Cognolato, Luca - Silvia Del Francia - A ​láthatatlan hős / Franco Perlasca visszaemlékezésével

Egy igaz ember budapesti története

Van ​egy gyönyörű zsidó legenda, mely szerint Isten azért nem pusztítja el a világot, noha az tele van gonoszsággal, mert az emberi történelem minden pillanatában él a földön harminchat igaz ember – olyan férfiak és nők, akik egyszerűen nem tűrik az igazságtalanságot. Senki sem tudja a nevüket, és ők sem tudják magukról, hogy az igazak közé tartoznak.

És van egy olyan gyönyörű legenda, mely szerint élt egy olasz húskereskedő, aki 1944-1945 között több, mint ötezer magyar zsidó életét mentette meg azzal, hogy spanyol konzulnak adta ki magát, és a budapesti spanyol védett házakban menedéket adott nekik. 

A két legenda közti különbség az, hogy Giorgio Perlasca egy valós személy volt, aki ha nem is titkolta, de nem verte nagy dobra hősies tetteit. Valójában a dolog súlyát nem is fogta fel a világ, amíg egy napon két asszony fel nem kereste Perlascat padovai otthonában, hogy megköszönjék mindazt, amit értük és a többi zsidó családért tett a vészterhes időkben. Maga Perlasca fia is ámulva hallgatta apja igaz történetét. 

Az egyszerű, jól követhető cselekmény elsősorban a 12-13 év körüli korosztályt célozza meg. Mindannyian tudjuk, hogy micsoda  megaláztatást, nehézséget és rengeteg veszteséget kellett átélni az üldözött zsidó népnek a Holokauszt idején. Nehéz megtalálni az egyensúlyt, ami érzékelteti a borzalmak súlyát, de még nem feldolgozhatatlan egy gyerekolvasó számára. Az olasz szerzőpáros szerintem remekül eltalálta ennek a mértékét. A gyermekszereplők bevonása pedig még átérezhetőbbé tette a történelem valóságos voltát a fiatalabb olvasók részére.

Az "Egy igaz ember budapesti története" úgy tanítja olvasóinak a történelmet, hogy azok ezt észre sem veszik. De emellett lényeges szerepet kap az ember tetteinek a fontossága, a váratlan helyzetekben meghozott bátor döntések jelentősége. 

A könyv, bár tényleg nem tankönyv, de jól átgondolt szerkesztést mutat. A belső borítókon találunk egy budapesti térképrészletet, ahol a spanyol védett házak vannak ábrázolva. A történet végén pedig helyet kap egy korrajz is, mely az eseményeket időrendben foglalja össze, valamint a kötetben szereplő személyeket és fontosabb kifejezéseket magyarázza meg. Emellett szó van a Holokauszt Emlékközpontról és az Élet Menetéről is kapunk némi felvilágosítást. Mindezek mellett még maga Perlasca is elmondja pár sorban, hogy ő hogyan ítélte meg szerepét az események alakulásában. 

A sorozat megjelenéséhez az olasz Külügyminisztérium a fordítás támogatásával járult hozzá. 

Fordította: Toledo Anna

Hozott pontszám: 5

Yad Vasem - Izrael, Jeruzsálem

"Jeruzsálem határában ma egy fiatal fácskát fognak elültetni - 1989. szeptember 24- a Jad Vasemben, vagyis az Igazak Kertjében, az Igazak egyikének tiszteletére. Giorgio Perlasca, ez a név áll a táblán. "

Giorgio Perlasca (1910-1992)

Perlasca történetét Alberto Negrin vitte vászonra, Perlasca - Egy igaz ember története címmel. A képi ábrázolás már inkább felnőtteknek ajánlott. 

