A tökéletesen megszerkesztett katalán regény egésze valamiért zárva maradt előttem. Egyszerűen nem találok rajta fogást, ahová be tudnék csatlakozni. Kívülről szemlélem, mint egy alkotást; látom benne a koncepciót, a szerkezeti bravúrokat, gyönyörű nyelvezetét, hangulatos képeit, sőt még azt is elmondhatom, hogy amikor volt erőm nagyobb egységeket olvasni, akkor behúzott a történet. De sajnos, ez nem az én könyvem, nem érintett meg.
A több szálon és idősíkon futó regény jelen idejében egy elszánt tanárnővel ismerkedünk meg, ő Tina Bros, aki a lebontásra ítélt torenai, katalán iskolában falba rejtett naplókra bukkan. Az írások majd hatvan évvel ezelőtt születtek, 1944-ben, amikor a falu tanítója Oriol Fontelles volt. A jegyzetek soha nem látott kislányának íródtak, a célból, hogy valakinek feltárhassa az igazságot önmagáról. A történet azért is különösen érdekes, mert a hajdani tanár boldoggá avatási procedúrája folyamatban van, de ha napvilágra kerülnek a naplóban leírtak, akkor hiteltelenné válnak Fontelles érdemei. Tina egész élete válságban van, az egyetlen megtartó erőt számára most, ha megtalálja a napló címzettjét, Oriol Fontelles körülbelül ötven éves gyermekét.
De ki is volt ez a legendás ember? A boldoggá avatási eljárás Elisenda Vilabrú nevéhez fűződik, aki személyesen is ismerte a falangista polgármester, Valentí Targa köreihez tartozó tanítót. Elisenda, Torena nagyasszonya egy hihetetlen erős karakterű asszony, aki még nyolcvanhat évesen, vaksága ellenére is képes uralni mindent és mindenkit. A naplóbejegyzések, a tanúvallomások és a visszaemlékezések segítenek megérteni, hogy mi történt azon a végzetes napon, amikor Fontelles meghalt. Ahhoz, hogy megértsük az eseményeket egy még mélyebb rétegig le kell mennünk, egészen a polgárháború idejéig, ami az összes borzalom elindítója volt.
Egy mindent elsöprő, egyszemélyes bosszúhadjárat idéződik meg a lapokon, ahol nem kisebb személy az alperes, mint maga az Isten. A monumentális alkotás nem csak horizontálisan, időben ölel fel végtelen távlatokat, hanem vertikális végletekre is törekszik. Mint minden bosszú, így ez is felőrli a megszállott üldözőt, minden kincse homokszemcseként porlad el a szélben.
Jaume Cabré alap mondandója számomra az önmagát folyton megismétlő valóság volt. Olyannyira nincs jelentősége az időnek, hogy akár egy bekezdésen belül is képes volt helyszíneket és időt váltani. Ez persze megnehezíti az olvasást és megfeszített figyelmet követ olvasójától, de egy eddig soha nem tapasztalt élményt is nyújt. Tényleg "kubista alkotás", bravúros szerkesztés, amit némiképp tompít gyönyörű nyelvezete. Talán a töredezettsége miatt nem voltam képes beilleszkedni a regénybe, talán maga a rideg téma -a Franco diktatúra, a bosszúállás - dobott ki, de nekem kevés volt az a belső motiváció, amit a szereplőknél megtapasztaltam. Pedig a varázslatos cím -ami a Pamano folyó legendájára utal, mely szerint, aki meghallja a távoli folyó zúgását, az meghal-, minden befogadást előkészített bennem. Azt hiszem, maradok nyitott állapotban, és felkészülök Cabré másik művére, az Én vétkem-re.
A gyönyörű fordítást Tomcsányi Zsuzsannának köszönhetjük!
A gyönyörű fordítást Tomcsányi Zsuzsannának köszönhetjük!
Hozott pontszám: 4
"Képzeld csak, vannak csillagok, amelyek olyan távol vannak tőlünk, hogy a
fényük csak hosszú évek múlva ér el hozzánk. Olyan sok év múlva, hogy a
fény, amely ma ér el bennünket, talán akkor sugárzott ki a csillagból,
amikor még nem is élt ember a Földön. A hangom, akár a távoli
naprendszerek fénye, szerencsés esetben akkor jut majd el hozzád, amikor
már rég halott leszek. Olyanok vagyunk, kislányom, mint a csillagok. A
távolság tövises csillagokká tesz bennünket a sötét égen."
"Bár még csak reggel 6 óra volt, egyáltalán nem volt hideg. Nemsokára felkel a nap. A sötétben eltespedt utcák még szenderegtek."
"Apám azt mondta, olyan ez, mint együtt lenni egy fényképen, ha rákerülsz, többet nem léphetsz le róla."
"Jordi mozdulata nemcsak azért a nőért nyúlt, hanem annak a nőnek az egész életéért."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése