Ajar, Émile - Salamon király szorong

Momo, a kiskrapek, és Rosa  mama melletti lakásban lakik valaki, egy nyolcvannégy éves úriember, Salomon Rubinstein,  a hajdani nadrágkirály. Ugyanaz a szív lakik mindannyiukban. Ajar bőséggel megajándékozott szíve. Salomon úr életét a jótékonykodás tölti be. Nem a csekkeken vastag tollal író jóság, hanem a szem és a szív tökéletes összhangjában dolgozó figyelmesség, amely nem süket, nem vak és nem is gyáva. Egy véletlennek köszönhetően találkozik Salomon úr a huszonéves Jeannal, a taxisofőr és mindenes fiatalemberrel, akiben kicsit utódját, kicsit jobbkezét fedezi fel. A rokonlelkek találkozása ez. Jean a maga módján szintén a világ megmentésén szorgoskodik, lelkében a minden értéket és szépséget megmenteni akaró hős lakik. Salomon úr alkalmazásába áll, hogy segítse a férfit munkájában. Így találkozik Cora kisasszonnyal, a hatvanöt éves egykori sanzonénekes dívával, aki bár megtartotta nőies szépségét, hétköznapjait a mellőzöttség árnyékában tölti. De Jean betoppanásával megváltozik élete. A fiú először virágot visz neki a nadrágkirály  megbízásából, de később már megbízás sem kell, hogy tiszteletét tegye a hölgynél. Kapcsolatuk alakulása érdekes fordulatot vesz, amikor Jean a nőt is tisztelni kezdi Cora kisasszonyban. A nőt, aki felett eljártak az évek, és mindenhol a régi idők fényének hiányát vetíti a még ereje és reménye teljében lévő kisasszony elé. Jean férfiként, figyelmes szerelmesként próbálja megmenteni a nőt, de szánalomból, valaki más helyett, nem lehet pótolni a hiányt. Aztán mégiscsak kiderül, hogy Salomon Rubonstein nem vétlenül patronálja Cora kisasszonyt. Egykor kapcsolatban voltak, sőt Cora megmentette a zsidó férfit az üldöztetés idején. De hibázott, és ennek a hibának issza most a levét. 

Émile Ajar legalább három mázsás súlyú témát elegyít történetében. Időben először a jóság kérdése jelenik meg, s ezzel szoros összefüggésben pedig az, hogy mit kezdünk vagyonunkkal? Persze könnyű azt gondolni, hogy a vagyon a pénzt jelenti. De ebben a történetben a pénz, csupán az előszobája a bőségnek. A bőség nem csak a ropogós bankókat jelenti, hanem mindent, amiben nem vagyunk restek megtenni a jót. Író olvasó találkozót szervezni egy elismerésre váró írónak. Fellépést összehozni az egykori realista sanzonénekesnőnek, megcsókolni egy szomjas ajkat. Elhitetni valakivel, hogy érdemes élnie.
Tényleg nem egy könnyed téma, mint, ahogy a megbocsátás kérdése sem az, amit Ajar ugyanilyen erőteljesen vezet végig regényében. 

És itt van az öregedés, és az ember értékességének kérdése, ami számomra most a legerőteljesebb mondanivalóként lépett fel. Talán épp helyzetemből, a rokonvonások miatt éreztem ezt ilyen erőteljesnek. Évekkel ezelőtt, még ha értettem is volna, nem tudtam volna kellően átérezni azt a kettősséget, amit a reménykedés  és annak elengedése követel meg. Sokáig így is csak a fájdalom hangja szólalt meg bennem, mint ahogy az aranylelkű Jeanban is. Szánalomból nem szabad szeretni! Kemény igazságok ezek.

Az olvasó számára a  számos ínycsiklandozó témaréteggel gazdagon megpakolt történet báját, végtelen naivitása adja. Tisztalelkű, önmagukat feláldozni  képes szereplői úgy mozognak az események forgatagában, mintha egyszerre lennének birtokában a sors determinációjának és végtelen szabadságuknak, amivel bármit megtehetnek. A bohókás játék az élet legfájdalmasabb velejéből merített, és képes volt ezt a kettősséget mindvégig megtartani. Időtálló, elvarázsolni képes regény ez. 

