"Megálltam az ablaka alatt, körbepillantottam és végignéztem azon a tájon, amely életéből tizennégy évet őriz. Itt látta nőni a füvet, itt hallgatta a legyek zümmögését és a csillagok sercegését, ott változtatta a szavakat madarakká és indította útnak őket, hogy megtalálják Istent; itt nőtt fel, és itt ébredt öntudatára..."
Jón Kalman Stefánsson erőssége számomra mindig az, ami -ennek a sokunkat vonzó- címnek a hátterében áll. A csillagok sercegése; a hallhatatlan, de mégis jelen lévő, egyszerű, az életet összetapasztó apróságok kihangosítása. Az igazi motivációkra való rávilágítás, és annak bemutatása a teljesen hétköznapi apró lépések tükrében. Stefánsson írása nagyon a jelenben tud lenni, miközben mást sem csinál ebben a kötetben, mint ugrál a generációk férfi felmenői között. Ez a jelenlevés a zord izlandi tájon játszódó regényeibe ágyazódva teljesen érthető, hiszen mondhatni, az a túlélés záloga. A mostani történetében egy jóval komfortosabb világba vezet bennünket, ahol másféle elemekkel küzdenek a szereplők.
A narrátorunk napjaink gyermeke, a fiú, aki így kezdi meséjét: "Egy tömbházban élek, Reykjavík városában, négy egyforma ház közül a legmagasabban fekvőben." A kisfiú, aki elvesztette édesanyját, aki most apjával él, és aki megrettenni látszik, mert idegen nő költözik hozzájuk, akinek haja fekete, álmos varjúra emlékeztet, és aki zabkásával eteti. Még szerencse, hogy egy egész talpig felfegyverkezett hadsereg áll készen, kivont szuronnyal, hogy ha kell megvédjék a fiút. A terepasztal élete szépen folyik össze a valósággal, és az ólomkatonákon átnézve egész elviselhető ez a világ. Az életükben megjelenő nő és az apa közti érzelemről szó sem esik, nem úgy a felmenőknél. A kisfiú bevezet minket dédapa, nagyapa és apa életének sorsalakító részeibe, ahol a szerelem jövőt csiholó ereje a tettek, s nem a szavak valóságában van jelen. A kalandvágyó dédapa egy kápráztató férfi volt, egy örök vándor, nagy magasságokat és mélységeket élve meg. A padlásszobából indulva, az alagsoron át vezet az út a jelenbe, ahol a legmagasabb tömbházban lyukadunk ki. Van ebben egy mély szimbólum, a jelenből kihozható legjobb állapot ajándéka.
A dédapa, s egyben a leszármazottak életét egy nagy szerelem lendülete alapozta meg, melynek beteljesülése akár szét is foszolhatott volna. A létezésben minden magában hordozza ezt a formátlanságot, ezt jelképezi ez a képlékenységből alakot öltő, s végül utódokkal megajándékozó vonzalom dédapa és dédanya között. Stefánsson szinte játékosan ugrál a generációk között, ha érteni akarjuk az eseményeket, akkor nagyon kell figyelni, de ha érezni, akkor nem. Ugyanis számomra pont azt az átjárhatóságot jeleníti meg az apák sorsa és élete, ahogy az egymásra fektetett életek egy tömbbé, a dédunoka jelenében válnak kézzelfoghatóvá. Mindannyian magunkban hordozzuk apánk vágyát, nagyapánk küzdelmét és a dédszülő erejét. Mégsem súlyos és vaskos ez a jelen, hanem éppenhogy könnyű, amely képes meghallani azt a bizonyos sercegést. Létezésünk mindig egyetlen mondatból ered, és ezt az egy mondatot csípi el a regény, ennek a fonalát megragadva szövi egésszé történetét.
A szerző a tőle megszokott gyengédséggel mutatja be szereplőit, elfogadva és szinte szeretve esendőségüket. Érdekes és izgalmas életmeséket mutat be a huszadik századi izlandi-norvég-cseh család alakulásából, ahol a jelenbe való kapaszkodást olyan emblematikus elemek adják, mint egy piros fedelű Trabant, egy bejárati ajtó felett lógó világító olló, egy spakli vagy az orosz hadsereg ólomkatonái.
Amikor a szerzőtől olvasok általában úgy érzem, hogy ez a legjobb könyve, ezt szeretetem a legjobban. Benne lenni az ő szemlélődésében, látni az eseményeket az ő szemszögéből maga a tökéletesség számomra. Ezt a minden háborgás mellet megjelenő nyugalmat erősíti lírai prózája, a folyton belopakodó selymes természeti képei, szavai egyszerre hatnak észre és lélekre. Ennek a könyvnek eltagadhatatlan jellemzője, hogy egyszerre tekint a jelenre a csillagok, az időtlenség magasságából, másrészt pedig erősen ott van a személyes pillanatban. Számomra ez az egység, a teljes harmónia.
Hozott pontszám: 5
Jón Kalman Stefánsson
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése