Marías, Javier - Beleszerelmesedések

" A világ tele van lustákkal és pesszimistákkal, akik semmit sem érnek el, mert semmire nem veszik maguknak a fáradságot, aztán meg panaszkodnak, frusztráltnak érzik magukat és vérig vannak sértve a külvilágra: az emberek többsége ilyen, tökkelütött naplopó, aki előre tönkre megy attól, ahogy az életben és önmagában berendezkedik. Én mindvégig agglegény voltam ezekben az években; csupa kellemes kapcsolattal  jól éreztem magam, és vártam. Szóval én egyedül így tudom értelmezni azt a kifejezést, amit mindenki olyan fesztelenül használ, pedig nem is olyan könnyed, mert nem sok nyelven létezik, talán a mi nyelvünkön kívül -tudomásom szerint - csak olaszul; igaz nem sok nyelven beszélek... talán németül, de nem tudom biztosan: enamoramientos, vagyis beleszerelmesedés... "

A spanyol szerzőről, Javier Marías-ról már írtam ebben a blogban, akkor is teljesen magával ragadott a stílusa, sőt be kell vallanom, hogy idén már egy alternatív irodalmi Nobel-Díj  szavazáson neki adtam a voksomat, bár nagyon nehéz volt választani a listából. 

De mi is az, ami annyira megkapó ebben  Madridban született, majd Amerikába költözött íróban, aki egy házban élt Vladimir Nabokovval, majd Spanyolországba való visszatérte után, ugyan  nagy tiszteletben tartva  az angol nyelvet, de az egyik legfontosabb spanyol elbeszélővé vált. 

Marías úgy ír, ahogy gondolkozunk. Egymásba kapaszkodó gondolatfüzérek alkotják a könyvet. Ezek a gondolatok, vagy belső monológok ismét egy, a világot összetetten érzékelő személy belső hangjai. María, a könyvbeli hölgy egy madridi könyvkiadó munkatársa, aki egy ideje ugyanott reggelizett, ahol egy boldognak tűnő házaspár is. A mindennapok kiegyensúlyozottságához tartozott, hogy bár nem beszéltek, de regisztrálták egymást. Egy nap azonban, valami átkozott balszerencse okán a férfit, Miguel Desvert egy idegen  halálra szurkálta az utcán. María odamegy az özvegyhez, Luisahoz és részvétét kifejezve szóba elegyedik vele. A nő révén megismerkedik a család egyik ismerősével Javier Díaz-Varela-val, aki kötelességének érzi,  hogy istápolja a gyermekeivel  magára maradt fiatalasszonyt. Az ismeretségből valamiféle szerelmi, vagy inkább testi kapcsolat alakul ki  közöttük. María azonban egyik nap fültanúja lett egy beszélgetésnek, amit soha nem kellett volna meghallania. 

Ez a minimális cselekmény lesz az alapanyaga a szerző gondolatainak. Több hangsúlyos vonalban futnak ezek a szálak, az olvasó beállítottsága dönti majd el, hogy milyen sorrendet állít fel. 

A saját prioritásom szerint, amire mondjuk a cím is ráerősít egy kicsit, a szerelem dinamikája az első. Ezért is választottam bevezetőül épp ezt az idézetet. Nem is pont a dinamika, hanem az az elán, ahogyan bele tudja vetni magát az ember egy kapcsolatba. Itt nem a meglátni és megszeretni felizzásáról van szó, hanem éppen egy olyan eltökélt állhatatosságról, ami céljának elérése érdekében vezetheti az embert. Az olvasó önmaga áldozatkészségének függvényében reagál a főszereplő ítélkezésében. Mi az, amit odaadunk, feláldozunk, bevetünk, megszentségtelenítünk, hogy szerelemnek vélt kínlódásunkat elhallgattassuk? 

Egy másik, ugyancsak kardinális kérdés a halottak és élők viszonya. Időben talán ezzel foglalkozik leginkább a regény. Mennyire vonódhatnak be az élők mindennapjaiba az eltávozottak? Ennek érzékeltetésére a szerző  Balzac Chabert ezredes kisregényét hozza példának, aminek párhuzamát el sem engedi a kötet végéig. 

De akárcsak A Szívem fehér című könyvben, itt is hangsúlyos szerepe lesz a bűnnek és annak megítélésének. Mi számít bűnnek, mennyiben ártalmas a bűn, kire veszélyes?

Továbbra is azt gondolom, hogy nem könnyű Marías könyvet olvasni, de akit megérint ennek a tónusa, annak nagy lelki megindulásokban lesz része. Nagyon finom és érzékeny gondolatokkal van átszőve a könyv. Bevallom; rendesen összefirkáltam, de muszáj volt, mert erre már a szokásos post it zászlócskák  kevésnek bizonyultak. 

Azt, hogy mennyire személyes tud lenni egy ilyen megszólítás, arra kitűnő példa a könyvben megjelenő Borsószem hercegkisasszony mesére való utalás. Sajnos eddig még nem találtam meg, hogy hol van, vagy egyáltalán szerepel-e benne, vagy csak nekem volt villámlásszerű megvilágosodásom. Andersen meséjében szereplő hercegkisasszony soha nem volt számomra szimpatikus, sem a királyfi, aki csak ilyen kényeskedő feleséget kíván magának. Megdöbbentő érzés volt, hogy negyvenhat évesen, egy spanyol szépíró prózája kapcsán áll össze, hogy miről szól ez a mese.*

Ilyen, és hasonló gondolatokra számítson az, aki el szeretné olvasni  könyvet. 

Hozott pontszám: 5 (egy picit jobban tetszett A szívem fehér) 

Javier Marías 

*A királyfi azt a lányt kereste magának feleségül, kinek számára még egy piciny borsószem is olyan jelentőséggel bír, mint bármilyen nagy dolog. Aki aludni sem tud éjszaka, mert szívén viseli a legkisebb problémát is. A királyfi nem kényes, hanem érzékeny és okos leányt keresett.

"Ez itt a bökkenő -szólalt meg néhány másodperc múlva; a szemét nem vette le rólam, s nem is változtatott a testhelyzetén; mintha nem beszélt, hanem figyelt volna -, egy gyerekes hiba, amelybe sok felnőtt is beleesik, egészen a halála napjáig,  mintha az élete során nem ismerte volna ki önmagát, vag ynem rendelkezne elegendő tapasztalattal.

Abba a hibába esünk, hogy azt hisszük, a jelen örökké tart, s az egyes pillanatok meghatározóak, márpedig tudnunk kellene, hogy ez nem igaz, ameddig még egy kis időnk van. Ugyanazokat a fordulatokat és köröket tesszük, s nem csak a forgandó szerencse, hanem a saját lelkünk miatt. Meg kell tanulnunk, hogy mai olyan nagy súllyal bír az életünkben, előbb-utóbb semlegessé válik;puszta tény, puszta adat lesz belőle. Hogy az a személy, aki nélkül nem bírunk meglenni, és aki miatt l esem hunyjuk a szemünket, aki nélkül nincs értelme a létezésünknek...egyszer majd nem is szerepel a gondolataink között. " (139. oldal)

"Az ajkát néztem, miközben szónokolt, kitartóan, és attól tartok, kissé arcátlanul ittam a szavait, és nem tudtam levenni a szemem arról a pontról,  ahonnan a szavak áradtak, mintha egész lénye egy csókolni való száj volna, amelyből bőség fakad; mintha onnan eredne szinte minden, ami vonz és ami taszít, ami felkavar és ami lenyűgöz, ami kiszívja az erőmet, és ami feltölt. " ( 132. oldal)