Határvidéken élni nem jó, ha háború van éppen. Az örökös frontvonal-lét nem jelent mást, mint a mindennapok folyamatos veszteségét, a szűnni nem akaró randevúkat a halállal. Pedig a határvidék békeidőben olyan, mintha nem is létezne határ; átjárható, barátságok és rokoni kapcsolatok bölcsője. Senki nem gondolná, hogy a baj onnan is érkezhet. Narine Abgarjan azonban felemeli azt a zsilipet, ami ránk zúdítja az örmény-azeri háború szörnyűségeinek tengerét, ahol a halál árjában fuldokló emberek nem akarnak semmi mást, mint valahogy élni tovább.
A 2019-ben, a Typotex gondozásában megjelenő első Abgarjan kötet nyelvezete és képi világa elvarázsolt sokunkat, és magam is a remény könyveként aposztrofáltam minden benne felbukkanó keserűsége ellenére. Erre a második könyvre picit kevesebb maradt a reményből, több jutott a borzalomból. A közel harminc novella szinte ugyanabban az időben játszódik, majdnem ugyanott, és ugyanannak a veszteségnek mutatja be ezer ízét, s egyik se jó. A háborús történetek harctéri és hátországbéli borzalmai karöltve járnak. Bár a veszteség sokféle formában ölt testet a lapokon, de az élettörténetben mindig van egy közös szál, egy a sejtekbe csomagolt, génekben hordozott túlélési vágy. Ez a túlélés néha csak egzisztenciális, hiányzik belőle a minőség vagy a szépség. A következő generáció számára azonban megnyithatóvá válik egy új és szebb élet reménye. Pontosan ez az a finom lágyság az, ami a szerzőt jellemzi, s teszi megközelítését egyedivé. Tenyerében hordozza a megtört családok sorsát és átemeli a megmaradtakat a jövőbe. Ezt a szerető hozzáállást pedig ismét csak nyelv eszközeivel teszi meg, amikor a legádázabb szörnyűségek mellett képes meglátni a szépet. Például így:
"A novemberi reggel gondos gazdasszony módjára ténykedett, mindent kifogástalan rendbe hozott – belekötni sem lehet. Elindította az utolsó csillagokat, puha ronggyal letörölte az égboltot, és miután megállapította, hogy odafönt minden készen áll a nap fogadására, azonnal hozzálátott a völgyhöz: kisimította a fák tetejét, amelyet megtépázott az éjszakai szél, felébresztette a hegyi folyókat és bőséges harmattal hintette be az utakat, hogy eloszlassa a felvert port. A novemberi – hűvös és tiszta – reggel serényen dolgozott, hogy előkészítse a világot a kellemes és derűs új napra. Miután elégedett tekintettel végigmérte mindazt a szépséget, amelyet előállított, végre megállapodott, és lefeküdt a kőkápolna tövébe, hogy még egy keveset szundikáljon napfelkelte előtt – pontosan ebben a pillanatban Kapitonanc Manus kinyitotta a szemét."
A túlélés könyve ez, annak szemlélése, miként lehet szeretteink elvesztése után is létezni, hogyan vesz el és ad meg mindent az élet újra és újra.
Nem mondom, hogy könnyed olvasmány. A történetek néha elviselhetetlenek, sokszor már az is fáj, hogy mindezt le lehet írni, hogy ugyanazokkal az írásjelekkel lehet kifejezni őket, mint bármi mást. Az egymásra pakolt nemzedékek sorsai soha nem nélkülözték a gyászt, s nincs ez másként az örmény népnél sem, ahová Narine Abgarjan most bevezet minket. A túlélés a mindennapok feladata, nincs helye vitának igazságról, jogról, csak arról a hitről, hogy az élet lehet ennél több és szebb is. Berd lakói megcsonkítva, megtépázva, bicegve és sajgó sebekkel egyszerű hírnökei ennek az emberben lakozó hatalomnak.
Hozott pontszám: 4
"Az éjszaka ráterült a világra, gondosan beszegte a horizont széleit, hogy se egy fénysugár, se egy leheletnyi szellő ne hatolhasson át rajta; az ég alját teleszórta aprót csillagokkal, a hangokat – zajokat elnyomta, a baglyokat és a denevéreket pedig kiengedte, hogy védjék a csöndet. A baglyok állhatatosan huhogva úgy repültek a fák között, hogy alig érintette széles szárnyuk vége az ágakat, a denevérek meg olyan alacsonyan szálltak, hogy az embernek minduntalan be kellett húznia a nyakát."
"A háborúról írni olyan, mintha az ember összetörné magában a reményt. Mintha a halál arcába nézne, azon igyekezve, hogy ne vonja el róla a tekintetét. Mert ha elvonja, önmagát adja fel."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése