Björnsdóttir, Sigríður Hagalín - A sziget

Keresve se találtam volna alkalmasabb pillanatot az értékelés megírásához, mint a pillanatnyit. Elfelejtettem, hogy ma egész napos áramszünet lesz. Itthon ülök vizes hajjal, tea, kávé nélkül, s annyi energiával és némi mobil net megosztással, amíg az aksi szuflája bírja.
Valami hasonló szituációba vezet minket Sigríður Hagalín Björnsdóttir, amikor elvágja Izland köldökzsinórját, és abba a paradicsomi állapotba helyezi vissza szereplőit, ami valaha annak a fejlődésnek volt bölcsője, ahol az ország most tart. Egy nép, mely oly öntudattal rendelkezik, hogy szigetként, önálló univerzumként már elindította és felépítette a maga civilizációját, rendelkezik némi önhittséggel is, hogy bármikor képes megugrani egy hasonló akadályt. Egy ilyen kísérletnek a tanúi vagyunk A sziget című könyvben. 

Az írónő nem akar mindenre kiterjedő magyarázatot adni, nem áll szándékában precízen kiépíteni egy fakultatív világvégét, az ő erőssége, hogy szeletel és metsz. Pengeéles késével leválaszt egy családot a nagy egészből, kihúzza és betolja mikroszkópja alá. Az ők kezdetben teljesen hétköznapi civódásaiból kiindulva, végigkíséri szereplőit a magára hagyatottság érzésének kiteljesedéséig. Felvázol egy lehetőséget, ami szerint a magányossá vált szigetország társadalma elindulhat. Ezzel aztán vagy tud azonosulni az olvasó, vagy nem. Mindenképp valamiféle válaszra készteti, ha más nem, kötelezi egy saját álláspont kialakítására. 

Björnsdóttir is magából ad, onnan közelít, amit ismer. A hölgy maga is újságíró, így hozza Hjaltit, akit abba a kiváltságos szerepbe helyez, hogy zsurnaliszta lévén belát kicsit a színfalak mögé, és a hatalom oldaláról is olvas a lapokban. Az ő párja, a hegedűművész María (á, dehogyis Jón Kalman Stefánsson), aki viszont elsősorban elszenvedője a katasztrófának. Bár erősen jön a magánéleti szál, mégis, vagy éppen azért, ez elválaszthatatlan attól az erőtől, amely a megbomlott társadalmat irányítani akarja. Ez az erő pedig nem feltétlenül szervezetet, kormányzatot jelent, hanem a kulturáltnak nevezett emberből felfakadó ösztön fékevesztett tivornyáját.
Szerencsére a szerző, akinek lényéből sugárzik a béke, ahogy arról a Margó Fesztiválon meggyőződhettünk, nem enged minket remény nélkül elhajózni. Nagyon gyöngéden, inkább csak homlokunkat megsimítva, jelezve, hogy hisz bennünk, átadja a történet lezárásának lehetőségét. Jó volt ez így. 

Olvasás közben óhatatlanul megjelentek előttem José Saramago Vakság és Golding Legyek ura képei. Valahol ugyanazt a gondolatot hozza mindhárom regény, azt, amit olyan szívesen megcáfolnék, de nem tudok. És valóban, teljesen mindegy, hogy egy népet, egy szigetet, egy háztömböt szigetelek el, ha az ember végső elszeparáltságában még mindig az önzés és ösztön uralkodik.

Hozott pontszám: 4/5

 

Sigríður Hagalín Björnsdóttir 

A Margó-Fesztiválon

"Leifur mondta mindig, hogy valami történik olyankor, amikor az emberek leülnek egy fortyogó levesesfazék mellé és együtt esznek, együtt törik meg a kenyeret."

"Olykor egyetlen emberré zsugorodik össze a világ. Egyetlen magányos emberré a kihalt fjordban."

"Olvad a hó, csepeg a száradt fűről, az út patakmederré vált, időnként nagy robaj hallatszik a hegyoldalból és a sziklaszirtek felől, ahogy a tél kiereszti karmaiból a fjordot, és hótömegek meg kőgörgetegek zuhannak alá a tengerbe."