Sümegi György - A Kecskeméti Művésztelep (1909-1944)

Komoly és összetett feladatra vállalkozik az, aki művészetről, pláne egy művészeti időszakról próbál bemutatókönyvet írni. Bizton állítom, hogy minimum kétszer annyi információt, és háromszor annyi képanyagot szeretne beletenni könyvébe, mint amire végül lehetősége lesz. Hiszen hogyan lehet meghúzni a határokat, mi az, ami erőteljes befolyással bír a művészetre, és mi az, ami kevésbé? Ki az, akinek mindenképp szerepelnie kell könyvében, mit hagyhatunk ki az összegzésből. Minden tiszteletem Sümegi Györgyé, aki megkísérelte csokorba gyűjteni, és szelektálni ezeket a behatásokat. 

A Kecskeméti Művésztelep születésének időpont meghatározása is már nehézségekbe ütközik. Az 1909-es évet nevezhetjük meg a megalakulás idejének, habár csak 1912-ben foglalhatták el  helyüket az első alkotók. Sajnos az 1911-es kecskeméti földrengés is hozzájárul ehhez a késéshez, de az építkezés körüli pénzforrás megteremtéssel is bajok voltak. Egyáltalán miért volt szükség Nagybánya, Szolnok és Gödöllő után még egy ilyen vállalkozásra? A választ a művészeti csoportosulásokban, az új hangszínekben, másfajta nézőpontokban kell keresnünk! Nem szabad figyelmen kívül hagyni a Nyolcak szerepét, mely a legjelentősebb magyar avantgárd művészcsoport volt a XX. század elején, és az úgynevezett "neósokat", akik tulajdonképpen azok az új festői elveket valló posztmodern, ultramodern törekvéseket hirdető nagybányai művészek voltak, akik kiváltak az "anyaintézményből". A telep létrehozatalát Kecskemét akkori polgármestere, Kada Elek karolta fel. Nem szabad azt sem kihagyni, hogy az újításokat más kulturális behatások is alakították, úgy, mint az irodalomban a Nyugatos hatás, melynek szele erőteljesen fújdogált Kecskeméten, ahol akkoriban nyolc nyomda is üzemelt. Ennek köszönhetően számos heti és havilap látott napvilágot. Hármas műfajban szerettek volna hatást gyakorolni a mindennapok igényes képzőművészetére. Egyik szak a textilművészet, a másik a kerámia, a harmadik pedig a grafika. Ez a gondolat gyönyörűen ki van fejtve a könyvben. 

 

Nagy nehezen tehát 1912-ben  elindul az alkotóműhely, mely nyolc műteremvillával kezdi meg működését, és vezetésével  Iványi-Grünwald Bélát, volt nagybányai művészt bízzák meg. A művésztelep első időszaka 1909-1919 közé tehető, mely magába foglalja az indulás nehézségét, a kecskeméti földrengést, és az első világháborút. A könyv végigveszi ennek az időszaknak alkotóit, ábrázolási módjukat, és azokat a nézeteltéréseket, amikkel számolniuk kellett a csoporton belül. 

Az 1920-1944-ig terjedő második időszak vezetését Révész Imre nevéhez köthetjük. Bár jellemző volt, hogy ekkoriban már megszilárdultak a működéshez szükséges alapvető feltételek, szabályok, mégis új kihívásokkal kellett az alkotóknak szembenéznie. Nem mondok újat, ha ismét a pénzt jelölöm meg a bajok forrásának. Miből legyen bevételük, ki támogassa a tehetséges alkotókat? Mennyire engedhetnek szabad teret alkotói szabadságuknak, vagy legyenek inkább eladhatóak, maradjanak a fotográfiai minőségű képeknél? Míg a művészek egy része a fronton szolgált, a másik fele békés csendéletekkel bíbelődött a telep műtermeiben. Az érzékeltetett probléma ráadásul csak épphogy a széle annak a nagy egésznek, ami ezt az időszakot világszerte kísérte. 

A kiadvány a Kecskeméti Művésztelep  1944 október 24-ei kiürítésével zárul. 

1957-1982 között vendégházként üzemeltek a megmaradt épületek,  1982 után pedig, eredeti rendeltetésének megfelelően ad otthont íróknak, festőknek, művészeknek. 

Ahogy az elején is beismertem, nem könnyű feladat bemutatni egy művésztelepet. Bár a kötet  jól illusztrált, alapos, Sümegi György szakdolgozat minőségű pontossággal jelzi a hivatkozásokat, ami 146 oldal, gazdagon illusztrált könyv mellett is 261 végjegyzetet jelent, el tudjuk képzelni, hogy a szöveg rendkívül töredezetté és élvezhetetlenné válik. Sokkal kevesebb jön át a hangulatból, az áramlatokból, az élvezetből, mint ha más lett volna a célkitűzés. Azok az elcsípett gondolatok viszont, amik még így is elértek hozzám nagyon inspirálóak voltak. Elmondhatom, hogy bár nem egy album minőségű könyvről van szó (mérete kb. 18x25 cm), a bennük bemutatott alkotások mégis gyönyörűek. Képtelenség legjobbat választani. Ahányszor átlapozom mindig új kedvencet találok, így csak nézegetve is lélekemelő tevékenysége lehet bárkinek egy nehéz nap után. A képek különlegességét igazolja, hogy nem találtam a világhálón linkeket, így csak a saját, gyenge minőségű fotóimon keresztül idézem fel a számomra legkedvesebbeket.

Gombos Lilly - Műkert (fotó a könyvről, nem találtam eredeti képet)

Járitz Józs - Fiatal lány (fotó a könyvről, nem találtam eredeti képet hozzá)

Uitz Béla -  Almaszedők

A könyv eredeti ára elég borsos, de a  Könyvudvarban most még kedvezményesen beszerezhető.

Rooney, Sally - Normális emberek

Nem szoktam friss megjelenésű könyveket olvasni, pláne vásárolni. Szeretem átengedni a dolgokat egy kis szűrőn, amit drága ismerőseim és ízlésőreim megtesznek nekem a moly oldalon. De néha jó eltérni a sémáktól. Egy rádiós beszélgetés kapcsán figyeltem fel a könyvre, melyben a 21. század munkatársa mutatta be az Ünnepi Könyvhétre megjelenő könyveiket. Nem is tudom már mi fogott meg a beszélgetésben, valószínűleg, ahogy szoktam  jóval túlgondoltam  magamban a hallottakat. De így utólag nem bánom, hogy nagyobb teret engedtem a könyvnek. 

A történet egy első szerelem regénye, mely Sligo megyében, Carricklea kisvárosi falai között indul. Főszereplője Marianne, egy középosztálybeli család 17 éves lánya, aki fivérével és anyjával él csinos kis házukban. Hozzájuk jár takarítani Lorraine, aki Marianne osztálytársának, Connell-nek az édesanyja. A fiú azokon a napokon, amikor az anyja Marianne családjánál  dolgozik, kocsival érte megy. Így kerül a két fiatal iskolán kívül is kapcsolatba egymással. A lányt, aki rendkívül okos, de a maga módján elég furcsa, osztálytársai leginkább kizárják maguk közül, sőt tanúi vagyunk egy bántalmazásnak is. Connell, az osztály egyik közkedvelt figurája, a sulicsapat menő focistája, azonban meglát valamit Marianne-ban, ami oda vezet, hogy a két fiatal az ágyban köt ki. Szándékosan nem használtam a szerelem szót, hiszen úgy tűnik, hogy itt szó sincs erről, inkább valami vonzalomféle dologról. De mi az, ami vonzó lehet a lányban? Nem kimondottan szép. "Egyesek szerint ő volt a legcsúnyább lány az iskolában." Hamar kiderül Connell számára, hogy bár a lány szabad, ő azonban nem. Őt mindenféle megfontolások, mások véleménye tartja csapdában. Így kapcsolatukat nem is vállalja fel a többiek előtt.  Ezzel nem is lenne baj, egészen addig, amíg el nem érkezik a végzősök bálja, ahol a lánynak nem lesz partnere. Ezt a súlyos hibát nem bírja el a kapcsolatuk, olyan sebet ejt Marianne-n, amit nem tud feldolgozni. Később mindketten a dublini Trinity College-ban folytatják tanulmányaikat, ahol letéve  a középiskola béklyóit, új szerepben tűnnek fel. Marianne már nem az a furcsa, introvertált lány, aki folyton csak a könyveit bújja, és Connell sem olyan népszerű, mint korábban. A regény az ő kapcsolatuk évek alatti alakulását mutatja be. Mert azt elég hamar megértik mindketten, -még ha önmaguknak nem is akarják bevallani-, hogy ez nem csak szex volt közöttük. 