Hozott pontszám: 5

Émile Ajar

"Minden embernek szüksége van arra, hogy valakinek szüksége legyen rá.
A nyakam köré fonta a karját, és hozzám simult, és nem szólt egy szót se, de úgy mosolygott, mint aki biztos volt benne, hogy mint aki tudta, hogy szükségem van rá."

"Nincs nagyobb igazságtalanság, mint egy nő, aki fél, hogy már nem gerjednek rá a férfiak."

"Nyolcvannégy éves vagyok, és nincs kit sirassak. Szörnyű nagy magány elveszítenünk a szerettünket, de még szörnyűbb magány, ha az ember soha senkijét nem veszítette el."

Zelk Zoltán - Vers a lehetről és a nem lehetről

A nem-lehetből, mondjad, még lehet
másképp lehet, vagy már csak így lehet,
hogy nem lehet más, csak a nem lehet?
Kimondanám már, hogy isten veled,
de fölsikolt bennem a nem lehet!
mert hajad, orrod, szájad és szemed -
mert az leszek, jaj, megint az leszek,
az a csordából kimart, seblepett,
kölyke-se-volt, nősténye-elveszett
csikasz, ki nyugtot csak akkor talál,
ha puskavégre fogja a halál.
De este lett, és olyan este lett,
megleltem újra arcod és kezed,
egymás szájába sírtuk: Nem lehet,
hogy már csak így, hogy másképp
nem lehet!
és hajad, orrod, szájad és szemed.
S ki azt hittem, hogy élni ébredek,
megint csak itt, megint e dérlepett
falak között, megint a nem lehet.
Vacog a szív, veri a perceket,
veri, hogy nem, hogy nem, hogy
nem lehet!
Ha megyek már az utcán, úgy megyek,
gázolva folyót, zihálva hegyet,
mert voltak folyók és voltak hegyek
és voltak évek, voltak emberek
és mi volt még! mi volt! és azután
egy nyári perc december udvarán -
a vén remény... és voltak reggelek,
mikor veled, melletted ébredek
és hajad, orrod, szájad és szemed
s az ing, s a váll, s a paplanon kezed...
Úgy szól a szó, mint az emlékezet -
hát nincs szavam több és nem is lehet.

Buzan, Tony - Elmetérképezés mesterfokon

A mindennapok rohanó tempója egyre nagyobb kihívások elé állítják az embert. Már egész kisiskolás korban megjelennek azok a teljesítménybeli elvárások,  melyeket mi  felnőttek, merő jó szándékból állítanunk fel gyermekeink számára. Természetesen jót akarunk. Hogy ügyesebb, okosabb, talpraesettebb legyen a kölök, vigye többre, mint mi, boldoguljon könnyebben, képessé váljon összetettebb feladatok megoldására. Ennek érdekében igyekszünk a lehető legjobban kihasználni a meglévő képességeit. Az élethosszig tartó tanulás (longlife learning) eszméje manapság  már maximálisan elfogadott. De ha már tanulni kell, mi lenne, ha ezt a lehető legjobban oldanánk meg. A tanulásmódszertani segédletek egyik kitűnő példáját ismerhetjük meg Tony Buzan könyvében, mely az úgynevezett elmetérkép rejtelmeibe vezeti olvasóját.

Az már mindenki számára teljesen világos, hogy általánosságban a tanulás alatt a bal agyféltekés tanulást értjük. Az elme ezen oldalán történik az írás, olvasás,  matematikai képességek elsajátítása, a memorizálás, közismerten a magolás. A jobb agyfélteke felelős a kreativitásunkért, a fantáziánkért. Ez a színek, a mozgás, a játék  birodalma. Ha a tanulást a lehető legkevesebb energia befektetéssel szeretnénk elérni, akkor az a legjobb, ha ezt a két agyféltekét összekötjük. 

Az elmetérképek használata ennek egy lehetősége.

