Soha nem akarnék...

Soha nem akarnék olyan bejegyzést írni, amilyet most írnom kell.

Ha a blog kezdőlapjának jobb oldalára néztek, láthatjátok, hogy ott van az pár oldal, nevezetesen négy, melyeket rendszeres olvasok. Sajnos a négy közül már csak háromtól várhatok ezentúl friss tartalmakat. December 24-én kevesebb lett a világ egy tündéri hölgy, édesanya, blogger, pedagógus és sorolhatnám személyében. Hintafa elment közülünk. Még december 20-án is olvashattuk a facebook-on  lelkesítő sorait. Mindössze 42 éves volt.

Hálás szívvel gondolok rá. Sokat tett a hazai gyermek és ifjúsági irodalom népszerűsítéséért, blogjában igényes társasjátékokat, könyveket, foglalkoztatókat mutatott be. Írásai révén személyes tagjai lehettünk családjának. Mindig is fontos volt számára a gyermekekkel és emberekkel együtt töltött tartalmas idő. Személyes találkozásaink alkalmával ugyanezt volt szerencsém megtapasztalni. Nagyon örülök, hogy ismerhettem. Hiányozni fog!

Ég áldjon Ibolya! Kedvenc illatod a karácsony volt...
A Sagrada-t miattad szereztem be. Mindig te fogsz róla eszembe jutni, ha játszom!

Itt olvashattok kicsit róla.

Búcsúzom az éjjeliszekrényemen pihenő  gondűző babám képével, aminek ötletét az Otthonműhelyében találtam. Most szükségem lesz rá!

Paasonen, Ranya - A nap állása

A finn írónő önéletrajzi elemekre épülő könyve a szülei szerelmét meséli el. Apja az egyiptomi hidrológus, és anyja a finn régész egy vonatúton ismerkedtek meg. Amikor is:

"Apám belenézett anyám világoskék szemébe, és álmai országát látta." 

 Álmai országa pedig egy kontinenseket összeolvasztó világ lett, ahol a két kultúra nem csupán találkozik, hanem elegyedik, reakcióba lép, robban és semmihez sem hasonlítható elixírt alkot meg. Nem rózsaszín világ ez, nem egy könnyen élhető kényelem, hanem egy kaleidoszkóp. Perzselő és változó, gyakran furcsa színben feszítő.

Az éteri szépségű anya, Anu egy angyalra hasonlít leginkább. Egy angyal, lepke és tündér keveréke, amire nincs is szó, talán nem is e világi valóság, már, ha valóság. Szinte nem is táplálkozik, lénye légies, csak tekintetével gyakorol hatást. Ha nem bírja  e világ terhét, megbetegszik, kiszárad és eltűnik. 

A forró vérű, nevetéstől barázdált szemű apa, Ismael pedig maga a szenvedély. Hogy tud ez a két pólus frigyre lépni? Miként nem oltja ki egymást a két véglet. Mert " bizony veszélyes dolog angyalokba beleszeretni" Vagy talán megér egy kis kockázatot a dolog?

A könyv egy oroszlán és egy angyal kapcsolatának násza, a folyton jelenlevő feszültség és szerelem megidézése. A történetet mesélő kislány édesanyja halála után mondja el szülei életét. Hogyan találkoztak, miként éltek, mit jelentett a két ember egymásnak?

Ennek a költői szépségű kapcsolatnak formai elemei is a témát követik. Ugyanannak a mozzanatnak számtalan felidézése mindig hozzáad az egészhez egy apró rezdülést, így alkotja meg a maga folyton változó és épülő nézetét.  Az egyéni látásmód szabadságával, egy a racionalitást nélkülöző művészi alkotásról beszélhetünk. A szerző pontosan az ismétlődések révén nem követ egy lineáris menetet, időben sem szabályszerű, ugrál, kalandozik, terül szét mindenfelé, s eközben saját életét, egy indiai férfi iránti szerelmét is belevegyíti. 

Az elején kicsit nehéz volt ráállnom erre a hangvételre, de amikor már sikerült, akkor élvezet volt minden sora. Nem tagadom, oldalakat olvastam fel hangosan, mert annyira szép maga  a szöveg is. Szívesen csinálnék belőle egy hangoskönyvet, amely olyan lenne, mint egy hosszú-hosszú népdal, az előző generáció történetének életszépítő balladája. 

Hozott pontszám: 5*  

Ranya Paasonen

 "Vannak idők, amikor az Isten uralkodik. Ilyen időkben az értelmet máglyán égetik meg, és nyirkos börtönökbe zárják, hogy patkányok között rohadjon el. Vannak idők, amikor az értelem uralkodik. Ilyen időkben Istent égetik meg a tereken, és házaikból iskolák lesznek. Vannak idők, amikor azt bizonygatják, hogy az Isten és az értelem jól megférnek egy helyen, hogy valójában azonosak, ám ezek az idők, igencsak furcsa idők. És vannak még olyan idők is, amikor az Isten és az értelem egy időben élnek, de más-más helyen, mint a felnőtt testvérek, akik bár nem laknak együtt,mégis jól kijönnek egymással. Amikor apám és anyám szerették egymást, Az Isten vezérelte őket, s ebben semmi észszerű nem volt, semmi, de semmi." (Kezdő mondatok)

"De anyám akkor még képes volt úgy fényleni, mint egy világítótorony, és így apám hazatalált, nem kellett a csillagok alapján tájékozódnia, és jó együtt nézni az eget, olyan, mint egy festmény, melyet nem kell megérteni, és mi összenövünk, én és te, a bőrünk egyetlen bőrré olvad össze, egy szív dobog bennünk, és meghalunk, ha ez egyszer véget ér."

 

Mucha Dorka - Puncs

Az elsőkönyves Mucha Dorka hangszíne rendkívül friss, üde és megdöbbentő.

A szépirodalom szerelmeseként - mindamellett, hogy folyton igyekszem kilépni a komfortzónámból-, imádom ízlelgeti a magyar nyelv adta gyönyörűséges mondatokat, szófüzéreket, zamatos kifejezéseket és izgalmas szóképeket. Nos, itt ilyennel nem találkozunk, sőt azt mondanám, hogy a szöveg  polgárpukkasztóan fapados.  Mégis fontos könyvnek tartom a Puncsot. 

Fontos, mégpedig tartalmilag. Egy olyan generációnak, és azon belül is egy jelentős csoportnak a története ez, amely pontosan így éli meg a mindennapjait. Főszereplő lányunk, friss egyetemistaként viszonyba keveredik tanárával.Teljesen homályos a kapcsolat alakulása, valószínűleg a főszereplő is csak sodródik, bár nagy kérdés, hogy a legelején miért ment bele ebbe az egészbe? Aztán már csak azt látjuk, hogy beleszeret, és a reményteli ív ellenére parkolópályára került. A hézagos szövegből az sem derül ki, mikor is szeretett bele a férfiba, sőt bevallom az sem jött át, hogy a kelleténél jobban ragaszkodik hozzá. Az egyébként is szorongástól és kényszerbetegségtől szenvedő lány problémájának megoldásához az önbántalmazást választja. Hosszasan lehetne elemezgetni az Y generáció helykeresését, kívülről mindenki rém okos, de a jelenség létezik, és Mucha Dorka pontosan ennek a bemutatására, vagy legalábbis érzékeltetésére vállalkozott.

