Szabó Magda - Pilátus

 "Tudtam, hogy el kell mennem tőled, mielőtt rám ragad rólad iszonyatos fegyelmed, amellyel magadat óvod meg a munkád nyugalmát, és mielőtt annyira hozzád forrok, hogy megtanulok a szemeddel látni, és megértem én is, hogy Dorozs víz és gyógyszálló, beton és üveg, valutáris lehetőség, és nem egy régi forrás igazolása és nem valami iszonyú vágy, hogy jóvátevődjék, amit jóvá kell tennie az időnek.
Én nem tudtam veled élni."

(IV. Fejezet -Levegő)

Rég fájt regény ennyire, mint ez. Fizikai fájdalmat érzek a mellkasomban. Számtalanszor elfutotta a könny a szememet olvasás közben, és mégis azt mondom igen, így kell. Így lehet megértetni bárkivel is, hogy milyen sokszínűek vagyunk mi emberek, hányféle igazság, hányféle szeretet, hányféle jó szándék zsibog a világban.

"Az öregasszony, aki minden géptől félt, különös módon barátkozott meg a hűtőszekrénnyel. Rájött, hogy a motornak állati hangja van, morog.  Eleinte riasztotta, de aztán úgy képzelte, beszélget vele, s csak ült mellette, úgy érezte, nincs egyedül."

A Szabó Magdától megszokott, lassan csepegtetett darabkákból épül fel a történet, mely egy vidéki családról szól. Szőcsék valahol az Alföldön élnek egy gyógyfürdőjéről híres Dorozs nevezetű település árnyékában. Egyetlen lányuk van Iza, Izabella, aki egy empátiájáról híres, kitűnő reumatológus szakorvos. Elvált, volt férje, a szintén orvos Antal, anyja Etelka, édesapja Vince, aki a történet elején éppen végstádiumban levő beteg. Amikor Vince meghal, Iza magához veszi anyját, felhozza Budapestre, és tálcán átnyújtja neki a gondtalan élet lehetőségét. A régi házukat eladja, éppen Antal lesz az, aki megveszi, és az avítt holmik nagy részétől is megválik. A hetvenöt éves anya azonban képtelen felvenni az új életforma kínálta lehetőségeket. Iza mindent megtesz, hogy anyja kedvében járjon. Végletekig fokozza önmaga feláldozását, de úgy tűnik az idős asszonynak semmi nem jó. Ebben az izzásig fokozódó helyzetben, ahol mindenki igyekszik a másiknak megfelelni, lassan feltárul a múlt, összeérnek a jelenbe futó szálak, és ami még fontosabb, láthatóvá válik egy hihetetlennek tűnő jellemrajz. Egy olyan ember belső struktúrájával ajándékoz meg minket a szerző, amivel szerintem elég kevesen találkozunk. De, ha jelleme teljesen nem is fedi le egyetlen általunk ismert emberét sem, akkor is olyan részigazságok buknak ki a habokból, amivel viszont már mindannyian tudunk mit kezdeni. 

Számos rétege van a könyvnek, a legintenzívebb jellemábrázolásokkal. Már Encsy Esztert is szívembe zártam (Az őz) és a Katalin utca Blankáját is, de Szabó Magda most még élesebben határolja el egy szereplője lényegét. Talán az írónő legsötétebb karakterét mutatta be nekünk. Pedig erős jellemekben nem volt nála sohasem hiány. Iza nővére lehetne  A pillanat Creusa-jának, és A freskó Annuskájának.

Hihetetlen mennyiségű ingert szabadított fel bennem az olvasás, ha lenne egy Szabó Magda könyvklub ( a Jane Austen Könyvklub könyv/film mintájára), akkor éjszakába menő beszélgetéseket lehetne folytatni a műről.  (-Én majd beszélek, ha kell.) Arról, hogy mennyiben hasonlítható a történet Jablonczay Lenke és Szabó Magda kapcsolatához; de egyáltalán a szülő gyerek kapcsolatáról van-e itt szó, vagy egy még elemibb dologról. Arról, hogyan érzékeljük a valóságot, mi teszi boldoggá az embert, illetve arról, hogy ki hogyan szeret? 

"Szerettelek (…), úgy szerettelek, ahogy nem tudok és nem is akarok szeretni többé, kritikátlanul. Mindig én voltam a tiéd és nem te az enyém, akkor is távol tőlem, mikor a karomban voltál…" 

A könyv egyébként  nyitva hagy egy ajtót,  nem kapunk választ arra, hogy miért pont így szeret Iza? Persze lehet, hogy erre nincs is magyarázat. De ezt majd megvitatjuk a könyvklubban, egyszer....