Hasonló ismeretfeldolgozással már évszázadokkal korábban találkoztunk. Emlékeztek Leonardo De Vinci munkájára? Már ez is egyfajta elmetérkép (Mindmap) volt.

De mi is ez az elmetérkép? 

Az elmetérkép egyfajta jegyzetelési mód, melynek alkalmazása során nem a megszokott lineáris gondolkozást és írásmódot folytatjuk, hanem  rajzok, színek és jelek segítségével, vizuális élménnyé tesszük a tanulnivalót. Legelterjedtebb módja, az úgy nevezett faszerű ábrázolás, ahol a központi téma a lap közepén van jelezve. A jegyzeteléshez, főként az elején nagyalakú, üres lapot kell használni. Ennek centrumában, jól kiemelt módon szerepel az adott téma. Ebből a fa ágaihoz hasonlóan, ágak nőnek ki az alapvető rendezési gondolatok (arg) szerint. 

Buzan azt ajánlja, hogy használjunk az ábrázoláshoz színeket, közismert jeleket, piktogramokat, mert a képek memorizálása 90 %-os biztonsággal történik, főként akkor, ha mi alkotjuk ezeket a képeket. 

A fő gondolatok aztán újabb részegységekre bomlanak, amit kisebb mellékágakkal ábrázolhatunk. 

Azért kecsegtet ez a módszer sikerrel, mert te hozod létre, mégpedig úgy, hogy olvasod az anyagot, közben jegyzetelsz, rendszerezel. Könnyen bővíthető utólag is, bármilyen anyagrésznél jól alkalmazható, és természetesen akármelyik tantárgynál. Ha ránézel, a lényeges részek kiugranak, ezért összefoglalóknál kifejezetten ajánlott használata! Nem utolsó sorban, ahogy azt már említettem, ennél a módszernél a tanulás folyamatába mindkét agyféltekét bekapcsolod. 

Már általános iskolásoknál is el lehet kezdeni az alkalmazását, de igazi hasznát középiskolában és azután fogjuk venni. 

A könyv bemutatja az elmetérkép létrehozásának folyamatát. Azt sajnos gyengeségének tartottam, hogy csupán ezt az egy, faszerű ábrázolási módot mutatta meg. Viszont, aki jól elsajátítja a folyamatot, az saját kreativitását kihasználva, át is dolgozhatja ezt az alapmódszert. 

Valami hasonlót szerintem mindannyian használtunk,  ötleteléseknél (brainstorming), nyelvtanulásánál, összefoglalóknál. Én már korábban is hallottam a módszerről, és anélkül, hogy profi szintre dolgoztam volna a módszert, a mindennapi életben használom programszervezéseknél, időbeosztásnál, vásárlásoknál. Ez ugyanis nem áll meg a tanulásmódszertannál, hanem használata során kialakul az emberben egy szisztematikus gondolkodás is, ahol a fontosabb részek hívószóként jelennek meg az elménkben. Ennek vizualizálása a tanulás. 

A könyv bemutatja, hogy az élet mely területein használhatjuk a módszert. Így megjelenik  a munka, a tanulás, az otthon, az egészséges életmód, utazás témaköre. Majd rátér arra is, mi nem elmetérkép. 

Az elmetérképnél nagyon fontos, hogy mindenki csak a sajátját tudja használni, hiszen a saját gondolatait rögzíti a papíron, csak az  képes visszaidézni  asszociációit!

Ez egy egész másféle térkép, de ugyanazokat a módszereket használja, mint a fenti minta. 

A nyelvtanulásban szócsoportokat hozatunk így létre. 

De az egyik kedvencem ez:

Tony Buzan könyve bemutatja az elmetérképek használatának előnyét, lehetőségeit. De valahogy az az érzésem van, mintha mindig magát ismételné. Teljesen triviális dolgokat foglal össze, és hiányoltam a különféle megközelítések bemutatását. Hiszen ennek pont az egyedisége lenne a lényeges. Képek, amikről csak te tudod, hogy mit üzennek neked.

Az alapvető módszer elsajátításához nagy segítséget nyújt, felpiszkálja az ember kreativitását, de az egysíkúsága.kicsit meg is akasztja.

