Tóibín, Colm - A blackwateri világítóhajó

Tuskar világítótorony
Fotó: Fotó: Russell Taylor

„Kiskoromban, amikor feküdtem az ágyban, úgy hittem, hogy a Tuskar egy férfi, a blackwateri világítóhajó pedig egy nő, és mindketten jeleket küldenek egymásnak meg más világítótornyoknak, mintha nászidőszak lenne. A férfi energikus volt és erős, a nő gyengébb, de állhatatosabb, és néha már a sötétség beállta előtt világítani kezdett. És azt gondoltam, hívják egymást; nagyon megnyugtató volt, hogy a férfi erős, a nő pedig hűséges.”

De a blackwateri világítóhajó tornyát lebontották, már nem létezik. "Azt hittem, hogy mindig ott marad." Sok dolog van az életben, amiről azt gondoljuk, hogy mindig megmarad. Lily is úgy élt, hogy öröknek hitte  férje jelenlétét. De egy napon elment, és elvitte a nő életéből a színeket. Lánya, a  tizenkét éves Helen és fia, Declan először  az anyai nagymamához Dora Devereuw-hoz, majd egy másik rokonhoz kerülnek. A kihagyott hónapok, az el nem gyászolt apa örök törést hoz a család életében. Körülbelül huszonöt év telt el azóta, de a hasadékok csak mélyültek, és a sebek nem hegedtek be maguktól. Most ismét együtt vannak Declan halálos ágya mellett. 

A rendkívül egyszerű történet cselekménye kristálytisztán követhető, de mégis nehéz megérteni azokat a lélektani folyamatokat, melyek leginkább hatnak a szereplőkre. Ahhoz, hogy közelebb jussunk ehhez a megértéshez, végig kell járnunk a családdal az egész kálváriát, ami nem csak Declan stációit jelenti, hanem mélyen  a múltba nyúlnak. 

Rengeteg dologról szól ez a regény,  a családról, a barátságról, az ír öntudatról, homoszexualitásról. De most nem válogathat kedvére az olvasó, melyik részt érzi hangsúlyosabbnak, mert az egész  egy koherens egységgé olvad össze a nagymama wexfordi, hajdan szép napokat látott panziójában. 

A történet eseményei úgy peregnek le a szemünk előtt, mintha egy kamaradarabban lennénk. Színpadon láttam az egészet, amit talán az az érzés hív elő, hogy a szereplők folyamatosan beszélnek. Egy végeláthatatlan, ki nem beszélt terápia ez. A cselekedeteknek szinte súlyuk sincs, csupán hátterei a dialógusoknak. Ilyen tekintetben nagyon tetszett a nyitó, ágyjelenet, melyben Helen maga mellé veszi a szülői ágyba kisebb fiát. Rögtön az első oldalakon olyan  súlyos kulcsszavak hangzanak el, mint féltékenység vagy ödipusz komplexus, melyek a későbbiekben is fontos szerepet töltenek be. De ugyanígy párhuzamban áll Helen jelene a régmúlt eseményeivel. A fiai nincsenek vele, nélkülözik anyjukat, mint egykor ő hiányolta saját anyját. S akárcsak akkor, most is a betegség és halál választja szét a családot. Ezek a színtiszta, sallangmentes párhuzamok rendkívül megkönnyítik az olvasó dolgát, nem kell bonyolult összefüggéseket keresgélni, a dolgok a maguk drámaiságában vannak jelen. Súlyosak, kényelmetlenül lehúzóak, és nem szívesen vagyunk bennük. 

Tóibín regénye a családtagok egymáshoz vezető útját söprögetve járja végig. Mindig előkerül valami apróság a levelek alól, így rakhatjuk össze a teljes képet.  Ahogy a világítótorony fénye olykor végigpásztáz a sötétségbe burkolódzott szobán, úgy világlanak fel ezek a részletek a múltból, vagy a szereplők lelkéből. Mind a környezet, mind a betegség ábrázolása rendkívül erős atmoszférát hoz létre.

Nem tudom, hogy a pártatlanság célja volt-e a szerzőnek, de ha igen, akkor számomra nem sikerült megvalósítania. Egy sokkal nagyobb és megrázóbb zarándoklaton vehettünk volna részt, ha nem derül ki a könyv elején, hogy honnan ered Helen és Declan családdal szembeni elutasító magatartása. Így kicsit kézenfekvő volt, és óhatatlanul állást foglaltunk, vagy épp felmentettünk szereplőket. Emiatt a  katarzis is elmaradt, már, ha cél volt egyáltalán.

Ettől függetlenül sokan találva érzik majd magukat olvasás közben, hiszen az át nem élt anyai szeretet, a megfosztottság érzése sokak legmélyebb panasza felnőtt korukban is. E tekintetben viszont Tóibín ráteszi közönségét egy útra. 

Csak el kell indulni rajta!

Hozott pontszám: 4/5

 Colm Tóibín 

Fotó: Kim Haughton

"Szeretném, ha egyszer már elégedett lennél velem, bár nem vagyok az, akit akarsz. Szeretném, ha már nem kívánnád, hogy legyek valaki más."

"– Az egyik dolog, amit észrevettem a családod nőtagjainál – mondta Larry –, hogy úgy beszélnek, mintha ők irányítanának.
– Tényleg ők irányítanak – felelte Declan. – De még nem láttad őket férfiakkal. Úgy értem, igazi férfiakkal, nem magunkfajta gizdákkal. Igazi férfiak jelenlétében befogják a szájukat, és teát főznek.
– Ez színtiszta badarság – mondta nevetve Helen. – A mama egész életében egyszer sem fogta be a száját, és amikor a nagyi teát főz, az a hatalmi játszma egy formája."

"– Vicces, hogy mennyivel könnyebb erről sötétben beszélgetni – mondta Larry.
--Mintha gyónna az ember, csak a gyóntatófülkében nincs világítótorony."