Vállalkozott, de hogyan?  És talán itt jönnek a problémák. Az a megközelítés, amit a szerző választott, az leginkább a bemutatott generáció hangnemén íródott, azokén, akik pontosan tudják és szembesülnek a nehézségekkel. De a korábban születettek népes seregénél ez a stílus nem biztos, hogy célt ér. Sőt! Picsognak a csajok egész nap, csinálják a hülyeségeiket, piálnak rendesen, összefekszenek érdekből, akivel kell, de jót tett volna a szövegnek, ha ez valahogy keretbe van szedve, és nem egy parttalan, örök dinamizmus. Erős képeket vont be, használt eszközül  Mucha Dorka, szerintem ezt sokan éreztük is, de a produktummal már nehezebben birkózunk meg. A sok homály, a semmit sem tudunk tisztán értelmezni, a nem látjuk az irányvonalakat szintén egy réteg jellemzője, és ezt is remekül hozta a könyv.
Nekem tetszettek benne az időbeli ugrálások is, megmozgatott, arra ösztökélt, hogy egyszerre több oldalról nézzem az eseményeket, de  megint csak bejön az a balos, hogy annyira laza, hogy szétesik az egész.

Erős kettősség van bennem, mert egyrészről helyénvalónak érzem, hogy a szerző így akarta feltárni a történetet, másrészről megmaradt egy fajsúlytalan kategóriában, és itt mellőzném az elsőre beugró jelzőimet, melyek sajnos elég lehúzóak. Számomra minden azon múlik, hogy megmarad-e Mucha Dorka a későbbiekben is ennél az egyszerű irodalomnál, vagy beletesz valami többet, tudatosabbat, kevésbé ösztönszerűt írásába.

Hozott pontszám: 3/4

Mucha Dorka

"– Nem győztél? Kisszívem, soha
nem is fogsz! Gyerekük van.
Lehetsz akármilyen szép, lehet
akármilyen formás segged, azt a
kiscsajt mindig jobban fogja
szeretni, mint téged."

"– Szép vagyok? – kérdezem
mosolyogva.
– Nem is tudod, mennyire! –
közel hajol, és ellenőrzi a bal
copfomat, hogy jól fonta-e be. –
Legalább annyira, amennyire
idióta vagy!"

"Röhögünk egyet, úgy csinálunk,
mintha minden a legnagyobb
rendben lenne. Mintha ő nem
lenne minden éjjel annyira
betépve, hogy meg sem tud
mozdulni, én meg nem a
tanárommal hetyegnék ma a
Széchenyi fürdőben."

Marstrand-Jørgensen, Anne Lise - Hildegard I.

A Német-római Császárságban, Bermersheimben 1098-ban születik egy leánygyermek, Hildegard von Bingen. A család tizedik gyermeke élet és halál közt lebeg, amikor anyja az Úrhoz fohászkodva felajánlja a kislányt neki, ha életben hagyja. De a csöppség már gyermekségében is kiválik a többiek közül, első szava az, hogy "Fény", és a későbbiekben is megmagyarázhatatlan események övezik növekedését. Amikor az édesanyja rájön, hogy Hildegard nem bolond, hanem rendelkezik az Eleven Fény, az Istenlátásával, akkor kolostorba adja. Az alig 8 éves kislány rokonával, a 16 éves Juttával a Disibodenberg-i bencés apátságba kerül, ahol Jutta élete végéig befalazva, önsanyargatások közepette éli napjait, s közben a szent tanokra oktatja a kislányt. A férfi rendházban szerzetesnőként élik életüket. Hildegard látomásai nem szűnnek, de a világ elől ezt mindvégig titokban tartják. Mégis híre megy a különleges képességekkel megáldott nővérnek, és Rajnai Szibillaként veszi szájára a nép. 

A valóságban is létező szerzetesnő életét dolgozza fel Anne Lise Jørgensen dán írónő kétkötetes művében. Mivel Hildegard azon szerencsés középkori emberek egyike, akinek élete viszonylag jól dokumentált, így a biztos alapokra támaszkodva, az írónő szabadjára engedhette fantáziáját. Hildegard megtanulja a gyógyítást, látomásai révén megalkot egy saját nyelvet (Lingua Ignota), a zeneszerzésben is jeleskedik, látomásait könyvekben rögzíti, és kolostort építtet a nővérek számára Rupertsbergben. 

