A. P. Okladnyikov · A. I. - Martinov Szibériai ​sziklarajzok

Bár félbehagyott könyvként jelenik meg ez a kötet nálam, egyáltalán nem jelenti azt, hogy bármi baja is lenne. Mivel több mint kétszáz oldalt elolvastam belőle, kaptam némi rálátást, ennek tükrében osztom meg gondolataimat.
Diószegi Vilmos könyvében többször is említi Okladnyikovot, azt a tudóst, aki bár folyton úton van, terepről terepre utazik, mégsem sajnálja az időt, hogy tudását és segítségét megossza a magyar kollégával. Diószegi A Sámánok nyomában című könyvében olyan képet fest az orosz professzorról, hogy kedvet kaptam többet tudni róla. Egyébként valószínűleg mindkét kutató ugyanazzal a megszállottsággal volt átitatva, mely hideget, éhséget és lemondást nem ismerve űzte őket a legkisebb nyom, a legapróbb hipotézis kibontásának nyomába.
Tehát ezért kerestettem ki a könyvtár raktárából Okladnyikov és Martinov Szibériai Sziklarajzok című könyvét.

Könnyű megfeledkezni arról az aprócska tényről, hogy az eredetileg 1972-ben megjelenő könyv idejében minő bátorságot jelentett olyasmit kijelenteni a Szovjetunióban, hogy már az i.e.IV. évezred embere is felsőbb erőket hívott segítségül mindennapjaiban. Okladnyikov kutatásai szerteágazóak, nem csupán a sziklarajzok, hanem az ősi társadalmak összefoglaló története és kultúrája is foglalkoztatta. Régészként egész életét ennek a témának szentelte.
A könyvet Hoppál Mihály alapos tanulmánya nyitja meg, mely bevezeti az olvasót a Jenyiszej és Angara folyó között elterülő hatalmas területen létrejött uráli népek lakta vidék egységes kulturális jegyeibe. Okladnyikovék az 1960-as évek elején fedezték fel a Tom folyó mentén a helyenként nagy számban megjelenő sziklarajzokat. Az Írott sziklán például körülbelül háromszáz kisebb – nagyobb rajz fedezhető fel. A jelek feltárása maga után vonja az értelmezés kérdését. Jelekről és jelképekről már eddig is volt forrásanyag a sziklaművészetben, de vajon mi lehet a megfejtése a hajdani jelbeszédnek Szibéria vidékén? Mennyiben realisztikus és mennyiben szimbolikus ez a megjelenítés? És legfőképp, mi volt a szerepe a sziklarajzoknak akkoriban? A bevezető kitér arra, hogy ezeknek a sziklavéseteknek és a világ más pontján felfedezett sziklarajzoknak vannak hasonló vonásaik, sőt témáik. A szibériai sámánizmusban, melynek megjelenését az i.e. I. évezrednek tehetjük mindig is nagy szerepe volt az állatoknak. A sámán állatalakja mögött az az ősi hiedelem áll, hogy minden szent, ami állat – hiszen az emberi létezés fenntartásának zálogai. A sziklavéseteken megjelenő sámán alakokról, azok felismeréséről, a profántól való elkülönítéséről is megtudhatunk részleteket. Egészen megdöbbentő, hogy évezredek múlva is létezik olyan szimbólum, aminek olvasata ugyanaz, mint keletkezésének idejében. (pl. sugaras korona fejdísz) Ahogy Hoppál Mihály írja, „szovjet kutatók sora dolgozta ki annak módszertanát, hogyan lehetséges írásbeliséggel nem rendelkező népek történetének és szellemi hagyományai eredetének rekonstruálása.”
A helyi lakosok már régen felfedezték környékükön azokat a sziklába vésett és rajzolt ábrákat, melyeket ősi festékfélékkel színeztek meg. Mindig is tudni szerették volna, mit üzennek az ősök? A „Piszanyica”, azaz "írott szikla, írásos kő ábráit mindig is vallásos tisztelet övezte. 1962-ben Okladnyikov és társai is végre találkozhatnak ezzel a nyomokkal. Többször is visszatérnek a területre, hiszen a viszontagságos idő nem mindig teszi lehetővé, hogy kutatható, egyáltalán láthatóak legyenek ezek az ábrák. Bár már a XVII. században készült feljegyzés a rajzok megtalálásáról az igazi kutatás csak az 1960-as évek derekán indulhatott el. Erről a feltárásról és értelmezésről szól tulajdonképpen a könyv.
Szó van benne a sziklarajzok felfedezésének történetéről, a rajzok gyűjteményéről, időmeghatározásról, stílusjegyekről és arról a világképről, melyet a rajzok sugallnak.
A könyvnek csak a középső részét hagytam ki, mely a különböző korok stílusjegyit tárgyalja, az már nekem túl részletes volt, elvesztem benne. Viszont jó, hogy visszatértem a könyvhöz, mert a kötet számomra legizgalmasabb része pontosan a sziklarajzokon alapuló világkép értelmezés. A rénszarvasok figurái, a maszkok, mitikus lények, szörnyek, napábrázolások mellett szó van a rendre megjelenő csónakokról, melyek az ősök országába vivő, két világ között kapcsolatot teremtő eszközök, a sámánkultúrában egyéb eszközökön is felfedezhető mintázatok.
A rengeteg rajzos illusztrációt tartalmazó kötet laikusok számára is közérthető módon foglalkozik a témával. A könyv végén pedig fotók segítségével mi is megnézhetjük a sziklarajzokat.
Olvasás során egyszerre érezhetjük azt, hogy izgalmas és természetes az ábrák értelmezése. Amit szerintem még fontos hangsúlyozni, hogy egy olyan vidéken és nép körében folyt a kutatás, ahol hiányzik az írásbeliség, vagyis a szájhagyomány és átörökített tárgyi hagyománykultúra mellett kiemelkedő szerepet tölthetnek be azok a sziklarajzok, melyek a múlt lenyomatai.

 

Hozott pontszám: 4,5

Bauer Barbara - A ​leggazdagabb árva

Mivel az idei nyaralásom fő célja a Szabadkígyósi Wenckheim kastély meglátogatása volt, így elkerülhetetlenné vált, Bauer Barbara könyvének elolvasása. A szerző a történet megírása előtt két évet töltött a kastélyban, tájékozódott mindenről, s a rendelkezésére álló adatokból összegyúrta Wenckheim Krisztina fikciós történetét.  

Bárcsak minden vár, kastély, emlékmű megismeréséhez kapcsolódna egy ilyen olvasmányos regény, sokkal jobban tudnánk értékelni a látottakat. (Sok évvel korábban megfogalmazódott bennem már egy hasonló gondolat, hogyha ismernénk egy-egy könyv, színmű megszületésének sztoriját, mennyivel szerethetőbb lenne számunkra mind.) A regény szálai 1847-ig vezetnek a múltba, amikor gróf Wenckheim József Antal 67 éves korában feleségül veszi az uradalom  kulcsárnőjének 22 éves lányát, Scherz Krisztinát. 1849-ben megszületik leányuk, Wenckheim Krisztina, aki egyben a gróf egyetlen gyermeke is. Sajnos az édesanyja gyermekágyi lázban hamarosan életét veszti, így az apjára marad a kisleány nevelése. Nem sokra rá ő is meghal, így marad Krisztina 3 évesen árván, s lesz az ország leggazdagabb árvája is. A gazdag forrásanyagot felhasználva Bauer Barbara szépen felépíti a kislány életét. A történet egyik érdekessége, hogy a kor híres írója, Jókai Mór Wenckheim Antalról mintázza az "Egy magyar nábob" alakját. S még az is megtörtént eseményen alapul, hogy az unokaöcs koporsót küld nászajándékba a grófnak, hogy inkább a halálra gondoljon, ne nősülésen törje a fejét. Ez az érdekesség is belekerül a regénybe, mint ahogy Krisztina neveltetésének egész története. Az alig 8 éves leány saját versével köszönti Ferenc József uralkodó feleségét, Erzsébetet, akiben ez örök nyomot hagy. A valóság és a regény eseményei plasztikusan építik fel Krisztina alakját, amihez a szabadkígyósi kastélyban látottak értékes kiegészítőül szolgáltak. Magamban már szét sem tudom választani ezt a három forrást, olyan simán sodródtak eggyé. 