Jón Kalman Stefánsson  hallgatja feleségét, Sigríður Hagalín Björnsdóttir -t a Margó Fesztiválon.

Kőrösi Zoltán - Magyarka

" Egy talált történet megerősíti, hogy a valóságot nem lehet semmivel túlszárnyalni, de arra is figyelmeztet, hogy maga a valóság túlságosan is irodalmias néha. Az élet gyakorta úgy ír bennünket, hogy azt az olvasó biztosan fikciónak hiszi."

(Kőrösi Zoltán- Magyar Nemzet 2013.05.20.)

Azt hiszem úgy kezdőzött, hogy tegnap a rádióban egy riportot hallgattam Rácz Aladár cimbalmosról, a cigányzenéről és természetesen néhány részletet is bevágtak a muzsikákból. Amúgy is halottak napja volt, sokat gondol az ember ilyenkor  a veszteségeire, ami nálam összefonódik Kőrösi Zoltán személyével. Ez az egész állt össze azzá, hogy újraolvassam a Magyarkát. 

Még a megjelenés évében, 2013-ban olvastam először, és akkor nem volt akkora nagy élmény, mint a Hazánk szíve, vagy a Szerelmes évek, vagy az Utolsó meccs, esetleg a Hűséges férfi. De most a cigányzene valahogy előhívta a vágyat, hogy ismételjek. És milyen jól is tettem, mert valahogy megértem erre a könyvre. Valamilyen bugyuta oknál fogva a  háromgenerációs nőregénynek az utolsó szereplőjének, Katinak az élete ragadt meg bennem, ráadásul az ő történetének is a vége, aminek okát nem is nagyon értem. Bizonyára van benne egy olyan erős plasztikusság, ami képes volt jobban gyökeret verni bennem.

A regény Nagyanya történetével indul, valamikor az 1900-as évek elején. A Nagyanya, aki maga volt a jóság, a befogadás, a fészek, a családanyaság ősmintája. Férje Bukovszi Nagyapa lengyel nemesi felmenőkkel büszkélkedhetett, de maga csupán egy székesfehérvári tímári mesterségig jutott. Így viszont, bár átélte mindkét világháborút, mentes maradt a hadi szolgálattól. Bár Nagyanya tele volt álmokkal, szerény életébe csak néha napján lopódzott be a vágyak beteljesülése. Lánya, a szőke, kék szemű, babatermetű  Ilona 1936-ban született, s élete végéig ezt a gyönyörűséget sugározta magából. Nagyanya Ilonában szerette volna látni, hogy saját álmai megvalósulnak. Ő az, aki beleszeret Varga István cigány hegedűsbe, de szerelmük kibontakozására  sokáig kell várniuk. Ilona ugyanis hozzámegy Drozdics József  erdészhez. Szívükben a szép család dédelgetett álmával vágnak neki közös életüknek, ami mindvégig a brutalitás földi pokla lesz. Ilona, az Anya sorsa áll az egész regény fókuszában. Az, hogy ő miért lett olyan, amilyen, és hogy az ő boldogtalansága milyen stigmákat okozott gyermekeinek, s elsősorban a történetet folytató Katinak, aki 1962-ben látott napvilágot, akárcsak a szerző. Itt ér össze valóság és fikció, ugyanis ez a Katiként nevezett szereplő Kőrösi későbbi gimnáziumi osztálytársa lesz. Ahogy a modernkori történetek íródnak, a hölgy face book-on keresi meg az akkor már elismert írót, és meséli el történetét.  Kőrösi rögtön megérzi azt a hatalmas kincset, amit kapott. S bár elsősorban nem az ragadja meg, hogy Kati orvosnak induló karrierje egy osztrák bordélyházban végződik, hanem a női sorsok viszontagságaiból összegabalyodó, mindent maga alá gyűrő élet puritán brutalitása, az ok okozat boruló dominói, ahol még így is ki lehet,  és ki kell horgászni az életben rejlő jót. 

