Kőrösi Zoltán - Magyarka

" Egy talált történet megerősíti, hogy a valóságot nem lehet semmivel túlszárnyalni, de arra is figyelmeztet, hogy maga a valóság túlságosan is irodalmias néha. Az élet gyakorta úgy ír bennünket, hogy azt az olvasó biztosan fikciónak hiszi."

(Kőrösi Zoltán- Magyar Nemzet 2013.05.20.)

Azt hiszem úgy kezdőzött, hogy tegnap a rádióban egy riportot hallgattam Rácz Aladár cimbalmosról, a cigányzenéről és természetesen néhány részletet is bevágtak a muzsikákból. Amúgy is halottak napja volt, sokat gondol az ember ilyenkor  a veszteségeire, ami nálam összefonódik Kőrösi Zoltán személyével. Ez az egész állt össze azzá, hogy újraolvassam a Magyarkát. 

Még a megjelenés évében, 2013-ban olvastam először, és akkor nem volt akkora nagy élmény, mint a Hazánk szíve, vagy a Szerelmes évek, vagy az Utolsó meccs, esetleg a Hűséges férfi. De most a cigányzene valahogy előhívta a vágyat, hogy ismételjek. És milyen jól is tettem, mert valahogy megértem erre a könyvre. Valamilyen bugyuta oknál fogva a  háromgenerációs nőregénynek az utolsó szereplőjének, Katinak az élete ragadt meg bennem, ráadásul az ő történetének is a vége, aminek okát nem is nagyon értem. Bizonyára van benne egy olyan erős plasztikusság, ami képes volt jobban gyökeret verni bennem.

A regény Nagyanya történetével indul, valamikor az 1900-as évek elején. A Nagyanya, aki maga volt a jóság, a befogadás, a fészek, a családanyaság ősmintája. Férje Bukovszi Nagyapa lengyel nemesi felmenőkkel büszkélkedhetett, de maga csupán egy székesfehérvári tímári mesterségig jutott. Így viszont, bár átélte mindkét világháborút, mentes maradt a hadi szolgálattól. Bár Nagyanya tele volt álmokkal, szerény életébe csak néha napján lopódzott be a vágyak beteljesülése. Lánya, a szőke, kék szemű, babatermetű  Ilona 1936-ban született, s élete végéig ezt a gyönyörűséget sugározta magából. Nagyanya Ilonában szerette volna látni, hogy saját álmai megvalósulnak. Ő az, aki beleszeret Varga István cigány hegedűsbe, de szerelmük kibontakozására  sokáig kell várniuk. Ilona ugyanis hozzámegy Drozdics József  erdészhez. Szívükben a szép család dédelgetett álmával vágnak neki közös életüknek, ami mindvégig a brutalitás földi pokla lesz. Ilona, az Anya sorsa áll az egész regény fókuszában. Az, hogy ő miért lett olyan, amilyen, és hogy az ő boldogtalansága milyen stigmákat okozott gyermekeinek, s elsősorban a történetet folytató Katinak, aki 1962-ben látott napvilágot, akárcsak a szerző. Itt ér össze valóság és fikció, ugyanis ez a Katiként nevezett szereplő Kőrösi későbbi gimnáziumi osztálytársa lesz. Ahogy a modernkori történetek íródnak, a hölgy face book-on keresi meg az akkor már elismert írót, és meséli el történetét.  Kőrösi rögtön megérzi azt a hatalmas kincset, amit kapott. S bár elsősorban nem az ragadja meg, hogy Kati orvosnak induló karrierje egy osztrák bordélyházban végződik, hanem a női sorsok viszontagságaiból összegabalyodó, mindent maga alá gyűrő élet puritán brutalitása, az ok okozat boruló dominói, ahol még így is ki lehet,  és ki kell horgászni az életben rejlő jót. 

Érdekessége a regénynek, hogy úgy úszunk keresztül a huszadik század cseppet sem jelentéktelen történelmén, hogy ezek az események egyszerre tudnak a háttérben maradni, miközben egyeneságú következményekkel bírnak a szereplők életében. Kőrösi hozza a tőle elválaszthatatlan csodálatos lírai sorait, szépségre kihegyezett gondolatait és látásmódját, utánozhatatlanságát. Talán épp ez a rá jellemző stílus adja meg a történet válaszát arra, hogyan lehetséges örökké reménykedni a jobb életben, de nem is csak a jobb életben, hanem a jóra ebben a zord világban. Ez a ráolvasás szinte minden szereplő száját elhagyja. Önszuggesztió, varázslás, mantrázás, gyógyító versike vagy a hit hangja?  

„Mostantól minden jó lesz, nem is csak, hogy jobb, de jó. Nem volt könnyű, de ha valamit nagyon akar az ember, az előbb-utóbb úgy is sikerül, lehet, hogy nem úgy és nem akkor, de sikerül, ez biztos. Nem csak szerencse ez és nem csak kegyelem, ez a dolgok rendje.” 

Akárhogy is, de a könyvet becsukva ezek a hangok még sokáig ott zengnek az olvasóban, mert bár a történet egyfajta meg nem bocsájtás regény, másfelől mégis  a remény üzenetével engedi sorsára jelenben élő szereplőit. Így én saját értelmezésben nem is elsősorban nőregénynek értelmezem, azt akkor tenném, ha megmaradnék a társadalmi és történelmi aspektusnál, nem is a hibáztatásra tenném a hangsúlyt, hanem annak a lehetőségére, hogy talán sokkal több múlik rajtunk, valóságérzékelésünkön, bátorságunkon, mint azt gondolnánk. 

Köszönöm ezt a csodálatos történetet!
Varga Írisz Dórát idézve: "Intek az ég felé!"

Hozott pontszám: 5* (Kedvenc lett.)

Kőrösi Zoltán

"A fájdalom jobban kitölti az embert, mint bármi más, jobban, mint az öröm és jobban, mint az élvezet. Pedig a fájdalom nem okosság, nem arról szó sincsen, a fájdalom éppen, hogy ostobává tesz." (kezdő mondat)

"
Lehajolt a paradicsomokhoz, azoknak is mondta: lassan járj, később érsz.
Érik bennük az idő."

"…, ha azt akarod, hogy úgy nézzenek rád mint egy habostortára, akkor viselkedj habostortaként, ha olyannak látszol, mint egy krumplispogácsa, akkor krumplispogácsaként néznek rád, …"