Az egyik legkatartikusabb Szabó Magda olvasásom volt ez, besoroltam a kedvenc könyvek szűk csapatába.

Hozott pontszám: 5*

A könyv elolvasásáért köszönet a Digitális Irodalmi Akadémiának .

Szabó Magda

Bella István - Egyedül

 

Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat,
világosságból a világosságnak,
magas falakkal, hajnallal, csupa déllel,
megterített asztallal, az asztalon virág kenyérrel –

Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat,
nevessen a kanál, örüljön a leves jó szagának,
vicceket sustorogjon a víz, a tányér kerek képe elvigyorodjon,
s legyen aki hallgatja, elmosolyodik, legyen a hajnalból asszony –

Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat,
négymilliárdan a négymilliárdnak –

– ám ekkor így szólt bennem egy arramenő:
Micsoda nyomorúságban lehetsz, te szegény,
hogy mindezt így kitaláltad.

Payne, Kim John - Gyermekeink játékai

A játékok és a sport hatása a gyermekek fejlődésére

A múlt héten olvasott Melegszívű fegyelmezés című könyv után még volt egy ugyancsak a szerző által írt, szerkesztett kötet, amit a mi drága Szabó Ervin Könyvtárunk révén be tudtam szerezni. 

A Kláris Kiadó gondozásában megjelent könyv, nehezen elérhető volta miatt nem tud népes követőtábort maga köré gyűjteni. A Waldorf pedagógia azért szerencsére használja, így ezekben a közösségekben megjelenik a könyvben bemutatott módszer.

Szerkezetileg a kiadvány egy bevezetővel indul, ami ugyan nem büszkélkedhet a teljesen tematikus áttekintéssel, de ettől függetlenül nagyon tartalmas és megfontolandó gondolatokat oszt meg velünk. Ezek az eszmefuttatások azt a témát járják körül, hogy miért és hogyan változott meg a gyermekeket körülvevő játék, és ez milyen hatással van, illetve lesz rájuk. Mindenkinek van ezzel kapcsolatban egy kialakult véleménye, de én garantálom, hogy a bevezető még mindig képes újat mondani. 

Csak néhány szösszenet: 

"Nem volt még olyan gyerek, aki azt mondta volna „-Hát én még várok egy kicsit a felállással." 19.o)

"Kezdetben a tévé a művészetek és a humán tudományok népszerűsítése révén előmozdította a kultúrát, de aztán eljutott a majmolást terjesztő reklámokig. Miközben figyelmünk egyre inkább arra terelődik, mit vásároljunk és hogyan nézzünk ki, már nem vesszük észre, hol fizetünk meg drágán azért, amihez olyan olcsón jutottunk hozzá." (13.o)

"Az egyensúlyban az az érdekes, hogy szorosan összefügg a világgal kapcsolatban álló énnel. A világ az, ami az egyensúlyt lehetővé teszi. Nem szolgáltatja az egyensúlyt, hanem lehetővé teszi, hogy megőrizzük egyensúlyunkat."

"Kiválóan tudunk a kompenzálni; olyannyira, hogy senki, még édesanyánk sem veszi észre, hogy éppen kompenzálunk. Mi magunk persze szintén nem tudjuk ezt." (20.o)

A bevezető után, de még a játékok bemutatása előtt a szerző összegyűjti azokat az egyszerű eszközöket, amiket a játékokhoz ajánl. Csoportba szedve úgy, mint termések, kavicsok, fonalak, labdák és hasonlók. 

A könyv második nagyobb egysége viszont magukat a játékokat tartalmazza, 11 fejezetben, korosztályos bontásban. Először a 3 évesekkel való foglalkozásokat, egyszerű mondókákat mutatja be, majd fokozatosan, egészen a 16 éves gyerekekig vezet.  A leírások érthetően, rajzos segítséggel magyaráznak. Érdemes egyszer átfutni az egészet, majd akkor elővenni ismét, ha konkrétan keresünk valamit, mert nehéz elraktározni a foglalkozásokat úgy, hogy nem játszottuk el mindet egymás után. Nehezen beszerezhető volta miatt, viszont épp itt bukik el a történet. 