A kiadvány rendkívül jó minőségű, színes, jól tagolt, érthető.

Hozott pontszám: 3/4

A módszert egy Lantos Mihály-féle tanulásmódszertani tréningen ismerhettem meg, melyet 2-4 osztályosoknak tartottak. Az elmetérképek használata csak a tréning egy része volt. 

A képek nem könyvbeli illusztrációk!

Kaland -Olvassunk szabadban

Körülbelül 33 évvel ezelőtt volt egy barátnőm, F. Márta, aki elmesélte nekem, hogy neki egy csuda nagymamája van, Mamó. Amikor más azt mondja etessünk kacsát, akkor vesz egy kiflit, vagy ad a perecéből, zsemléjéből az ott ólálkodó állatoknak. De Mamó nem. Ő azt mondja, menjünk kacsát etetni, és telerakja a szatyrát otthon kenyér-, kifli-, zsemlemaradékkal. Érted, mi a különbség? Kérdezte tőlem. Értettem, persze, hogy értettem.

Na, ma én is ezt tettem.

Felültem a vonatra és elmentem Nagymarosra, hogy a Duna partján fejezzem be Vida Gábor könyvét. Nem azért olvastam, mert már amúgy is ott vagyok. Nem. Kifejezetten ezért mentem.

Értékelés itt.

Vida Gábor - A kétely meg a hiába

Tizenegy novella Vida Gábor tollából.

Ez a nagyon érdekes hangzású cím már elindít az olvasóban egy gondolatot, én sem reméltem, hogy találok majd derűt az írásokban. Hiszen az emberi élet egyik legalapvetőbb kérdésére tapint rá, a hiábavalóságra.  Ahogy ez a biblikus óhaj megjelenik a címadó novellában is: Őrizz meg a kételytől, és szabadíts meg a hiábavalóságtól! Van-e értelme a küzdelmeinknek?

Ahhoz, hogy  megkapjuk a választ, Vida ügyesen beterel minket az élet legjelentősebb részeibe. A gyermekkori érvényesülés tatamijára, a szerelem szobájába és nem utolsó sorban a nemzeti identitástudat is előkerül. 

Az írások egy része a hagyományos, székely történeteket idézi meg medvéstül, pisztrángostul, farkasokkal tarkítva. Ezek talán a legkönnyebben befogadhatóak, de már itt is megjelenik egyfajta misztikum, ködösség. Lehetőséget kap az olvasó, hogy a saját elképzelését is társítsa. Ahogy Vida mesélte, volt idő, amikor úgy képzelte, hogy ő ilyen jellegű prózaíróként fog alkotni. Amolyan állatos történeteket fog írni. Szerencsére nem maradt meg ezen a terepen, hanem kicsit tágított a gyűrűn. 

Így születtek meg  azok a sport köré csoportosítható novellák, melyek a sakk, a kosárlabda, a pingpong, a foci vagy a biciklizéshez kapcsolódnak. Persze itt sem a testedzésen, hanem az önérvényesülésen, sikeren, áldozathozatalon van a hangsúly, miközben  felvillan a ceausescu rezsim élsportolói nevelési módszere. Vida Gábor stílusára jellemző, hogy van benne egy olyan csendes nyugalom, mondanám azt, hogy érzelemmentesség, ami az olvasóban azt az érzést erősíti, hogy ezek feldolgozott, múltbeli események, kvázi önéletrajzi írások. De nem. A kétely pedig itt is elkísér, sőt talán még gyakorlatiasabb válaszokat követel. 

A harmadik csoportba azokat a novellákat tudnánk bekeríteni, ahol  a korábban említett homályosság már nagyobb jelentőséggel bír. Ilyen a "Mint akinek hedwig…" vagy az utolsó írás, a "Jelenetek egy erdélyi filmből". Jellemzően ezekben van egy női főszereplő, aki vagy tényleg jelen van, vagy csak a nyomát őrzi minden. Közös bennük, hogy itt tényleg szükség van az olvasó közreműködésére, mert nem egyértelműek a történések. Nyomokat, foltokat, szilánkokat látunk, ezekből és a hiányokból kell építkeznünk. De a kétely marad.