Felfoghatjuk úgy is a történetet, mint egy fejlődésregényt. Nem mondom, hogy ne lenne igaz, hiszen lényeges akadályokat ugranak meg az évek alatt, ugyanakkor be kell látni, hogy van miért aggódnunk még az utolsó pillanatban is. 

Viszont sokkal izgalmasabb kérdés volt számomra maga a cím. Sally Rooney társadalmi lenyomatot ad nekünk arról, hogy mi számít ma normálisnak, kik a normális emberek. Ezen el lehetne filozofálgatni, de akkor is az a tény, hogy az normális, amit egy adott szociális környezet elvárható, követendő mintának tart. Többször halljuk, hogy a lány furcsa, de igazából nincs is meghatározva, hogy mitől lenne az. Stigmaként lebeg körülötte, és megszabja a kötelező viselkedést vele szemben. Az a normális, ha nem jársz vele, ha belecsípsz a mellébe, ha nem vállalsz fel vele semmi közöset. 

Új környezetben új normák születnek. A főszereplők megpróbálják felvenni azt a ritmust, amit várnak tőlük. Connell-nek ez könnyebben megy, lesz egy barátnője Helen, egy teljesen hétköznapi, normális lány, akivel jól kijönnek. Marianne-nak viszont  nem megy olyan simán, ő több bántalmazó kapcsolatba is belekeveredik. A történet végére mindenki számára kikristályosodik, hogy mitől is érezték osztálytársai furcsának a lányt, milyen terheket cipelt egész életében. A bántalmazói környezetben felnőtt emberek mindig magukon viselik ezeket a jegyeket, és megtapasztalhatjuk, hogy Marianne-nak is milyen nehéz ezektől megszabadulni. A felnőtté válás regénye ez a könyv, melynek lényegi része, önmagunk felvállalása. 

Másrészről nagyon fontosnak tartom a történetet abból a szempontból, hogy igazán friss, nagyon mai. Határozottan nyúl a napjainkban súlyosnak érzékelhető problémákhoz. Az elköteleződés nehézségéhez, a meghitt kapcsolatok kiépítésének lehetőségeihez, ahhoz, hogy a mai fiatalok mennyire másféle szerelmeket akarnak megélni, mint szüleik generációja, amellett, hogy a társadalmi különbségek ma is ugyanúgy megvannak, és nem egyszerű átlépni ezeket a kasztokat.

Sally Rooney kifinomult pszichológiai érzékek mentén tereli a cselekményt, ahol az események alakulását nem kifejezetten a tettek, hanem az érzések vezetik. Prózája sokszor inkább nyersnek tűnik, melyben jelentős szerepet játszik a kisvárosi nyelvezet és egyszerűség. A  romantikus  hangulatot most mellőznünk kell, még akkor is, ha alapvetően ez egy love story. Azt azért még megjegyezném, hogy jól be lettem húzva a csőbe, mert annyira egy amerikai poros kisvárosi hangulat jelent meg olvasás közben előttem, hogy amikor először szerepelt az "euró", mint pénz kifejezés, azt hittem elírás. Rooney maga is a dublini Trinity College-on végzett, amerikai irodalom szakon.