A regény leginkább egy leányregény hangulatát kelti bennem, ha lennének modern pöttyös-csíkos könyvek, ennek mindenképp ott lenne a helye a sorban. Inkább a gyermekkort és felnőtté válást, illetve az első szerelmet mutatja be nekünk romantikus művében a szerző. A különleges személyiségű, okos és komoly gyermek Krisztina korának haladó szellemiségű, igazságos grófnőjévé válik majd. A  rászorulók támogatása mindig fontos szerepet töltött be életében; árvaház, kórház és gimnázium építését is támogatta élete során. Ebben nagy segítsége volt férje, Frigyes is. Bár unokatestvérek voltak, nincs okunk feltételezni, hogy csupán érdekházasságról lett volna szó, hiszen hét gyermekük született. Ahogy a valóságban, úgy a kötetben is megjelennek a kor kiemelkedő személyiségei, többek közt a szabadkígyósi kastély tervezője, Ybl Miklós is. 

A leggazdagabb árva című könyv  időutazás, mely hűen mutatja be egy gyermek látószögéből az árvaság nehézségei mellett azt a felelősséget, melyet a felső osztályt vállalt jó esetben. Hiszen támogatásuk egyszerre volt a fejlődés motorja és a megélhetés lehetősége. 

Hozott pontszám: 4,5

 

 

 

 

Kácsor Zsolt - Pokoljárás ​Bipoláriában

Sajnos csak most, több, mint két héttel az olvasás után tudok írni Kácsor Zsolt könyvéről, s ami még inkább eltávolított a történettől, az nem is a két hét, hanem, hogy épp szabadságon voltam. Ideális napok szemben azzal a hétköznapi valósággal, amit a szerző pokoljárásként nevez meg. 

Mivel olvasója és nem terapeutája vagyok a szerzőnek, így inkább irodalmi oldalról közelítek a kötethez, mely teljes mértékben elhiteti olvasójával, hogy bekerült egy mennyet és poklot megjáró ember legbelsőbb énjébe. S nem csak bekerült, hanem be is záródott mögötte az ajtó, innen már nem is vezet kiút. Muszáj az ő szemével látni a dolgokat, muszáj vele skandálni a versikéket, számolni a számlálhatót, keresni az ellenséget és beleveszni az önleértékelés megkötöző gombolyagjába. Reménykedni, hogy egyszer majd jobb lesz, talán már holnap is elmúlik ez az átok, leállni a gyógyszerrel, majd tapasztalni, hogy naiv kis ábránd volt mindez. 

Rabjává tett ez a történet, mindvégig áltatott és altatott. A magát teljesen bemutató főhős, darabokból összerakott élete, ahol minden pici csavar kell, hogy működjön a kóceráj. Egyszerre önmagát uralni képtelen kiszolgáltatottság és hideg fejjel lemondani képes apa. A legmegindítóbb ez az apai szeretet volt, amely mindent megtett volna a kislányáért, az egyetlen vigasz és értelem, a legerősebb reménysugár. Hinni és remélni akarok én is a főhőssel, miközben másról sem olvastam, csak arról, hogy mi a totális valósága a bipoláriának. Egy ketrec, ahonnan nem szabadulhatok, amiben az önmagunk értékességébe vetett hitünket nyiszálják szét a napok. 

RTLMTLNSG lenne mindez? A kihagyott magánhangzókkal jelölt szavak -mely a héber nyelv sajátja- nem csak a fejezetek címei lesznek, hanem a főszereplő töprengéseinek tárgyai is. Ezek a gondolatok okosak és tündökölnek, mint a nap, logikusak és szárnyalnak, nem pokoljárás, hanem utazás Bipoláriában. Magyarázzák a nyelv gyökerét és beültetnek a mánia hintájába, hogy onnan húzzanak le majd a mélybe. A fikciós elemek mibenlétét megsaccolni sem lehet, de nem is kell, mert kénytelenek vagyunk átadni magunkat a kilengéseknek. Egyszerre nem lehetünk kontrollálói és élvezői is az eseményeknek. Legyünk bátrak és belevalók az igazi megértéshez, ami egyben lehetőséget ad egy zseniális nézőpontban végigélt irodalmi élményre. 