Érdekessége a regénynek, hogy úgy úszunk keresztül a huszadik század cseppet sem jelentéktelen történelmén, hogy ezek az események egyszerre tudnak a háttérben maradni, miközben egyeneságú következményekkel bírnak a szereplők életében. Kőrösi hozza a tőle elválaszthatatlan csodálatos lírai sorait, szépségre kihegyezett gondolatait és látásmódját, utánozhatatlanságát. Talán épp ez a rá jellemző stílus adja meg a történet válaszát arra, hogyan lehetséges örökké reménykedni a jobb életben, de nem is csak a jobb életben, hanem a jóra ebben a zord világban. Ez a ráolvasás szinte minden szereplő száját elhagyja. Önszuggesztió, varázslás, mantrázás, gyógyító versike vagy a hit hangja?  

„Mostantól minden jó lesz, nem is csak, hogy jobb, de jó. Nem volt könnyű, de ha valamit nagyon akar az ember, az előbb-utóbb úgy is sikerül, lehet, hogy nem úgy és nem akkor, de sikerül, ez biztos. Nem csak szerencse ez és nem csak kegyelem, ez a dolgok rendje.” 

Akárhogy is, de a könyvet becsukva ezek a hangok még sokáig ott zengnek az olvasóban, mert bár a történet egyfajta meg nem bocsájtás regény, másfelől mégis  a remény üzenetével engedi sorsára jelenben élő szereplőit. Így én saját értelmezésben nem is elsősorban nőregénynek értelmezem, azt akkor tenném, ha megmaradnék a társadalmi és történelmi aspektusnál, nem is a hibáztatásra tenném a hangsúlyt, hanem annak a lehetőségére, hogy talán sokkal több múlik rajtunk, valóságérzékelésünkön, bátorságunkon, mint azt gondolnánk. 

Köszönöm ezt a csodálatos történetet!
Varga Írisz Dórát idézve: "Intek az ég felé!"

Hozott pontszám: 5* (Kedvenc lett.)

Kőrösi Zoltán

"A fájdalom jobban kitölti az embert, mint bármi más, jobban, mint az öröm és jobban, mint az élvezet. Pedig a fájdalom nem okosság, nem arról szó sincsen, a fájdalom éppen, hogy ostobává tesz." (kezdő mondat)

"
Lehajolt a paradicsomokhoz, azoknak is mondta: lassan járj, később érsz.
Érik bennük az idő."

"…, ha azt akarod, hogy úgy nézzenek rád mint egy habostortára, akkor viselkedj habostortaként, ha olyannak látszol, mint egy krumplispogácsa, akkor krumplispogácsaként néznek rád, …"

Szántó T. Gábor - Európa szimfónia

Wilhelm Kerr, a Berlini Filharmonikusok vezetőkarnagya közel tíz éven keresztül próbálkozik megalkotni azt a tökéletes zeneművet, amely  a második világháborúval kapcsolatos érzelmeit szándékozik  a felszínre hozni. Az Európa szimfónia, mely Beethoven V., Sors  szimfóniájának egyfajta modern válasza igyekszik lenni, immáron elkészült, s a tökéletességhez szükséges utolsó hozzávaló is megvan. Ez a csöppet sem elhanyagolható alkotóanyag pedig a Kolozsvári és a Berlini Filharmonikusok közös zenekara, akik a darab megszólaltatói. 1971-ben ez nem kis teljesítmény. Romániában virágkorát éli a Ceaușescu diktatúra, Berlinben áll a "Fal", sehol sem könnyű. Különösen nem Kolozsváron, ahol történetünk játszódik. 

András, avagy Andreas Pop a kolozsvári párttitkárhelyettes, Gheorghe Pop és Magyari Enikő, ápolónő vegyes házasságának egyetlen gyermeke. A csendes kisfiú zenei tehetsége hamar megmutatkozik, és apja tiltakozása ellenére hegedülni tanul. De a szigorú szülő nem csak a zenei, hanem a német nyelv tanulásával szemben is ellenérzéssel viseltet. Mintha egyrészt saját kisebbségi komplexusát kellene legyőznie,  másrészt úgy érzi, hogy ezek szakadékot képeznek a fia és közte. Egyre nehezebben találja meg a gyerekkel a közös hangot. András zenei kibontakozásának és felnőtté válásának lehetünk a tanúi a hidegháborús években, ahol mindenhol elhallgatással és titkolózással találkozhatunk. Ebben a nehéz időszakban csak a zene tartja  a lelket a fiúban, s a lassan színre lépő szerelem. Választottja Maia, az anyai ágról magyar származású, kolozsvári hegedűs lány. Útjuk hirtelen szétválik, ami megviseli az éppen önálló életet kezdő  Andrást. Nagy esélyt kap az élettől, amikor kilátásba kerül, hogy eljuthat a zenekarral Berlinbe, Wilhelm Kerr szenzációs koncertjére. Ez a  fiatal tehetség egyetlen esélye, hogy felfedezzék, és új életet kezdhessen a vasfüggöny mögött. A kijutásnak azonban meg kell fizetni az árát. Vajon a beteljesülésre vágyó szerelem és művészi ambíció elég húzóerő ahhoz, hogy meghozza ezt az áldozatot. 

Anyja úgy véli, hogy András elég felelősségteljes már ahhoz, hogy feltárjon előtte valamennyit a múlt elhallgatott titkaiból. A hihetetlen borzalmak a háború utolsó éveinek kényszermunkatáborait mutatják be a fiúnak, de ez még mindig csak egy része az igazságnak. Az utolsó lapig van a szerzőnek kitárásra váró ajtaja. Mindeközben kicsit a nyugat-németországi idillbe is beleszagolhatunk, érintőlegesen találkozhatunk az újabb generáció háborúfeldolgozó tudatával, a felelősségvállalás kérdésével. 

Szántó T. Gábor kötete olvasmányos, könnyen követhető a történet cselekménye, igazán élvezetes regény. Az olvasó egész végig érzi egy nagy titoknak a zsibongását a háttérben, aminek a kipattanásig meglévő feszültsége szintén hozzáad az olvasási élményhez. Emellett a  mindent beborító zene dallamosan viszi tovább az eseményeket, átível nemzeteken, országokon, és feleslegessé teszi a tolmácsolást is, akárcsak azok az elemi érzések, melyeket a terror évei hoznak napvilágra. A szerző mégis kissé óvatosan  nyúl ezekhez a súlyos dolgokhoz. Emiatt úgy éreztem, hogy semmi nem kapta meg a kellő mélységet, minden csak a felszínt kapargatta. Nem tudtam igazán átélni Enikő tragédiáját, András vágyait vagy Kerr életét. Tényleg fontos problémák kerülnek terítékre, de kicsit címke jellege volt mindennek; zsidóság, magyarságtudat, kényszermunka, beépített emberek, 1968-as események, Románia szerepe, disszidálás, ideológiai forradalom, apai-fiú kapcsolat. Egyik téma sem tudott igazán átütő lenni, picit elnagyoltnak éreztem ezeket, mégis a szerző sikeresen hozta a reményteli jelenbe történetét.  Nekem nagyon sokat dobott a könyvön  a zenei -talán nem is annyira háttér-, szál, ami tényleg erősített abban, hogy egy hiteles képi világ jelenjen meg a szemem előtt. Emiatt méltán érezhetjük mindannyian, hogy egy nagyon jó film is lehetne a regényből, ami jó történelmi tablót kínálhat az időszak áttekintéséhez. 

Hozott pontszám: 4

 Szántó T. Gábor

Fotó: Czirják Pál

"Radu becsempészett nyugtatókon él azóta, hogy eltávozásán, Kolozsváron egyszer kigombolt kabátban, sapkával integetett be szülei ablakán, és egy civil ruhás katonatiszt ráordított, hogy vegye fel a sapkát, gombolja be a kabátot, és tisztelegjen."