Jørgensen monumentális alkotása lassú, komótos tempóban ismerteti meg olvasójával Isten kiválasztottját. Az első kötetben  születésétől kezdve addig a pillanatig jutunk el, amikor is III. Jenő pápa Hildegard látomásait vizsgálat alá veti. 

A történet erőssége, hogy rendkívül plasztikusan hozza a kor berendezkedését és hangulatát, a  nemesi családok mindennapjait, a katolikus  egyházzal fennálló viszonyát, az egyezségeket és függősségeket. A szerző minden ítélkezés nélkül, hiteles történelmi hátteret biztosított az ismert személy bemutatásához. Talán pont emiatt inkább történelmi könyvnek, mint spirituális alkotásnak éreztem az első részt. A látomások bemutatása is rezignált formában, minden átérezhető lelki töltet nélkül valósult meg. Lehet, hogy nem is volt célja Jørgensennek, hogy olvasójában felszítsa az elragadtatás érzését, de én szívesen átvettem volna valami tüzességet abból, amit Hildegard átélhetett. Mindemellett egy igen magas fokú részletesség és alaposság jellemzi a könyvet.  Látszik, hogy a szerző nagyon jól érezte magát ebben a miliőben. 

Az általánosságokon túl hangsúlyosnak érezhetjük a családból kiszakadó gyermek érzéseit, a szülők veszteségét a gyermekek halálozásával szemben, valamint az egyház látomásokhoz kapcsolódó dilemmáit. A könyv egyik legdrámaibb része, amikor Hildegard nővére brutális gyilkosság áldozata lesz. Talán a legtöbb érzelmet, a leghevesebb reakciót ez váltotta ki belőlem.

Hildegard későbbi támasza egy Volmar nevezetű szerzetes, látomásainak rögzítője, akivel különleges baráti-apai-testvéri kapcsolatban áll az apátnő. A második részben az ő szerepe hangsúlyosabb lesz majd. Nagyon örültem, hogy az írónő nem cibálta le azt a kapcsolatot egy profán szintre, mindvégig képes volt megtartani annak tisztaságát, ködösségét. Ezzel megadta nekik a tiszteletet, mivel mi nem is érthetjük igazán, milyen árnyalatai létezhetnek még a szeretetnek. 

Pusztán terjedelme okán is, aki elolvassa ezt a kötetet jó pár napra bevackolhatja magát a középkor egy viszonylag békés szegletébe. A hangulat körbefonja olvasóját, nehezen engedi, szerintem kíváncsi is lesz Szent Hildegárd történetének folytatására. Ezt annál is inkább ajánlom, mivel a második rész, talán a zenei  és a gyógyító részletek miatt,  nekem sokkal jobban tetszett.

Hildegard von Bingent 2012-ben Benedek pápa avatta a szentek sorába. Bár a történet hiteles alapokon nyugszik, de mégsem tekinthetjük életrajznak. Ennek ellenére kellemes időutazásra csábítja olvasóját. 

Hozott pontszám: 4 

 Anne Lise Marstrand-Jørgensen

"A zöld erő Isten teremtő erejéből származik, ott dalol minden élőlényben, mozgatja a füvet és a lélegzetet, életet ad és egészséges, a természet bujaságában válik láthatóvá a szem és a lélek számára, amikor a lélek, egyszerre pacsirta és farkas, mert Isten látható és láthatatlan dolgokat is teremt."

"Minden évszaknak megvan a maga hangja; az őszi hangzavar a tél üzenetét hozza, az első hópelyhek, amelyek először csak szállingóznak, aztán kicsíráznak a zúzmararajzok, bundába bújtatják a tarlós mezőket, a ligeteket és a tetőket."

