Ajar, Émile - Salamon király szorong

Momo, a kiskrapek, és Rosa  mama melletti lakásban lakik valaki, egy nyolcvannégy éves úriember, Salomon Rubinstein,  a hajdani nadrágkirály. Ugyanaz a szív lakik mindannyiukban. Ajar bőséggel megajándékozott szíve. Salomon úr életét a jótékonykodás tölti be. Nem a csekkeken vastag tollal író jóság, hanem a szem és a szív tökéletes összhangjában dolgozó figyelmesség, amely nem süket, nem vak és nem is gyáva. Egy véletlennek köszönhetően találkozik Salomon úr a huszonéves Jeannal, a taxisofőr és mindenes fiatalemberrel, akiben kicsit utódját, kicsit jobbkezét fedezi fel. A rokonlelkek találkozása ez. Jean a maga módján szintén a világ megmentésén szorgoskodik, lelkében a minden értéket és szépséget megmenteni akaró hős lakik. Salomon úr alkalmazásába áll, hogy segítse a férfit munkájában. Így találkozik Cora kisasszonnyal, a hatvanöt éves egykori sanzonénekes dívával, aki bár megtartotta nőies szépségét, hétköznapjait a mellőzöttség árnyékában tölti. De Jean betoppanásával megváltozik élete. A fiú először virágot visz neki a nadrágkirály  megbízásából, de később már megbízás sem kell, hogy tiszteletét tegye a hölgynél. Kapcsolatuk alakulása érdekes fordulatot vesz, amikor Jean a nőt is tisztelni kezdi Cora kisasszonyban. A nőt, aki felett eljártak az évek, és mindenhol a régi idők fényének hiányát vetíti a még ereje és reménye teljében lévő kisasszony elé. Jean férfiként, figyelmes szerelmesként próbálja megmenteni a nőt, de szánalomból, valaki más helyett, nem lehet pótolni a hiányt. Aztán mégiscsak kiderül, hogy Salomon Rubonstein nem vétlenül patronálja Cora kisasszonyt. Egykor kapcsolatban voltak, sőt Cora megmentette a zsidó férfit az üldöztetés idején. De hibázott, és ennek a hibának issza most a levét. 

Émile Ajar legalább három mázsás súlyú témát elegyít történetében. Időben először a jóság kérdése jelenik meg, s ezzel szoros összefüggésben pedig az, hogy mit kezdünk vagyonunkkal? Persze könnyű azt gondolni, hogy a vagyon a pénzt jelenti. De ebben a történetben a pénz, csupán az előszobája a bőségnek. A bőség nem csak a ropogós bankókat jelenti, hanem mindent, amiben nem vagyunk restek megtenni a jót. Író olvasó találkozót szervezni egy elismerésre váró írónak. Fellépést összehozni az egykori realista sanzonénekesnőnek, megcsókolni egy szomjas ajkat. Elhitetni valakivel, hogy érdemes élnie.
Tényleg nem egy könnyed téma, mint, ahogy a megbocsátás kérdése sem az, amit Ajar ugyanilyen erőteljesen vezet végig regényében. 

És itt van az öregedés, és az ember értékességének kérdése, ami számomra most a legerőteljesebb mondanivalóként lépett fel. Talán épp helyzetemből, a rokonvonások miatt éreztem ezt ilyen erőteljesnek. Évekkel ezelőtt, még ha értettem is volna, nem tudtam volna kellően átérezni azt a kettősséget, amit a reménykedés  és annak elengedése követel meg. Sokáig így is csak a fájdalom hangja szólalt meg bennem, mint ahogy az aranylelkű Jeanban is. Szánalomból nem szabad szeretni! Kemény igazságok ezek.

Az olvasó számára a  számos ínycsiklandozó témaréteggel gazdagon megpakolt történet báját, végtelen naivitása adja. Tisztalelkű, önmagukat feláldozni  képes szereplői úgy mozognak az események forgatagában, mintha egyszerre lennének birtokában a sors determinációjának és végtelen szabadságuknak, amivel bármit megtehetnek. A bohókás játék az élet legfájdalmasabb velejéből merített, és képes volt ezt a kettősséget mindvégig megtartani. Időtálló, elvarázsolni képes regény ez. 

Hozott pontszám: 5

Émile Ajar

"Minden embernek szüksége van arra, hogy valakinek szüksége legyen rá.
A nyakam köré fonta a karját, és hozzám simult, és nem szólt egy szót se, de úgy mosolygott, mint aki biztos volt benne, hogy mint aki tudta, hogy szükségem van rá."

"Nincs nagyobb igazságtalanság, mint egy nő, aki fél, hogy már nem gerjednek rá a férfiak."

"Nyolcvannégy éves vagyok, és nincs kit sirassak. Szörnyű nagy magány elveszítenünk a szerettünket, de még szörnyűbb magány, ha az ember soha senkijét nem veszítette el."