"Sosem tudta elmondani pontosan, mit érez, amikor hirtelen átszakad az idő fala, és minden, amit átélt, újra itt van."

"Klausra mindenki felnéz. Nemcsak műveltsége és tájékozottsága, hanem személyiségének súlya és meggyőző ereje miatt is, amiben szerepe van férfias szépségének, dús barna szakállát ellensúlyozó lágy arcvonásainak. Nem túl magas, de erőteljes testalkatú férfi, Peter úgy tippeli, idősebb a többieknél, de nem a kora, még csak nem is a műveltsége, inkább valami, jobb híján így fogalmazta meg magának, szuggesztív erő teszi őt a csoport középpontjává."

"Egyre nyomasztóbbá válik, hogy folyton figyeli önmagát. Mintha valami hasadás folytán időben elcsúsznának a tettei és az észlelései, és rálátna a lehangoló, szűk hasadékra." 

Tóibín, Colm - A blackwateri világítóhajó

Tuskar világítótorony
Fotó: Fotó: Russell Taylor

„Kiskoromban, amikor feküdtem az ágyban, úgy hittem, hogy a Tuskar egy férfi, a blackwateri világítóhajó pedig egy nő, és mindketten jeleket küldenek egymásnak meg más világítótornyoknak, mintha nászidőszak lenne. A férfi energikus volt és erős, a nő gyengébb, de állhatatosabb, és néha már a sötétség beállta előtt világítani kezdett. És azt gondoltam, hívják egymást; nagyon megnyugtató volt, hogy a férfi erős, a nő pedig hűséges.”

De a blackwateri világítóhajó tornyát lebontották, már nem létezik. "Azt hittem, hogy mindig ott marad." Sok dolog van az életben, amiről azt gondoljuk, hogy mindig megmarad. Lily is úgy élt, hogy öröknek hitte  férje jelenlétét. De egy napon elment, és elvitte a nő életéből a színeket. Lánya, a  tizenkét éves Helen és fia, Declan először  az anyai nagymamához Dora Devereuw-hoz, majd egy másik rokonhoz kerülnek. A kihagyott hónapok, az el nem gyászolt apa örök törést hoz a család életében. Körülbelül huszonöt év telt el azóta, de a hasadékok csak mélyültek, és a sebek nem hegedtek be maguktól. Most ismét együtt vannak Declan halálos ágya mellett. 

A rendkívül egyszerű történet cselekménye kristálytisztán követhető, de mégis nehéz megérteni azokat a lélektani folyamatokat, melyek leginkább hatnak a szereplőkre. Ahhoz, hogy közelebb jussunk ehhez a megértéshez, végig kell járnunk a családdal az egész kálváriát, ami nem csak Declan stációit jelenti, hanem mélyen  a múltba nyúlnak. 

Rengeteg dologról szól ez a regény,  a családról, a barátságról, az ír öntudatról, homoszexualitásról. De most nem válogathat kedvére az olvasó, melyik részt érzi hangsúlyosabbnak, mert az egész  egy koherens egységgé olvad össze a nagymama wexfordi, hajdan szép napokat látott panziójában. 

A történet eseményei úgy peregnek le a szemünk előtt, mintha egy kamaradarabban lennénk. Színpadon láttam az egészet, amit talán az az érzés hív elő, hogy a szereplők folyamatosan beszélnek. Egy végeláthatatlan, ki nem beszélt terápia ez. A cselekedeteknek szinte súlyuk sincs, csupán hátterei a dialógusoknak. Ilyen tekintetben nagyon tetszett a nyitó, ágyjelenet, melyben Helen maga mellé veszi a szülői ágyba kisebb fiát. Rögtön az első oldalakon olyan  súlyos kulcsszavak hangzanak el, mint féltékenység vagy ödipusz komplexus, melyek a későbbiekben is fontos szerepet töltenek be. De ugyanígy párhuzamban áll Helen jelene a régmúlt eseményeivel. A fiai nincsenek vele, nélkülözik anyjukat, mint egykor ő hiányolta saját anyját. S akárcsak akkor, most is a betegség és halál választja szét a családot. Ezek a színtiszta, sallangmentes párhuzamok rendkívül megkönnyítik az olvasó dolgát, nem kell bonyolult összefüggéseket keresgélni, a dolgok a maguk drámaiságában vannak jelen. Súlyosak, kényelmetlenül lehúzóak, és nem szívesen vagyunk bennük. 