Vagy mégsem? Úgy gondolom, hogy nem, mert mire az olvasó eljut a 300. oldalhoz, egyfajta gondolkodásmódot  szippant magába, főként, ha van eleve benne egy érdeklődés a téma iránt. Az meg valószínűleg van, hiszen azért hajtotta fel a könyvet.

Nem a kötet hibája, -hiszen ez csak egy fordítás-, de  nekem nagyon idegenül hatottak a játékok a magyar vonatkozások nélkül. Illetve, amikor volt olyan ismerős terület, ami kis hazánkban is megtalálható (pl. néhány mondóka, körjáték, fonalas játék), akkor volt egy  fölujjongás bennem. Mivel  azt gondolom, hogy alapvetően a magyar népi hagyományokból és európai kultúrkörnyezetből kellene a mi gyermekjátékainknak kibontakoznia, főként a kisdedkort illetően. 

Bár nem írtam részletesen az Egyszerűbb gyermekkor című könyvről, de mivel szervesen kapcsolódik a szerző ezen könyvéhez, végezetül álljon itt egy kis ajánlás (elnézést, de angol nyelvű): 

Hozott pontszám: 4/5

 

 

Marías, Javier - Beleszerelmesedések

" A világ tele van lustákkal és pesszimistákkal, akik semmit sem érnek el, mert semmire nem veszik maguknak a fáradságot, aztán meg panaszkodnak, frusztráltnak érzik magukat és vérig vannak sértve a külvilágra: az emberek többsége ilyen, tökkelütött naplopó, aki előre tönkre megy attól, ahogy az életben és önmagában berendezkedik. Én mindvégig agglegény voltam ezekben az években; csupa kellemes kapcsolattal  jól éreztem magam, és vártam. Szóval én egyedül így tudom értelmezni azt a kifejezést, amit mindenki olyan fesztelenül használ, pedig nem is olyan könnyed, mert nem sok nyelven létezik, talán a mi nyelvünkön kívül -tudomásom szerint - csak olaszul; igaz nem sok nyelven beszélek... talán németül, de nem tudom biztosan: enamoramientos, vagyis beleszerelmesedés... "

A spanyol szerzőről, Javier Marías-ról már írtam ebben a blogban, akkor is teljesen magával ragadott a stílusa, sőt be kell vallanom, hogy idén már egy alternatív irodalmi Nobel-Díj  szavazáson neki adtam a voksomat, bár nagyon nehéz volt választani a listából. 

De mi is az, ami annyira megkapó ebben  Madridban született, majd Amerikába költözött íróban, aki egy házban élt Vladimir Nabokovval, majd Spanyolországba való visszatérte után, ugyan  nagy tiszteletben tartva  az angol nyelvet, de az egyik legfontosabb spanyol elbeszélővé vált. 

Marías úgy ír, ahogy gondolkozunk. Egymásba kapaszkodó gondolatfüzérek alkotják a könyvet. Ezek a gondolatok, vagy belső monológok ismét egy, a világot összetetten érzékelő személy belső hangjai. María, a könyvbeli hölgy egy madridi könyvkiadó munkatársa, aki egy ideje ugyanott reggelizett, ahol egy boldognak tűnő házaspár is. A mindennapok kiegyensúlyozottságához tartozott, hogy bár nem beszéltek, de regisztrálták egymást. Egy nap azonban, valami átkozott balszerencse okán a férfit, Miguel Desvert egy idegen  halálra szurkálta az utcán. María odamegy az özvegyhez, Luisahoz és részvétét kifejezve szóba elegyedik vele. A nő révén megismerkedik a család egyik ismerősével Javier Díaz-Varela-val, aki kötelességének érzi,  hogy istápolja a gyermekeivel  magára maradt fiatalasszonyt. Az ismeretségből valamiféle szerelmi, vagy inkább testi kapcsolat alakul ki  közöttük. María azonban egyik nap fültanúja lett egy beszélgetésnek, amit soha nem kellett volna meghallania. 

Ez a minimális cselekmény lesz az alapanyaga a szerző gondolatainak. Több hangsúlyos vonalban futnak ezek a szálak, az olvasó beállítottsága dönti majd el, hogy milyen sorrendet állít fel. 