Vége lehetett volna az összegzésemnek az előző mondatnál, ha a regényt tényleg csak irodalmi alkotásként kezelnénk. De ahogy magunkban sem lehet szétválasztani az emberi tényezők konténerét az alkotás konténerétől, úgy azt sem lehet eltávolítani a könyvtől, hogy önéletrajzi talajból nőtt ki. Kácsor Zsolt tesz is arról, hogy odakötözze szövegét a valóság bójájához;  nyomok vezetnek hozzá, nyomok a jelenéhez és múltjához. A szöveg egyszerre képes reagálni a jelenre és feltárni a múltban gyökerező okokat, lerántani lepleket, és önmagát is szembesíteni a tényekkel. Az esendőség végletekig megmutatkozó igazsága Ádámhoz, a testvéréhez vezet, hiszen az ő alakja szintén szerves része ennek az egésznek. 

Így tud egyszerre zseniális és megrendítő lenni Kácsor Zsolt kötete. Egy régen hallott mondat jut eszembe minderről, amikor a "Láthatatlan kiállítás"-sal kapcsolatos riportot hallgattam a rádióban. Ott mondta egy nem látó ember, hogy bemehetünk a láthatatlan kiállításra, érezhetjük azt, hogy ez szörnyű, meg nehéz, de a végén csak kijövünk és leszedjük a kötést a szemünkről és újra látunk, de ők nem. Becsukhatjuk a Pokoljárást Bipoláriában, elfeledkezhetünk minderről, de Kácsor Zsolt nem.

Végül az egyik legkedvesebb visszatérő öngyógyító sort idézem a könyvből: "Cs. Sz. A. is szeret téged, E. Z. is szeret téged, K. I. is szeret téged, K. E. is szeret téged, K. Cs. is szeret téged, Z.G. is szeret téged, M. S. is szeret téged, P. N. L. is szeret téged, P. S. Zs. is szeret téged, ebből meríts erőt, meríts erőt..." 

Hozott pontszám: 5 

Mariszajev - Az utolsó farkas

 Szibériai állattörténetek

 

Maradva Szibéria vidékén, egy nagyon régen kapott, egyszerű kiadványt vettem elő. Az utolsó farkas című könyv színhelye Kamcsatka, a Jeges-tenger, Kolima és Jakutia vidéke. A hőmérő higanyszála  az év nagy részén bizony mínuszban marad. Zord, olykor kietlen és kemény világ ez, ahol az életben maradás gyakran az állatok számára is kétséges. A kötet történetei láthatóvá teszik, hogy ebben a szigorú világban ember és állat egymásra van utalva. A kétségbeesés vezérelte döntések nem egyszer azt kívánják meg, hogy észszerűtlen dolgokat tegyünk, megbízzunk ellenségeinkben, feladjuk logikus elképzeléseinket. S ez emberre és állatra is igaz. 

A történetek főszereplői nagyrészt azok a kutatók, akik erre a vidékre vetődtek, s egyértelműen gyakran épp ők a baj okozói. Butaság, tudatlanság, ostobaság és néha gonoszság áll a tragédiák hátterében. Ugyanakkor itt vannak azok a környezetükre érzékeny emberek is, akik segítségére lesznek a tajga és sarkkör állatainak. Néhány történet pont azt mutatja be, hogy az ember okozta problémák helyrehozója -akár ugyanabban az időben- szintén az ember lehet.

A kötetbe került elbeszélések csodálatosan ábrázolják az állatok szépségét, kivételes voltukat, okosságukat, túlélési képességeiket és nagyon gyakran azokat a tulajdonságaikat, melyet az embernél léleknek szokás nevezni. A szibériai állattörténetek főszereplői kutyák, jegesmedvék, darvak, rozmárok, lovak, varjak, medvék és bocsaik, farkasok, bárányok, vidrák, delfinek, szarvasok és tigrisek.Valószínűleg a szerző birtokában sokkal több ilyen és hasonló eset van, ez egy válogatás lehet, a legkülönlegesebbek csapata. 

Rendkívül kikapcsoló volt ezeket a történeteket olvasni. Nem csak a környezet elképzelése mozgatta meg a fantáziámat, hanem a cselekmény is megkívánta a képzeletbeli utazást. Hihetetlen, meseszerű volt minden, ami egyszerre mutatta meg az állatok természetes és misztikus voltát. Mariszajev  -aki valószínűleg maga is egy ott kutató geológus lehetett-, a dolgok egyszerűségében írja le az eseteket. Ez által a történetek nem emelkednek  valami ködös, idillikus, túlmisztifikált maszlagba, hanem elképesztő voltuk ellenére képesek reálisak maradni. Az olvasó nem egyszer megrendül, mozdulna, hogy beavatkozzon, majd kacag és elképed újra. Még a sokat látott öregek is csóválhatják a fejüket. Persze, mint mindenhol, ezen a zord vidéken is nagyon kell a tapasztalat, a bölcsek tudása aranyat ér, mert könnyen ez bosszúszomjas rozmár áldozatai lehetünk például. Egy-egy történetet elolvasva legszívesebben azonnal elmeséltem volna azokat a barátaimnak, mintha csak az enyémek volnának. Így lehetett ezzel a szerző is. Nem kizárt, hogy egyik másik sztorit neki is mesélték. De ez semmit sem von a könyv értékéből. 

Nem kifejezetten szépirodalmi magaslatokban járunk, de ez a műfaj ezt kívánja meg. Jó volt kicsit felidézni magamban, hogy az állatok nem valami alsóbb rendű fajok az emberhez képest, ők nem értünk, emberekért vannak, hanem megvan a maguk helye és tökéletessége a nagy egészben. A világnak azon a részén, ahol még nem olyan drasztikus szinten avatkozott be az ember az élővilágba, mint mondjunk Közép-Európában, közvetlen környezetünkben, ott még átélhető lehet az állat és növényvilág eredetihez hasonló kapcsolata. 

Mindegyik történetnek megvan a maga szépsége és tanulsága. A kedvencem a "Lord és Karl" lett, abban sűrítve van számomra az egész kötet veleje. Kikapcsoló, kellemes olvasmány, olyan akár egy mese. Ne tévesszen meg senki a kiadvány silány minősége!

Hozott pontszám: 5

Csehov, Anton Pavlovics- Szibéria

Egy ideje az északi vidék témája áll olvasmányaim központjában. Amikor a Terebess Kiadónál megtaláltam egy keresett könyvemet (Merton -A zen és a falánk madarak), majd átfutottam a kínálatukat, akkor több érdekes kötet is felkeltette az érdeklődésemet. Így szereztem be a Diószegi könyvet, Canetti Marrákes hangjait, Csehov szibériai kötetét és még pár érdekességet, melyek olvasása már betervezés alatt áll. A sorozatról -melynek keretén belül megjelentek ezek a könyvek-, annyit mondanék, hogy érdekesek témájukban, válogatásuk szempontjából, a kötetek alakja is figyelemfelkeltő, de egy probléma sajnos akad velük, sok bennük az elütés, és ez egy idő után idegesítő. Persze nem is ez a lényeg, hanem maga a kiadás, mint kuriózum, hiszen Csehov Szibéria című munkáját eddig nem olvashattuk magyarul.  