Tóibín regénye a családtagok egymáshoz vezető útját söprögetve járja végig. Mindig előkerül valami apróság a levelek alól, így rakhatjuk össze a teljes képet.  Ahogy a világítótorony fénye olykor végigpásztáz a sötétségbe burkolódzott szobán, úgy világlanak fel ezek a részletek a múltból, vagy a szereplők lelkéből. Mind a környezet, mind a betegség ábrázolása rendkívül erős atmoszférát hoz létre.

Nem tudom, hogy a pártatlanság célja volt-e a szerzőnek, de ha igen, akkor számomra nem sikerült megvalósítania. Egy sokkal nagyobb és megrázóbb zarándoklaton vehettünk volna részt, ha nem derül ki a könyv elején, hogy honnan ered Helen és Declan családdal szembeni elutasító magatartása. Így kicsit kézenfekvő volt, és óhatatlanul állást foglaltunk, vagy épp felmentettünk szereplőket. Emiatt a  katarzis is elmaradt, már, ha cél volt egyáltalán.

Ettől függetlenül sokan találva érzik majd magukat olvasás közben, hiszen az át nem élt anyai szeretet, a megfosztottság érzése sokak legmélyebb panasza felnőtt korukban is. E tekintetben viszont Tóibín ráteszi közönségét egy útra. 

Csak el kell indulni rajta!

Hozott pontszám: 4/5

 Colm Tóibín 

Fotó: Kim Haughton

"Szeretném, ha egyszer már elégedett lennél velem, bár nem vagyok az, akit akarsz. Szeretném, ha már nem kívánnád, hogy legyek valaki más."

"– Az egyik dolog, amit észrevettem a családod nőtagjainál – mondta Larry –, hogy úgy beszélnek, mintha ők irányítanának.
– Tényleg ők irányítanak – felelte Declan. – De még nem láttad őket férfiakkal. Úgy értem, igazi férfiakkal, nem magunkfajta gizdákkal. Igazi férfiak jelenlétében befogják a szájukat, és teát főznek.
– Ez színtiszta badarság – mondta nevetve Helen. – A mama egész életében egyszer sem fogta be a száját, és amikor a nagyi teát főz, az a hatalmi játszma egy formája."

"– Vicces, hogy mennyivel könnyebb erről sötétben beszélgetni – mondta Larry.
--Mintha gyónna az ember, csak a gyóntatófülkében nincs világítótorony." 

Vida Gábor - Ahol az ő lelke

Lehet vajon a háborúról írni úgy, hogy szinte  fegyver sem dördül el? Lehet beszélni honszeretetről, ha távol kalandozunk otthonunktól? És a lélekről, hogyha az nincs is ott? Úgy tűnik, hogy Vida Gábor képes volt erre. Kötete számomra a hiány regénye. Mint kiradírozott alakok sziluettje jelennek meg figurái a történetben, akárcsak a kolozsvári Mátyás király szobor olykor eltűnő érclovasa. 