A fiatal írónő a Baráti beszélgetések című könyvével debütált, mely 2017-ben elnyerte a Sunday Times - legjobb fiatal írónak ítélt díját.  A Normális emberek kötetet az év regényének tartják, jelölték a Man Booket-Díjra is. (Számos egyéb díj mellett) A 21. Század Kiadó oldalán olvastam, hogy a könyv az eredeti, Henn Kim által tervezett borítót kapta meg.

Hozott pontszám: 4/5 

 

Sally Rooney

Fotó: Tony Gavin

Valachi Anna - A nő számomra rejtély

Azt hiszem hiba volt ezt a könyvet elolvasnom. Már közben is éreztem, hogy nem tesz jót nekem, de ilyen azért már máskor is előfordult, és volt, hogy az olvasás végére rendbe is jöttek a dolgok. Most mégis úgy érzem, jobb lett volna enélkül. 

Több, mint 35 éve tart fogva József Attila. Körülbelül akkortájt olvastam tőle először. Volt idő, amikor minden fellelhető háttéranyagot be akartam szerezni róla, hogy megértsem, felfogjam, hogy válhat valaki olyanná, aki így meg tudja ragadni a lényeget. Szerintem vele kapcsolatban hallottam először skizofréniáról, ő segített először átéreznem az éhezést, belém oltotta a vágyódást Párizs után. És ezek csak azok, amiket be tudok azonosítani. 

Aztán nem régiben találkoztam egy versével, amit nem ismertem, és elképzelésem sem volt, hogy kihez írhatta. Akkor bukkantam Valachi Anna könyvére, gondoltam ebből majd megtudom, ki a titokzatos ihlető. 

Nos, megtudtam elég sok mindent. Nem volt jó ilyen kontextusban találkozni a nagy költő szerelmeivel. Valachi Anna (1948-2018) kutatási területe József Attila élete, valamint az irodalom és a pszichoanalízis kapcsolata. Mindent tudott a költőről. Könyve alapos, kimerítő. Laikus olvasóként persze felmerül az emberben, hogy vajon minden kihegyezhető egyetlen dologra? A kötetből erőteljesen ez az érzés jön át, és bár  be is látom, hogy igaza van; József Attila, édesanyjának korai elvesztését soha nem tudta feldolgozni, és a későbbi mentális zavara, valamint a skizofrénia megjelenése szintén alkalmatlanná tette a szerelem és gyönyör beteljesedett átélésére, de kendőzetlen ábrázolása sokkolóan hatott rám.

Egyértelműen Judit lettem, és kinyitottam azt az ajtót, amit nem kellett volna.

Azért titkon remélem, hogy el tudom felejteni, amit olvastam.
Ilyet sem mondtam még.

Hozott pontszám: 3

Heijmans, Toine - A tenger

Sok címkét tudnék most ajándékozni ennek a könyvnek, hogy "apa regény", meg "krimi", de nekem elsőre mégis valami "hajós-vizes" kifejezés jut eszembe. 

A fejemben létezik egy  kaszt, amibe az olyan regények kerülnek, mint a Tengeróceán (Novecento), Az öreg halász és a tenger, a Hullámfutó, A tengerparton futó tarka kutya, de még a Horgonyhely is, ahol egy zárt térben, nevezetesen a tengeren, a külső ingerektől -mondjuk úgy- korlátozott körülmények között vannak jelen a szereplők. Olyanok, mint a tesztalanyok.

Klausztrofóbia a végtelen óceánon. Azért ez dermesztő, nem?

Különösen jellemző ez Heijmas regényére. Az elsőkönyves, holland szerző főhőse egy apa és az ő hétéves lánya, Maria. A férfi otthagyja állását, vesz egy kisebb vitorlást, és afféle tengeri hobó módjára éli életét. Három hónapja kalandozik kint a vizeken, amikor útjának utolsó szakaszán felveszi lánykáját, hogy a hátra lévő két napot együtt töltsék az Északi-tengeren.