1890 májusában Csehov Szibériába utazik, hogy megismerkedhessen azokkal a telepesekkel, kényszer betelepítettekkel, fegyencekkel, akik ezt a távoli vidéket lakják. Célja a Szahalin vidék, valóságos megszállottja lesz a témának. De ne rohanjunk előre, hiszen az inkább az év végén, és egy másik utazásban teljesedik majd ki. Most még csak Permből indul Irkutszba, és rögtön az elején azzal szembesül, hogy hiába van május, fagyok vannak. Az időjárásnak való kiszolgáltatottság vezeti a továbbiakban is útját. A kegyetlen esőzések, áradások, sártengerek a végletekig felemésztik az utazó energiáját. Hetven évvel később, Diószegi Vilmos ugyanezeket éli át ugyanezen a vidéken. Egyébként csodálatos volt a két könyv összecsengése. Voltak részletek, melyeket az egyik könyvből, és voltak olyanok, melyeket a másik utazó leírásából derültek ki. Csehov a szekérrel, Diószegi a repülővel nem indulhatott tovább az időjárási viszontagságok miatt.  

Csehov könyvének első fele egy naplószerű útleírás, melynek gerincét az emberekkel való találkozások adják. Ki tud segíteni neki, hol száll meg, kinek lehet ő a szolgálatára. S ahogy lenni szokott, minden találkozás mögött egy újabb érdekes és egyedi történet húzódik meg. Az útinapló szemelvényes, sok benne a kihagyás, lehet tudni, hogy volt, amit a szerző utólag vetett papírral. Ez a XIX.század végén mégis kivételes vállalkozás volt. Ne felejtsük el, hogy más vidékekről tudni ebben az időben nem hétköznapi dolog volt, pláne, ha ez a terület a zord Szibériában feküdt. Bár a könyvnek ez a része  tartalmaz novellaszerű részeket, zömében az utazást meséli el. A száműzöttek vidékén élő kirekesztett emberek sorsa rajzolódik ki a lapokon, ami az orosz irodalomhoz szokott olvasó számára nem is különösen megdöbbentő. Találkozunk a nyomorral, a betegséggel, a butasággal és persze gyilkossággal is. Én valamiféle jegyzetnek éreztem az egészet, ami egy későbbi, nagyobb mű ujjgyakorlata. Csehov eljut a Szahalin vidék déli pereméig. Második útja során innen indul tovább, és majd a Szahalin megírásakor válik munkája valóban teljessé. 

Maradva a Szibéria című könyvnél, a kötet második fele néhány,  ebben az időben zajlott levelezést tartalmaz. Szinte ugyanazokat írja meg családjának, barátainak, mint amit az útinapló tartalmaz. Talán csak az időpont megjelölések jelentenek újdonságok, illetve az, hogy kinek mit hangsúlyoz ki jobban. 

A könyvet olvasva nem igazán az irodalmi élmény ragadott meg, bár azért azt sem igaz, hogy száraz, igénytelen adatszolgáltatás lenne csupán. Nekem a hangsúly inkább egy olyan vidékre történő behatolásról szól -s mellé egy íróember figyelméről, ahová csak kevesek merészkedtek önszántukból. A Transzszibériai vasútvonalat csak 1891-ben kezdték el építeni. A teljes útvonal hivatalos átadására 1903-ig kellett várni. Csehov sorai még ezt az időszakot előzik meg. Érdekes olvasmány volt, de inkább kiegészítője, mint alapja a vidék megismerésének. 

Hozott pontszám: 4

Sjón - A macskaróka

Olyan jó volt olvasni ezt a kis könyvecskét. Rövid is, meg pici is, de mégis a tökéletesség élményével volt képes megajándékozni engem. 

Indul az egész 1883 januárjának egy téli napján, mikor barna bundás sarki róka kushad a sziklák között, nyomában egy emberrel, a vadásszal. Szaggatott jelentéseket olvashatunk az izlandi hajszáról, mely leginkább a hóban ugráló, olykor eltűnő, majd feltűnő állat útjára hasonlít. A mondatok kurták, lényegre törőek, mintha csak egy balladát olvasnánk. Az első fejezet addig tart, míg vadászunk, Baldur Skuggason meg nem húzza a ravaszt. 

Tél van a Völgyben, minden egyhangúan kék, csak a csúcsok szikráznak. S ebben a hóban egy félkegyelmű jár küldetésben, temetéshez készülnek. Majd hirtelen 1868 áprilisába ugrunk, Reykjanes szigete mellé, a Horogszakító- szirthez, ahol zátonyra futott egy hajó, melynek gyomrában értékes hordókat és egy megláncolt lányt találnak. Elindulunk komótosan a lány sorsának követésében, hogy egy kört leírva visszaérkezzünk történetünk elejéhez, 1883 januárjának rókavadászatához. 