A saját prioritásom szerint, amire mondjuk a cím is ráerősít egy kicsit, a szerelem dinamikája az első. Ezért is választottam bevezetőül épp ezt az idézetet. Nem is pont a dinamika, hanem az az elán, ahogyan bele tudja vetni magát az ember egy kapcsolatba. Itt nem a meglátni és megszeretni felizzásáról van szó, hanem éppen egy olyan eltökélt állhatatosságról, ami céljának elérése érdekében vezetheti az embert. Az olvasó önmaga áldozatkészségének függvényében reagál a főszereplő ítélkezésében. Mi az, amit odaadunk, feláldozunk, bevetünk, megszentségtelenítünk, hogy szerelemnek vélt kínlódásunkat elhallgattassuk? 

Egy másik, ugyancsak kardinális kérdés a halottak és élők viszonya. Időben talán ezzel foglalkozik leginkább a regény. Mennyire vonódhatnak be az élők mindennapjaiba az eltávozottak? Ennek érzékeltetésére a szerző  Balzac Chabert ezredes kisregényét hozza példának, aminek párhuzamát el sem engedi a kötet végéig. 

De akárcsak A Szívem fehér című könyvben, itt is hangsúlyos szerepe lesz a bűnnek és annak megítélésének. Mi számít bűnnek, mennyiben ártalmas a bűn, kire veszélyes?

Továbbra is azt gondolom, hogy nem könnyű Marías könyvet olvasni, de akit megérint ennek a tónusa, annak nagy lelki megindulásokban lesz része. Nagyon finom és érzékeny gondolatokkal van átszőve a könyv. Bevallom; rendesen összefirkáltam, de muszáj volt, mert erre már a szokásos post it zászlócskák  kevésnek bizonyultak. 

Azt, hogy mennyire személyes tud lenni egy ilyen megszólítás, arra kitűnő példa a könyvben megjelenő Borsószem hercegkisasszony mesére való utalás. Sajnos eddig még nem találtam meg, hogy hol van, vagy egyáltalán szerepel-e benne, vagy csak nekem volt villámlásszerű megvilágosodásom. Andersen meséjében szereplő hercegkisasszony soha nem volt számomra szimpatikus, sem a királyfi, aki csak ilyen kényeskedő feleséget kíván magának. Megdöbbentő érzés volt, hogy negyvenhat évesen, egy spanyol szépíró prózája kapcsán áll össze, hogy miről szól ez a mese.*

Ilyen, és hasonló gondolatokra számítson az, aki el szeretné olvasni  könyvet. 

Hozott pontszám: 5 (egy picit jobban tetszett A szívem fehér) 

Javier Marías 

*A királyfi azt a lányt kereste magának feleségül, kinek számára még egy piciny borsószem is olyan jelentőséggel bír, mint bármilyen nagy dolog. Aki aludni sem tud éjszaka, mert szívén viseli a legkisebb problémát is. A királyfi nem kényes, hanem érzékeny és okos leányt keresett.

"Ez itt a bökkenő -szólalt meg néhány másodperc múlva; a szemét nem vette le rólam, s nem is változtatott a testhelyzetén; mintha nem beszélt, hanem figyelt volna -, egy gyerekes hiba, amelybe sok felnőtt is beleesik, egészen a halála napjáig,  mintha az élete során nem ismerte volna ki önmagát, vag ynem rendelkezne elegendő tapasztalattal.

Abba a hibába esünk, hogy azt hisszük, a jelen örökké tart, s az egyes pillanatok meghatározóak, márpedig tudnunk kellene, hogy ez nem igaz, ameddig még egy kis időnk van. Ugyanazokat a fordulatokat és köröket tesszük, s nem csak a forgandó szerencse, hanem a saját lelkünk miatt. Meg kell tanulnunk, hogy mai olyan nagy súllyal bír az életünkben, előbb-utóbb semlegessé válik;puszta tény, puszta adat lesz belőle. Hogy az a személy, aki nélkül nem bírunk meglenni, és aki miatt l esem hunyjuk a szemünket, aki nélkül nincs értelme a létezésünknek...egyszer majd nem is szerepel a gondolataink között. " (139. oldal)

"Az ajkát néztem, miközben szónokolt, kitartóan, és attól tartok, kissé arcátlanul ittam a szavait, és nem tudtam levenni a szemem arról a pontról,  ahonnan a szavak áradtak, mintha egész lénye egy csókolni való száj volna, amelyből bőség fakad; mintha onnan eredne szinte minden, ami vonz és ami taszít, ami felkavar és ami lenyűgöz, ami kiszívja az erőmet, és ami feltölt. " ( 132. oldal)

 

Gergely Ágnes - Rapszódia éjfélkor

Böszörményi Gyula - Nász és téboly (Ambrózy báró esetei IV)

Hogy is felejtkezhettem meg az én drága Ambrózy bárómról!