Mind a három, általam meghatározott csoport novelláira jellemző egyfajta tökéletesség. Magamban kompaktnak hívtam őket. Szépen megformázott blokkok, magas és egységes színvonalú alkotások. Minden rendben van bennük, csak épp nem tudtak engem igazán megérinteni. 

Legjobban a címadó "A kétely meg a hiába" illetve a "Gólkeserű" novella tetszett. Illetve az első írás fogott meg, bár, ahogy mondtam, ennél nagyon sok volt rám bízva.

Hozott pontszám: 4

Vida Gábor

"Utólag úgy tűnik, mintha egész gyerekkoromban egyetlen fontos meccsre készültem volna, elég hamar felmértem ésszel, hogy a kapus örök vesztes, tíz nagy helyzet után kap egy potyagólt, és odavan az egész meccs, a csatár húsz elpuskázott helyzet után belő egyet, és mennybe megy."

"Megértettem azon az éjszakán, hogy mi a különbség a hegyek és a havasok között: a hegyekben kirándulunk, mászunk, vadászunk, és pusztítjuk az erdőt vagy fotózzuk a tájat, a havason csodára várunk."

"Beszélgettünk egyszer a magányról… Mondtam akkor mindenféle hülyeséget, aztán eszembe jutott, hogy mit akartam, de nem került szó többé róla. Megpróbálom leírni, mert nem akarom elfelejteni, hogy a magány önzés meg hiúság: amikor azok sem értik, amit mondasz, akik szeretnek és akiket viszont, amikor nem érdekli őket, amit mondasz, csak hogy igazat adsz-e nekik; amikor az sem érdekli őket, amit akarnak vagy mondani szeretnének, hanem csak az érveid rombolása; amikor téged sem érdekel, mit mondanak, amikor a saját véleményedet is unod, amikor legszívesebben hallgatnál, de nem tudsz, hiába is tudnál, rajtad már nem segít."

Ken Liu - Papírsereglet és más történetek

Én eddig nem ismertem Ken Liu, kínai származású, amerikai szerzőt, aki leginkább sci-fi és fantasy jellegű írásairól híres. Számos irodalmi díjjal is büszkélkedhet e témákban.

Kedves ismerősöm ajánlotta, hogy próbáljam meg picit lecsatolni magam a kifejezetten szépirodalmi olvasmányokról,  és lebegjek át egy próbarepülésre a sci-fi világába. Ott is vannak ám gyönyörű kezdeményezések, magas színvonalú írások, érdemes megkóstolni! Egy-két novella után rájöttem, hogy milyen igaza van, és mint éhes oroszlán vetettem magam bele ebbe az egészen új világba. 

A tizenhat novellát tartalmazó könyv mindegyik írásáról elmondható, hogy hihetetlen tökéletes a maga nemében. (Jó, egytől eltekintve, de arról később.)

Olvasás közben annyira sok új, eddig nem tapasztalt érzés és gondolat szakadt ki belőlem, hogy jegyzetelnem kellett, és azt gondolom, hogy ennek az egésznek ez volt a legnagyobb hozadéka, ez a friss, ámde kiforratlan gondolatvilág. Atipikus értékelés: 

"Most még látszólag minden lehetséges. A jövő egy dúsan megpakolt lakomaasztal, amiről bármelyik ételt elveheted. Ken Liu novelláiban már a dolgok elvétettek az asztalról, a következmények idejében járunk, amikor  a múlt roskadozó terítéke édes emlék csupán, a főszereplőkbe égett talizmán, melyet magukban hordanak. A nyelvüket, a kapcsolataikat vagy az identitásukat meghatározó apróságok: az illatok, a gesztusok, a vágyak, a tekintetek apró zöld csírája elkaszáltatott, jelentőséggel nem bír a jelenben, mert az emberiség egyetlen célja a túlélés.