A történet a maga titokzatos rókájával és elesett alakjaival egy misztikus mesére hasonlít, ahol a létezést és a halált is ezüstszürke homály borít. Izland  elszigetelt világában az életben maradást, a már jól ismert küzdelmet egy csipet mágia segíti. S mire megfutja az olvasó a maga körét, jóleső érzés járja át, hogy lám-lám a szívtelen elnyeri méltó büntetését. A macskaróka története az izlandi hiedelem világába bugyolálva  mesél el egy köznapi történetet. Teszi ezt apró, tökéletes és finom mozzanatokkal, holott egy véres és küzdelmes vadászaton vagyunk. 

Felemelő irodalmi élménnyel találkoztam olvasás közben, valahogy minden a helyén a van, minden arányos és elég ahhoz, hogy az olvasó hozzá tudja tenni a maga részét. 

Hozott pontszám: 5

 

"Alkonyodik a Völgyben; a délutáni sötétség kúszni kezd a lejtőkön fölfelé. A homály mintha a nyitott sírból szállna fel a völgyalji temető nyugati sarkában; először ott sötétedik, aztán elfeketedik az egész világ."

Puchla Nikolett - Ha újranő a sorsfonal

Puchla Nikolett elsőkönyves szerző verseskötete nem régiben jelent meg a Dr. Kotász Könyvkiadó gondozásában. A fiatal költőnő a Kotász Károly 150 irodalmi pályázaton tűnt fel.  A Vétek-cseppek, Harmatos dal és a Hajdanvolt hajadon című díjnyertes versei ebben a válogatásban is megtalálhatóak, de most ennél több kinccsel is találkozhatunk.

A közel ötven verset magába foglaló kiadvány három téma köré csoportosul, ami behoz egy időbeli fejlődést. Az első rész címe az Álomfogó. Ez a szó jól összefoglalja az ide került tizenöt verset. Bevallom zavarban is voltam olvasás közben, mert az egész annyira megfoghatatlan, mint egy buborék. Az alaktalan, homályos, ködös szófüzérek sokkal inkább egy életérzést tükröznek, mintsem bármi konkrétumot. Jól látszik, hogy Puchla Nikolett számára fontos a kezdet, ez több helyen is feltűnik.  

"Vassal szeretnék kezdeni..." írja rögtön az első versében. De hiába jelennek meg emellett a kövek és a bronz is, már itt is érezhető egyfajta súlytalanság. Teljesen szabad gondolatkapcsolások jellemzik a verseket, melyeket beleng a titok, az ismeretlenség, a láthatatlan árnyak. Olvasás közben "alany vesztettséget" éltem át, nem lehetett tudni, mi hova tart. Ezek a versek valóban az álmok mezején születtek, s csak azok a képek váltak láthatóvá, melyeket az álomfogó magához ragadott. Olyan szorongató képekkel találkozhatunk, melyek leginkább az ifjú kor félelmeinek jellemzői. Már ebben a részben is feltűnnek a haikuk, melyekre nem igazán a zárósor csattanója jellemző, hanem inkább az egész képben van egy meglepő, s a harmadik sor épp csak beteljesíti ezt. Az Álomfogó verseire az időtlenség és parttalanság jellemzőek, egy különös science fiction hangulat. Két kedvencem lett közülük, a Fikció és a Kimondatlan című versek, de be kell vallanom, hogy több verssor önmagában is megragadott. 

Sokkal közelebb álltak hozzám a Vétek-cseppekben szereplő írások. Valahogy alakot kezdenek ölteni a dolgok, legalábbis megpróbálják, vagy ahogy Puchla Nikolett írja:

 

"kisujjunkon az aranyfonál, mi jó eséllyel

sosem ölt materializált fogódzkodót." 