Az úton levés szimbolikája mellé, ami ne felejtsünk el a végtelen vizeken zajlik, csatlakozik az anya felé közelítő család képe. A magyarázatok végtelen sorára ad lehetőséget a szituáció. De amellett, hogy a szerző kiemeli a szülői szerepkört, a tudás átörökítését a következő generációra, valójában szétszedi olvasóját.

Ez a kétszáz oldal valódi hajókázás. Aki olvasni kezdi Heijmans regényét, az beszáll abba a lélekvesztőbe, ami a viharos tengeren hánykolódik. Hihetetlen feszültségek közepette próbáljuk fejünket kint tartani a vízből, megérteni mi történik valójában, miközben oldalról oldalra át leszünk dobva egy másik nézőpontba. 

Utólag, ennek a kisregénynek legnagyobb bravúrja az az írói eszköztár, amit a szerző alkalmaz. Ringat, és ringat, és ringat, majd kiborít a csónakból. 

Mi meg még élvezzük is. 

A könnyen és gyorsan olvasható történetet Jeanna Arts egyoldalas, kifejező illusztrációi hozzák még közelebb. Érdemes rászánni ezt a két három órát. Aki kéri, annak kölcsönadom. 

Hozott pontszám: 5

Toine Heijmans

"Túlélni is csak rutinból lehet. Ha baj van, vakon tudni kell, mi hol van. Ha nincs meg ez a rendszeresség, összegabalyodnak az ember gondolatai. Minden egyszerre jut eszébe.(...) Aki nem gondolkodik tisztán, azt magával sodorja a tenger."

"Nem akartam a végére gondolni. Az egyelőre maradjon a lehető legtávolabb tőlem. A tengeri út első óráiban az ember mindig a túlpartra gondol. Aztán, amikor megpillantja a túlpartot, már nem is akar eljutni oda."

Könyörgöm, maradj!

Nádasdy Ádám - Maradni, maradni


Az átzuhanás, az megterhelő.
Ilyenek: az elalvás, a fölébredés,
a megszeretés, a meggyűlölés;
amikor vendégek várhatók,
a boltban a tanácstalan álldogálás,
hogy házigazdává átalakuljak;
a vendégség után pedig a bútor,
mert vissza kell tolni megint privátba.

Ezek a nehezek. Amikor maradok,
az jó: az alvásnak mestere vagyok,
és ébren lenni nagyon szeretek.
Boldog vagyok, ha sok a vendég, és ha van
szerelmem, illetve ha nincs.
De átzuhanni egy beállításból
egy másikba, az összekuszál.

Maradni szeretnék, mindig maradni:
ha ébren vagyok, élesen figyelni,
ha alszom, mélyebb gödörbe leásni;
magányos levesporokat fölönteni,
vagy élettársi szennyest kotorászni.
Átzuhanni: az fáj. A változás
szűk száján átcsúszni, az horzsolás.


Könyörgöm, maradj még velünk! Imádkozom érte!
Nagyon beteg Nádasdy Ádám!

Kép: innen

Eger, Edith Eva - A döntés

Háromnapos képzésen voltam a múlt héten, ahol az egyik téma a családon belüli erőszak, a másik az emberkereskedelem és gyermekkereskedelem volt. Számos oldalról közelítettük meg a témát, elemeztük az általános nézőpontokat is, és sajnos megállapítottuk, hogy a közvélemény addig jut el például a kapcsolati erőszak nehézségében, "Miért nem megy el az illető, miért nem menekül? " Sajnos nem ilyen egyszerű a kérdés. Anélkül, hogy elmerülnék a témában, csupán jelzem, hogy egyrészt olyan mértékben traumatizáltak az erőszakot megélő személyek, hogy képtelenek a logikus döntést meghozni, másrészt a lehetőségeik is szűkösek, arról már nem is beszélve, hogy kiszolgáltatott vagy megzsarolt helyzetben vannak. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy innen már nincs kiút. Van, csak nem olyan egyszerű, ahogy azt elképzeljük. Mindig van döntési lehetőségünk. 