Vida Erdélyében nagy csend honol. A lemondás halk sóhaja ver tanyát újra és újra mind az egyén, mind a közösség életében. Olyan nagy a némaság, hogy még a gyűlölet sem suttog. Pedig az első világháború robajait és Trianon sirámait is hallanunk kellene, de legalább Werner Sándor panaszát, akinek az alku szerint le kell mondania szerelméről, és gyermekének anyjáról, Kladovka Máriáról. „Jó alku nincs”, hangzik el rögtön az első oldalon. A kevésbé jó alku viszont úgy szól, hogy Sándor megtarthatja és felnevelheti fiát, Lukácsot. A teológusnak készülő gyermek nem fejezi be tanulmányait, de nincs is arra szükség ott, ahová az élet sodorja, a forró Afrikában. Mindeközben apja az Újvilágba tartó hajón a gazdagodás reményét dédelgeti szívében. Két ellentétes irány, felfoghatatlan távolság, s közben otthon dúl a világháború pokla.  Mint ahogy egy impresszionista festmény elmosódó foltjait látjuk, a periférián úgy vannak jelen hiányukban a főszereplők. De mindketten visszatérnek, s bár elmenni könnyű, visszaérkezni már nem annyira. Ebben az új helyzetben kell megtalálniuk boldogulásukat. Lukács is itt hagyta lelkét, lemondott szerelméről, Daniel Klaudiáról, úgy, ahogy hajdan apja is elvált Máriától. De nem csak haza lehet visszatérni, hanem talán van út a hajdani kedveshez, talán meglelhetjük a lelkünk elhullott darabját. 

A regényben összeolvadó párhuzamot érezhetünk a haza és a kedves szeretete között. Ugyanazt a veszteséget, csendes lemondást, olykor őrült lépést követeli meg mindkét elköteleződés. Van bennük egy sodródás, a férfias küzdelmet nélkülöző átengedés, ami a reménytelen, csüggedt ember jellemzője, és csak erősíti azt a csendes atmoszférát, ami belengi az egész kötetet. Mégsem lesz az olvasó számára ellenszenves ez a hozzáállás, mert a hamu alatt ott izzik a parázs, és amikor kell, majd szökellni fog a bozótban megbúvó gazella. Az, hogy Kolozsvár Románia része lett, az csak egy átmeneti állapot, nem is kell megtanulni románul – véli az egyik főszereplő. Oly átmeneti, mint az, hogy Mária báró Engelstett-Wörnitz férje lett. A magánéleti szál alakulása - anélkül, hogy bármit is kijelentene, sőt igazából csak foszlányosan derengeni engedi a végkifejletet-, az Erdéllyel kapcsolatos fordulat lehetőségével is enged ily módon eljátszani. 

Vida prózája sűrű, többszörösen összetett mondatai egy végtelen szövegfolyam érzetét adják. A ki nem bogozható gombolyag szálát nem engedhetjük el olvasás közben. A gondolatok egymásba fonódnak, mint egy sorsszerűen kapcsolódó hálózat elemei vagy, ahogy megéljük mi magunk is, hogy semmi sem állhat magában, a másikra való befolyásoltság nélkül. Mégis jó olvasni, mert visz a szöveg, és láthatatlanul hatása alá kerül az ember, ahogy az egy jó irodalomnál lenni szokott. Van az egész írásban egy mérhetetlen alázat és szerénység, ami ellen talán lázadnánk is, de addigra már befolyása alá is kerültünk. Ehhez társul az a lapokon is átizzó szeretet, amit a szerző Várad, Kolozsvár, Marosvásárhely s az egész Anyaföld kapcsán kifejez. A helyszínek részletekbe menő alapos ábrázolása, a szinte térképészeti pontossággal megadott terek, épületek, de még a pergő vakolat is tapintható a sorok között, és átragasztja olvasójára ezt a szenvedélyt. Ez a gazdagság áll kontrasztban a külföldön játszódó időszakok puritánságával.

Nem lehet ezt nem szeretni.

Hozott pontszám: 5

Vida Gábor

"Ezekért a sötét gondolatokért jöttem volna haza, mondja keserűen magában, hát ennyi az egész, az álmok, a vágyódás, az évek, amelyek elemésztik a fiatalságot, amelyek felaprítanak mindent, mint a termeszek, hogy még csak nem is forgács meg szilánkok maradnak a mindenségből, hanem fűrészpor, homok, ocsú meg egy pohár savanyú bor, egyedül a kolozsvári szotyogós estében."
  

"vannak indulások, amelyeknél fontos ott lenni, mert az érkezés sosem egész biztos."

"Olyan ez, mint a szép nő, ha nem nézi senki elragadtatva de legalább kritikusan, akkor nincs is…”