Böszörményi Gyula Ambrózy báró esetei sorozatának befejező részét, a negyedik kötetet olvastam még a héten. A válasz a kérdésre, hogy miért is feledkeztem el mesélni róla azt hiszen egyszerű: Csalódtam. 

Böszörményi Gyulát az egyik legkülönlegesebb hangú kortárs magyar írónak tartom, aki nem csak tehetségesen kanyarítja történeteit, de  szívét-lelkét beleteszi írásaiba. Az Ambrózy sorozat történetei a századfordulós Magyarországon játszódnak -na jó, többé- kevésbé-, és a monarchiabeli békeidők romantikáját elevenítik fel. A gazdagon burjánzó és szerteszét ágazó regény központi figurája egy titokzatos férfi, a kissé zord természetű, de pengeéles eszű Báró Sédeni-Ambrózy Richárd Lajos Gobert. Az előző kötetekből megtudhattuk, hogy a férfi testesíti meg az első magánnyomozót az Osztrák-Magyar Monarchia idejéből. Rendkívüli megfigyelőképesség, vakmerő ötletek, az alvilági mélységekig hatoló kapcsolatrendszer segíti munkáját. Az első könyvben megismertük Hangay Emíliát, azaz Milit, aki Marosvásárhelyről érkezett a fővárosba, hogy  eltűnt nővérét felkutassa. A mindössze tizenhat esztendős, talpraesett lány rögtön egy gyilkosság kellős közepébe csöppen. Így ismerkedik meg a báróval, aki a rendőrség munkáját segítve botlik a cserfes lányba. 

Köteteken keresztül nyomozgathatunk a párral, egyre másra derülnek ki a titkok, de úgy tűnik ennek soha nincs vége, mert megoldásra váró rejtély mindig akad.

Többek közt nem tudjuk, hogy mi volt az a végzetes baleset, aminek következtében Ambrózy Richárd elvesztette bal karját? Miért nem beszél róla senki? Milyen sebeket hordoz magában, mit takargat nyers viselkedése? De megoldásra vár az is, hogy ki az az ismeretlen, magát Wär-nek nevező alak, aki fenyegető leveleket ír hol  a bárónak, hol Milinek?

Végre mindenki fellélegezhet, mert a  Nász és tébolyban az író kiteríti lapjait, felfedi az összes titok magyarázatát. Én mégis csalódott vagyok.

Nem ezek a válaszok lomboztak le, azok teljesen rendben vannak, csak valahogy elfogyott számomra az érzelmi lendület. Az egymás iránt gyöngéd szerelemmel viseltető pár folytonos viaskodása elfárasztott. Hogy lehetséges az, hogy ha valakik szeretik egymást, akkor soha meg sem rándul egyetlen arcizmuk sem, ki sem buggyan egyetlen könnycseppjük sem, amikor a másik bántja őket? Hogy lehetséges az, hogy amíg nem üvöltik egymás arcába, rá sem jönnek, hogy szeretik egymást? Lehet, hogy van ilyen, lehet, hogy a nemesi osztály nélkülözte a lelki finomságnak eme radarjait, de  nekem ez így kevés volt. Nem érintett meg.

Pedig a szerző nagyon jól, erős érzelmi felütéssel kezdett. Tanán voltunk, a család vidéki birtokán,  ahol az ifjú báró elvesztette édesapját. Majd beleőrült a fájdalomba, sebzett vadkén tombolt, önpusztító tivornyákba, öngyilkos cselekedetekbe vetette magát. Ezek a múltban, az 1893-as évben játszódó részek, majd ugrunk a jelenbe, 1901-be, ahol azok a bizonyos fenyegető levelek érkeznek Wär-tól, aki nem kevesebbet követel, mint hogy Mili és Richárd házasodjanak össze. 

Azt gondolják, hogy a látszat esküvővel végre elnémíthatják Wärt, de nem. A helyzet egyre durvább, és el kell árulnom, hogy értetlenségük emberek életébe kerülhet. Lassan bogozódnak a szálak, s végül Milinek egyedül kell megküzdenie a démonnal.

Persze nincs azért olyan egyedül, hiszen mellette áll az előző részekből jól ismert tündéri teremtés, Rück Márika, valamint  a kor ünnepelt írónője, a szabados életet élő Erdős Renée barátnő is. 

