Björnsdóttir, Sigríður Hagalín - A sziget

Keresve se találtam volna alkalmasabb pillanatot az értékelés megírásához, mint a pillanatnyit. Elfelejtettem, hogy ma egész napos áramszünet lesz. Itthon ülök vizes hajjal, tea, kávé nélkül, s annyi energiával és némi mobil net megosztással, amíg az aksi szuflája bírja.
Valami hasonló szituációba vezet minket Sigríður Hagalín Björnsdóttir, amikor elvágja Izland köldökzsinórját, és abba a paradicsomi állapotba helyezi vissza szereplőit, ami valaha annak a fejlődésnek volt bölcsője, ahol az ország most tart. Egy nép, mely oly öntudattal rendelkezik, hogy szigetként, önálló univerzumként már elindította és felépítette a maga civilizációját, rendelkezik némi önhittséggel is, hogy bármikor képes megugrani egy hasonló akadályt. Egy ilyen kísérletnek a tanúi vagyunk A sziget című könyvben. 

Az írónő nem akar mindenre kiterjedő magyarázatot adni, nem áll szándékában precízen kiépíteni egy fakultatív világvégét, az ő erőssége, hogy szeletel és metsz. Pengeéles késével leválaszt egy családot a nagy egészből, kihúzza és betolja mikroszkópja alá. Az ők kezdetben teljesen hétköznapi civódásaiból kiindulva, végigkíséri szereplőit a magára hagyatottság érzésének kiteljesedéséig. Felvázol egy lehetőséget, ami szerint a magányossá vált szigetország társadalma elindulhat. Ezzel aztán vagy tud azonosulni az olvasó, vagy nem. Mindenképp valamiféle válaszra készteti, ha más nem, kötelezi egy saját álláspont kialakítására. 

Björnsdóttir is magából ad, onnan közelít, amit ismer. A hölgy maga is újságíró, így hozza Hjaltit, akit abba a kiváltságos szerepbe helyez, hogy zsurnaliszta lévén belát kicsit a színfalak mögé, és a hatalom oldaláról is olvas a lapokban. Az ő párja, a hegedűművész María (á, dehogyis Jón Kalman Stefánsson), aki viszont elsősorban elszenvedője a katasztrófának. Bár erősen jön a magánéleti szál, mégis, vagy éppen azért, ez elválaszthatatlan attól az erőtől, amely a megbomlott társadalmat irányítani akarja. Ez az erő pedig nem feltétlenül szervezetet, kormányzatot jelent, hanem a kulturáltnak nevezett emberből felfakadó ösztön fékevesztett tivornyáját.
Szerencsére a szerző, akinek lényéből sugárzik a béke, ahogy arról a Margó Fesztiválon meggyőződhettünk, nem enged minket remény nélkül elhajózni. Nagyon gyöngéden, inkább csak homlokunkat megsimítva, jelezve, hogy hisz bennünk, átadja a történet lezárásának lehetőségét. Jó volt ez így. 

Olvasás közben óhatatlanul megjelentek előttem José Saramago Vakság és Golding Legyek ura képei. Valahol ugyanazt a gondolatot hozza mindhárom regény, azt, amit olyan szívesen megcáfolnék, de nem tudok. És valóban, teljesen mindegy, hogy egy népet, egy szigetet, egy háztömböt szigetelek el, ha az ember végső elszeparáltságában még mindig az önzés és ösztön uralkodik.

Hozott pontszám: 4/5

 

Sigríður Hagalín Björnsdóttir 

A Margó-Fesztiválon

"Leifur mondta mindig, hogy valami történik olyankor, amikor az emberek leülnek egy fortyogó levesesfazék mellé és együtt esznek, együtt törik meg a kenyeret."

"Olykor egyetlen emberré zsugorodik össze a világ. Egyetlen magányos emberré a kihalt fjordban."

"Olvad a hó, csepeg a száradt fűről, az út patakmederré vált, időnként nagy robaj hallatszik a hegyoldalból és a sziklaszirtek felől, ahogy a tél kiereszti karmaiból a fjordot, és hótömegek meg kőgörgetegek zuhannak alá a tengerbe."

Jón Kalman Stefánsson  hallgatja feleségét, Sigríður Hagalín Björnsdóttir -t a Margó Fesztiválon.