"Az egyik ékszer, a szüzesség, halvány rózsaszín, mint egy bimbódzó virág. Jutta szerint a szüzesség azt jelenti, hogy a virág sziromleveleit sosem kényszerítjük arra, hogy kinyíljanak, sosem engedjük, hogy kieressze csábító illatát, amely csak saját, hamarosan bekövetkező halálának a hírnöke. A virág a bimbóban őrzi meg a szépségét (…)"

Jon, Fosse -Trilógia

 Álmatlanság / Olav álma / Esti dal

Ha meg kellene ragadnom a kötet műfaját, akkor egyértelműen a balladára voksolnék. És talán az egész alkotásnak most ez a legfontosabb része, hogy milyen műfaji jellegzetességekkel dolgozik.

Jon Fosse a kortárs norvég irodalom kiemelkedő alakja, aki mégis egy népies hangvételt választott mondandójához.  Ezek mindig elgondolkodtatnak, hogy vajon miért?

Ha a témából indulunk ki, akkor egy nagyon is hétköznapi sztorival van dolgunk; egy fiatal szerelmespár, Alide és Asle bolyong  Bjørgvin utcáin, szállást keresnek. A lány, Alide gyermeket vár, de senki nem fogadja be őket. Ez a kép két bibliai jelenetet is elegyít, egyrészről a számkivetett Ádám és Éva, másrészt a Szentcsalád szálláskeresése is eszébe jut az embernek. A cselekmény sűrítetten jelentkezik, néhány főbb vonallal ábrázolva. De még így is érezhető az a balsejtelmű árny, ami mindvégig ott lopódzik a pár életében. Valóban a történet egyetlen jelenetre fókuszál, arra, hogy végül hogyan és milyen módon tudnak menedéket találni, hol fog világra jönni a gyermek. Talán rebellis az a gondolat, ami erről nekem eszembe jutott, ki-ki döntse el, mert akárhogy is csűrjük csavarjuk, ez pont ellentettje a klasszikus jézusi születésnek. Fosse azt mutatja be, hogy mi lett volna, ha nem az Istengyermek születéséről lett volna szó, hanem csak egy egyszerű, jelnélküli, vadházasságban fogant csecsemőről. Mi lett volna, ha nem adódik egy barlang, egy istálló, egy vacok? Hogyan hurcoljuk magunkkal tetteinknek súlyát akár generációkon át. A születés és halál misztériumának megéneklése ez a történet.
A második rész, Olav álma, nem is álom, bár én mindvégig hagyományos értelemben szerettem volna érteni. Alide és Asle új néven, Asta és Olavként kezdenek életet a megszületett gyermekkel, Sigvalddal. Az apa a városba megy, hogy féltve őrzött hegedűjének árából jegygyűrűt vegyen, hogy a világ előtt legalizálják kapcsolatukat. De az emberi sóvárság, a bűn újra hatalmába keríti a férfit. A világ legszebb karperecét szerzi meg élete párjának. De nem csak kincseket, hanem a múlt sötét árnyait is szembehozza vele a sors. Egy ismeretlen idegen képében Olavnak számot kell adnia tetteiről. 
A harmadik rész pedig a ballada betetőzése, az Esti dal, mely tényleg egy szájról szájra hagyományozott népi legenda is lehetne, egy család tragédiájának megéneklése. Holtak és élők sorsa, a talpon maradás cérnaszálon lógó, szélben lengedező alkuja. 

Az önbeteljesítő sors fájóan búgó foszlányai, az állandó, körkörös helykeresés, a tragédia mélyvénás valósága. Nem derűs olvasmány, komorságában is fennkölt, lírai szépségű alkotás.

 

Hozott pontszám: 5

 Jon Fosse

"És Asle elindul Alida felé, Alida ott áll a fekete hosszú hajával és a nagy szomorú fekete szemével. És Alida elindul Asle felé, és Asle átkarolja, és kimennek és egyikük sem szól, csak mikor már kinn vannak az udvaron és megállnak, és Asle elengedi a vállát
Te vagy Asle igaz, kérdi Alida
És te Alida, mondja Asle
és állnak szótlanul
De én már láttalak, mondja Alida
Én is téged, mondja Asle
és állnak szótlanul
Szépen játszottál, mondja Alida,"