként, ahol párbeszéd, valós vita ma már nem létezik, csak vádaskodás, aminek nyomán megjelenhet a szégyen. (A szégyen a fájdalom és a kényelmetlenség levezetésének egy módja- ahogy ezt a szégyenkutatók meghatározzák)
A hála és öröm érzésének megélhetése a félelem közepette is, a sebezhetőség felvállalása csak úgy jöhet létre, hogy elhisszük magunkról, hogy elegek vagyunk. Ha ezt elhisszük, akkor tudunk elkezdeni élni, figyelni ahelyett, hogy csak vádaskodnánk, úgy tudunk elfogadóbbak és kedvesebbek lenni másokhoz, hogy önmagunkat fogadjuk el elsőnek olyannak, amilyenek vagyunk.
A tökéletlenség ajándéka pedig fejezetről fejezetre rávilágít erre a hatalmas témára. Kapaszkodókat ad, hogyan tudjuk magunkévá tenni annak érzését, hogy elég jók vagyunk, mik állják utunkat? Tíz fejezetben, tíz útjelző segítségével enged egyre mélyebbre, vagy ha nem is mélyebbre, de szerteszét az életben.
A mások véleményének, a perfekcionizmusnak, a tehetetlenségnek, a hiányérzetnek, a bizonyosság igényének, az összehasonlításnak, a szorongásnak, a "kellene" érzésnek, a trendiségnek az elengedése azok a főbb csapásvonalak, ahol dolgunk van.
Rengeteg csodás gondolatot kapunk a szerzőtől, számos példa és idézet színesíti mondandóját. Egyszerűen, élvezetesen fogalmaz. Számomra csak a stílus volt kicsit kényelmetlen, sokszor akadályozott a gondolkodásban. Nagyon kedves személyiség lehet ő maga, ez biztos, de könyvben ez a sokszor szélsőségesen személyes hangnem -a "csacsogás"-, kidobott a témából. Folyton saját esendőségének hangsúlyozása önmagában nem erősíti meg hitelességét.
Összességében mégis azzal a jó érzéssel zártam a könyvet, hogy el akarom kezdeni megélni azt, hogy elég vagyok úgy, ahogy vagyok, hiszen másokat is úgy fogadok el, úgy szeretem őket, ahogy vannak. Nem állítok eléjük mércéket, élvezem bennük azt, amilyenek. Akkor ezt a luxust megengedhetem magammal kapcsolatban is.
Hozott pontszám: 4/5
A téma bemutatásához Brené Brown TED TALK videóanyagát használtam fel.
Ezt a megjegyzést eltávolította a blog adminisztrátora.
VálaszTörlés