Erről a döntési lehetőségről mesél Edith Eva Eger, aki nem egy bántalmazói kapcsolatban sínylődött, hanem 16 évesen koncentrációs táborba került, egy szemvillanás alatt veszített el mindent, amit addig fontosnak tartott. Családját, jövőjét, lehetőségeit, otthonát, nyugalmát. Amint ránéz ruháitól megfosztott, lenyírt hajú nővérére, aki azt kérdezi tőle, "-Hogy nézek ki? Mondd meg az igazat!", egy pillanat alatt megérti, hogy van döntési lehetősége. Dönthet úgy, hogy arra figyel oda, amit elvesztettek, vagy arra, ami még megvan. 

"-A szemed - mondom a nővéremnek - annyira szép! Még soha nem tűnt fel, mert mindig eltakarta az a rengeteg hajad."

Ez a felismerés olyan elementáris erővel hat a fiatal lányra, hogy egész életében képessé válik arra, hogy a legnagyobb kétségbeesésekben is iránytűje és mécsese legyen. Nem csak a láger borzalmainak átélésében, hanem a túlélésben is ebbe kapaszkodik. A világ másik részén kezdi újra életét, megromlik a házassága, nem találja a hivatását. De az a tény, hogy hatással lehet saját életének alakulására, mégpedig tisztán a hozzáállásának köszönhetően, lehetővé teszi számára, hogy megoldja a problémákat. Önelfogadási filozófiáját szívesen viszem magammal, mert ez sem elmélet, hanem maximálisan átélt, önmagán tesztelt csodaszer. Vallja, hogy önmagunk elfogadásának abból kell erednie, hogy "amit meg tudok tenni, azt csak én tudom úgy megtenni, ahogyan én tudom megtenni." Ez pedig azt jelentette számára, hogy megtanulja újrakeretezni a traumát: hogy a fájdalmas múlt, a benne rejlő erő  a fejlődésének a tanúbizonysága, nem pedig a veszteség és kár igazolása. Van rá egy egész élete, hogy ezt a tökéletességig csiszolja. Áldozatból olyasvalakivé válik, aki képes virágba borulni, csakis azért, mert dönthet úgy is, hogy szabad lesz, dönthet úgy, hogy felelősséget vállal a nehézségeiért, a gyógyulásáért.

Edith Eger ötvenhárom évesen fejezi be tanulmányait és lesz klinikai pszichológus. Munkájával többek közt a poszttraumás szindrómában szenvedő amerikai katonáknak segít, hogy felépüljenek, de tevékenyen részt vesz a holokausztról szóló emlékek felidézésében és megőrzésében is. Szerepelt a CNN különkiadásában, amely az auschwitzi tábor felszabadításának hetvenedik évfordulójára készült, valamint a holland televízió által forgatott dokumentumfilmben is.

Filozófiája, életének története és munkássága annak a ténynek az igazolása, hogy van lehetőségünk választani. Elmeséli ezt nekünk olvasmányos, közérthető formában. Életének alakulása számos izgalmas, sokszor  véletlennek tűnő események láncolata. Táncol a hírhedt Joseph Mengele előtt, barátja és mentora lesz a szintén holokauszt-túlélő Viktor Frankl pszichiáter, és legnagyobb sikere, hogy képes meggyógyítani önmagát.

A magyar származású pszichológus és írónő könyve inspiráló segítő kötet, melyről így vall:
"-Azt szeretném, hogy meghallgassák a történetemet, és azt mondják: -Ha ő meg tudja tenni, akkor én is meg tudom!"   Úgy legyen!

Hozott pontszám: 4/5

 Edith Eva Eger