A Böszörményi Gyulától jól megszokott stílusban, tökéletes korrajzba ágyazva, az utolsó szereplő sétapálcájának gombjának korhűségét megőrizve ringatózhatunk a történetben. Ez az alaposság szinte utánozhatatlan, újból és újból rabul ejt engem. 

Őszintén ajánlom mindenkinek a sorozatot! Azt látom, hogy férfiak, nők egyaránt olvassák és élvezik, a fiatalabb korosztálytól egészen az érettebb korig. 13-14 éves kortól már bátran ajánlom. 

Kedvencem marad a második kötet, a Rudnay-gyilkosságok, ahol a Tabán hajdan volt alvilágában bolyonghatunk, miközben szeretett bárónk a Magyar utca 20-ban múlatta idejét. 

Most pedig gyorsan előkapok egy ragtapaszt. Mindegy, csak szerelmes történet legyen.

Hozott pontszám: 4 

 

Böszörményi Gyula

Rinaldi, Patrizia - Piano Forte

A héten harmadikként olvasott kötetre már végképp nem tudok normális magyarázatot adni. Se várólistán nem volt nálam, se zsűrizésre nem vár, én mégis leemeltem a  könyvtár polcáról. Miért?

A már jól ismert gyöngém, a zene téma miatt, másrészt a megkapó borítója miatt, és harmadrészt, amikor kinyitottam ezt a kis post it cédulát találtam benne:

Hát lehet ennek ellenállni? Lehet, de nem tettem.  

Az alapvetően ifjúsági kategóriás könyv gyorsan olvasható, kifejezetten nagy betűméretben, nagy sortávval van szedve. Ha van egy nyugodt órája az embernek, akkor elutazhat  picit az  olaszországi kisvárosba, ahol június nyolcadikán  egy földrengés következtében összeomlott iskola alagsorában rekedt hat diák és a nekik éppen zongoraórát adó oktató történetével ismerkedhetünk meg. Innen kezdve két szálon fut a cselekmény. Egyrészt a ledőlt falak között vagyunk a gyerekekkel, másrészt pedig Federico, a "zongoratanár" történetét hallgathatjuk meg. 

Picit nehezen indul be a történet, ami a két egymásba tekeredő téma éles váltakozása miatt egyfajta szakadozottság élményt ad. Ez nem olyan nagy baj, csak rá kell hangolódni. 

A gyerekek alagsori napjai a tipikus korlátozott életminőség jegyeit hordozzák, de ugyanakkor rendelkeznek egyfajta nagyvonalúsággal is.  A fogságba esettek ugyanis  nem próbálnak kiszabadulni, nem tervezgetnek, különösen kétségbe sem esnek. Nyugodtak, szelíd türelemmel viselik  megpróbáltatásaikat. Zenélnek. A minden pátosz nélküli zongorázás emeli őket az események fölé. A bezártság alkalmát adja a hosszú muzsikálásnak, melynek szüneteiben Federico meséli el saját történetét. Következetesen nem használom a zongoratanár kifejezést, hiszen az alig tizenkilenc éves ifjú oktató még szinte maga is tanul. Sőt, valójában azért vállalta el, hogy oktatja a gyerekeket, mert nincs saját hangszere, és csak így jut gyakorlási lehetőséghez. Miután ráunt a sportolásra, úszásra, miegymásra, elhatározta, hogy megtanul zongorázni. De ahhoz, hogy ki tudja fizetni az zeneórákat, állást kellett vállalnia. A környék leghíresebb zongorakészítő - javítójánál vállalt munkát, majd elszegődött annak szomszédságában, egy másik mesterhez. Izgalmasan szövögeti Rinaldi az eseményeket mozgató szálakat, de ezek az izgalmak egy kiskamasz mércéjéhez igazítottak. 

Picit értetlenül állok a rövid fejezetek címével  kapcsolatban is. Minden rész ugyanis egy híres zeneszerző nevét viseli. Ha nagyon akarom, képes vagyok hangulatokat rányomni a muzsikusok kapcsán ezekre a blokkokra, de az nagyon sablonos gondolkodásra vallana. Inkább maradok értetlen. 

Patrizia Rinaldi regényével elnyerte a Premio elsa Morante Ragazzi, a Premio Nazionale di Letteratura per ragazzi "Mariele Ventre" díjakat. 

Érdekes, kicsit levegős szerkezete miatt elsőre nehezebben befogadható irodalom. 

Hozott pontszám: 3/4

Patrizia Rinaldi (Kép)