Túlélni a szó organikus értelmében, melynek a technikai fejlődés a záloga. Az erkölcsileg holt pontra jutott ember miben is bízhatna? A fémben, a gázban, a molekulák erejében, mely kellően összesűrítve, erejét koncentrálva a jövőbe lőheti az embert?

De vajon, van-e értelme az életet megmenteni? Szükség lesz-e a jövőben arra, amit az ember összepofozott? Kell-e a nyelv, a tudás, az érzelmek? 

A novellák egyesével bontják elemeire azokat a törvényeket, melyek bár dogmaként uralkodnak az emberiség tudatában, de nem biztos, hogy túlélésre hivatottak. 

A "Visszatérő vendég" című műben az emberiség életében már jelen van a "Regulátor", mely gombnyomásra képes kikapcsolni az érzelmeinket. A józan ész, a logika erejével lép egyről a kettőre az ember. Vajon járható ez az út? Elgondolkodtató, akárcsak  az emléknélküliség kérdése. Kapaszkodókat keresünk a szerző szerint, ha nem ismerjük, akkor megalkotjuk a saját teremtéstörténetünket.  A honnan vagyunk talán fontosabbá válik, mint  a miért vagyunk.

A novellák nagy része a sci-fi köpönyegébe bújik, és nagynyomású kapszuláját leküldi az olvasó mélyébe. A gyomorban szétmaródik ez a köpeny, a hatóanyag pedig szétárad bennünk. 

Már nem választhatunk a pompásan feltálalt ételek közül, most már csak emészteni kell azt, ami vagy éltetni fog, vagy megöl".

Végül pedig itt van ez az utolsó novella, "Aki lezárta a történelmet: Dokumentumfilm". Kétszer tettem le, mert képtelen voltam olvasni. Technikailag, ötletileg teljesen tökéletes írás, a science fiction magasiskolája. A múlt és a jövő elegyedése, etikai problémafelvetéssel. Egy ékszerdoboz lehetne ez a novella. Sokak számára talán az is. De a szerző itt annyira túlzásba esett a borzalmak ábrázolásával, hogyan ez az olvasók egy részét lesokkolja, és már  nem úgy jönnek  a visszacsatolások, ahogy ezt remélte. Egész egyszerűen nem működik. Nekem kilőtte az agyamat. Viszont olyan élesen áll bele a kérdésbe, hogy az időutazás lehetőségével felébreszthetjük-e az emberiség lelkiismeretét, hogy mégis azt mondom, tegyetek vele egy próbát, hátha ti képesek vagytok átnézni  a borzalmakon, és tovább tudjátok gondolni ezt a kérdést!

Amit mindenképp ki kell emelni, hogy bár a novellák tényleg tudományos fantasztikus kategóriába sorolhatóak, de csodaszépen megjelennek a keleti kultúrtörténet elemei, a rókatündér alakja, a kalligrafikus írásjegyek, a nevek jelentéstartalma, az origamik,  és számos olyan apróság, melyek a kínai világban horgonyozzák le időutazó bárkánkat.

Nézem a novellák címét, és sorra jut eszembe az a rengeteg jó ötlet és gondolat, ami megelevenedik bennük. Jobb lett volna lassabban olvasni, több időt hagyni magamnak. Azt hiszem elő kell ezt még vennem!

Kedvencet is nehéz választanom, sok kiemelkedő volt benne, de ha mégis, akkor Mono no aware-t választom, ami minden kiábrándultságom ellenére behozza azt, amitől többek lehetünk, az önmagán túlmutató ember képét, és a szövegét is  jóval csiszoltabbnak éreztem. 

Hozott pontszám: 5 (de az az utolsó....)

 

Ken Liu

Wéber Anikó - Cseresznyeliget titkai

Volt idő, mikor a  pince hűvös csendjében halk léptű tolvajok bujkáltak, a surrogó fák lombjában aggódó angyalok lesték útjainkat, és a lakás távol megreccsenő deszkái, ugrándozó, láthatatlan emberkék csintalanságáról árulkodtak. Volt idő, mikor minden reggel kalandot ígért, új játékot, boldogságot és addig soha nem látott kincsek felbukkanását. Vajon ki emlékszik arra, hogy mennyire összeért az álom és az ébredés meleg fuvallata? Hogyan kavargott bennünk a dal, a ritmus, az ismétlődés biztonsága közé beszűrődő kíváncsiság repesztő vágya? Így indulunk mindannyian; valóság és álom egymásra lapátolt avarszőnyegében, tudomást sem véve, hogy felhőelefántok nem léteznek, a szitakötők nem súgják meg titkaikat, és a bűbájos boszorkák már rég kihaltak, ha ugyan léteztek. 