 

Valóban nehéz realitásában nézni a versekben megjelenő képeket, mégis sokkal megfoghatóbbak ezek, mint az álom mezsgyéjén születettek. Hisz már a vétek is arra utal, hogy valami megtörtént, aminek nyomán megrezdül a lég. Nagyon érzékeny szókapcsolásokkal találkozunk az alkotásokban, és sokszor bennünk marad az értetlenség zavarodottsága. Légiesek, finomak, éteriek a szerző képei, semmi konkrétum, csak a megtörtént események nyomait nagyítják fel a szavak.Olyanokkal találkozunk, mint "felajzott vásznak, karmazsin rózsa-pamacs, borzongató jégpercek, langyos glória, medúza-lágy golyóbis..." Különösen tetszettek a Súlyos pelyhek, Mérhető görbe, Hajdanvolt hajadon, Anyagtalan fegyver, Csillámporos, Mint a filmekben, Semmi sem sikerül, előrelÉpés, Illékony művészet.  Az ismétlésekkel kezdődő versek nem szokták elnyerni a tetszésemet, mégis  a Csillámporos című versre nem jellemző a helyben topogás, hanem sokkal hangsúlyosabbak benne azok az érdekes képtársítások, melyeket említettem. Nem is vers didaktikus zárósora okoz eufóriát, hanem  az olyan sorok, mint a "cérnakerítést vonni az erdő köré", vagy a "Megpróbáltam kétszemélyes naplóval bizalmat nyerni" 

A harmadik rész címe maga a címadó vers, Ha újranő a sorsfonal  Van ebben valami jövőbe tekintés. Ez már nem a meg sem született dolgok álomtalaja, vagy a megtörtént események miatti belső osztottság érzése, hanem a befejezetté válás óhaja. A sorok közt már a halál is ott lopakodik és megjelennek a visszafordíthatatlanság lökései is. Több versben átérezzük a sors nem várt és nem kért ajándékait. Itt már egész konkrét szituációk köré is felépített a szerző egy képet, például a Hangtalan vita című versben. 

Több vers utolsó sora úgy hat az olvasóra, mintha követ dobtak volna a vízbe. Csattan, loccsan és karistol egyet az emberen. Én csak úgy jegyeztem fel, mintha  meg nem született haikuk végszavai lennének. Ezt éreztem a Révész, a Ki itt belépsz vagy a Ha újranő a sorsfonal című versnél is. A Portré, a Hangtalan vita, a Harmatos dal és a Ha újranő a sorsfonal versek lettek a legkedvesebbek számomra ebből a blokkból. 

Puchla Nikolett verseskötetének egyedisége képszerű látásmódjában, fátyolszerű szövegalkotásában jelenik meg. A témái is még képlékenyek, a jelenségnél és nem annak gyökerénél kezdenek nőni. Óvatosnak és kicsit tapogatózónak érzem őket, olyanok, mint a ki nem mondható fájdalmak, ahol még a jelenség álomszerű szerkezete jelenik meg és nem maga a kín. Érzékenysége mégis jelen van, és ez épp a szokatlan képalkotásaiban érhetőek tetten. Viszont egy kicsit nagyobb vezetettséget szívesen vettem volna. Úgy érzem, hogy épp ez az óriási szabadság - amit kaptam-, távolított el a versektől. Az űrben lebegés szabadságát és érthetetlen úttalanságát képzelem ilyennek. 

 

Remélem, hogy  a jövőben is olvashatunk még Puchla Nikolett verseket! 

Hozott pontszám: 4/5

Portré

Búg a csönd tartományán túlról
Egy megeredt, távoli csap,
Langyos és hűvös közti
Zaj-cseppeket adagol,
Míg a csosszanó papucsok
el nem halkulnak.
Elnémultak, mind egy szálig elnémultak.
A sápatag csönd rátelepszik a bal orcára,
Míg a jobbot éles fény-szilánkok
Szabdalják széjjel.
Nem tudom, mit keresek itt.
Gyomrom háborog, bár lelkem
Síri nyugalomra lelt.
Talán csak egy simogatás
Hiányzik, mint egy festménynek
Az utolsó, gyöngéd vonás.
Befejezetté akarok válni,
De pont e szűnni nem akaró
Vágytól maradok
Mindig tökéletlen.