De Kitti még látja az ablaküvegen át megjelenő, majd  hirtelen eltűnő szellemlányt. Csak ezt nem lehet megosztani az Instán, ez nem érdekel már senkit. Pedig ő még elképzeli, hogy milyen lenne zöld levéllé válni, fent lengedezni egy cseresznyefa ágán. Jó neki, színesben látja  a monokróm világot. Valóban jó neki, mert, amikor végre kitör a várva várt vakáció, és kiderül, hogy nem mehet anyukájával Kanadába, ahonnan végre ő is izgalmas nyaralásról mesélhetne a többieknek, és csak rokonaihoz utazhat, Cseresznyeligetre, akkor is képes átfesteni mindent maga körül. 

 

A sivárnak tűnő vidéki élet azonban korántsem a száműzetés helye, hiszen rögtön kiderül, hogy ez nem akármilyen falu, itt kérem rablók járkálnak az éj leple alatt. Nem is akármit keresnek! Pénzt? Dehogy pénzt!  Régi kincseket, s legfőképp egy ősi gyógyfőzeteket rejtő könyvet, melyet a hajdan itt élt boszorkányok gyűjtöttek össze. Most már csak rá kell jönnie Kittinek, hogy kinél lehet a könyv, ki lehet a boszorkány leszármazottja? A hatodikos lánynak, egy falubeli ikerpár Bianka és Barnabás lesz a társa, akik benne vannak az összes kihívásban, amit egy ilyen nyomozás megkíván. Már pedig, nekik most már muszáj titkolózni, hazudni és betörni. 

De ki lehet az állítólagos boszorkány? A kislány gondolatai hamarosan az ódon házban lakó Róza néni felé tekeregnek, akinek nem csak kinézete, de régiségekkel gazdagon megrakott háza is árulkodó jel Kitti számára. Akárcsak a sövénylabirintusban elrejtett betegeskedő őz. De itt van még az a titokzatos kislány is, Enikő, akit már álmában is látott, és rajta kívül még senki sem találkozott vele. Talán ő lesz az? Hiszen az ő házuk is furcsa. Letakart bútorok, kincseket rejtő padlás... 

A három ifjúnak azonnal cselekedni kell, mert a rablók ismét lecsapni készülnek. Alapos, percre lebontott haditervet készítenek, órákat töltenek rejtekhelyeiken, és halált megvető bátorságról tesznek tanúságot. Az izgalmas nyomozás váratlan fordulatot vesz, amikor kiderül, hogy az álmodozó kislány abban bízott meg, akiben nem kellett volna. Megesik az ilyen.

A kérdés az, hogy hogyan szerezheti vissza a becsületét, mit tehetne, hogy megoldja azt  a kínos helyzetet, amibe került? 

Wéber Anikó könyve most a szokásosnál kicsit könnyedebbnek látszó témát dolgoz fel, bár meg kell hagyni, hogy olykor így is összeszorult a helyét kereső kislány miatt a szívem. Barátságról, bizalomról és családról mesél nekünk Cseresznyeliget árnyas, legendákkal teli fái között a szerző. Kedves, nyári hangulatú olvasmány!

Wéber Anikó

 

"Mi lenne, ha egy reggel arra ébrednék,
hogy sebesült őz vagyok?
Mi lenne, ha egy reggel arra ébrednék,
hogy én vagyok a felkelő nap?                 
Ha lánnyá változnék, milyen lennék?
Ha fiúvá változnék, milyen lennék?
És Te? Te mivé változnál a legszívesebben?"

Te mivé változnál?  - kérdezd meg magadtól!
Én megtettem itt.