Wéber Anikó - Cseresznyeliget titkai

Volt idő, mikor a  pince hűvös csendjében halk léptű tolvajok bujkáltak, a surrogó fák lombjában aggódó angyalok lesték útjainkat, és a lakás távol megreccsenő deszkái, ugrándozó, láthatatlan emberkék csintalanságáról árulkodtak. Volt idő, mikor minden reggel kalandot ígért, új játékot, boldogságot és addig soha nem látott kincsek felbukkanását. Vajon ki emlékszik arra, hogy mennyire összeért az álom és az ébredés meleg fuvallata? Hogyan kavargott bennünk a dal, a ritmus, az ismétlődés biztonsága közé beszűrődő kíváncsiság repesztő vágya? Így indulunk mindannyian; valóság és álom egymásra lapátolt avarszőnyegében, tudomást sem véve, hogy felhőelefántok nem léteznek, a szitakötők nem súgják meg titkaikat, és a bűbájos boszorkák már rég kihaltak, ha ugyan léteztek. 

De Kitti még látja az ablaküvegen át megjelenő, majd  hirtelen eltűnő szellemlányt. Csak ezt nem lehet megosztani az Instán, ez nem érdekel már senkit. Pedig ő még elképzeli, hogy milyen lenne zöld levéllé válni, fent lengedezni egy cseresznyefa ágán. Jó neki, színesben látja  a monokróm világot. Valóban jó neki, mert, amikor végre kitör a várva várt vakáció, és kiderül, hogy nem mehet anyukájával Kanadába, ahonnan végre ő is izgalmas nyaralásról mesélhetne a többieknek, és csak rokonaihoz utazhat, Cseresznyeligetre, akkor is képes átfesteni mindent maga körül. 

 

A sivárnak tűnő vidéki élet azonban korántsem a száműzetés helye, hiszen rögtön kiderül, hogy ez nem akármilyen falu, itt kérem rablók járkálnak az éj leple alatt. Nem is akármit keresnek! Pénzt? Dehogy pénzt!  Régi kincseket, s legfőképp egy ősi gyógyfőzeteket rejtő könyvet, melyet a hajdan itt élt boszorkányok gyűjtöttek össze. Most már csak rá kell jönnie Kittinek, hogy kinél lehet a könyv, ki lehet a boszorkány leszármazottja? A hatodikos lánynak, egy falubeli ikerpár Bianka és Barnabás lesz a társa, akik benne vannak az összes kihívásban, amit egy ilyen nyomozás megkíván. Már pedig, nekik most már muszáj titkolózni, hazudni és betörni. 

De ki lehet az állítólagos boszorkány? A kislány gondolatai hamarosan az ódon házban lakó Róza néni felé tekeregnek, akinek nem csak kinézete, de régiségekkel gazdagon megrakott háza is árulkodó jel Kitti számára. Akárcsak a sövénylabirintusban elrejtett betegeskedő őz. De itt van még az a titokzatos kislány is, Enikő, akit már álmában is látott, és rajta kívül még senki sem találkozott vele. Talán ő lesz az? Hiszen az ő házuk is furcsa. Letakart bútorok, kincseket rejtő padlás... 

A három ifjúnak azonnal cselekedni kell, mert a rablók ismét lecsapni készülnek. Alapos, percre lebontott haditervet készítenek, órákat töltenek rejtekhelyeiken, és halált megvető bátorságról tesznek tanúságot. Az izgalmas nyomozás váratlan fordulatot vesz, amikor kiderül, hogy az álmodozó kislány abban bízott meg, akiben nem kellett volna. Megesik az ilyen.

A kérdés az, hogy hogyan szerezheti vissza a becsületét, mit tehetne, hogy megoldja azt  a kínos helyzetet, amibe került? 

Wéber Anikó könyve most a szokásosnál kicsit könnyedebbnek látszó témát dolgoz fel, bár meg kell hagyni, hogy olykor így is összeszorult a helyét kereső kislány miatt a szívem. Barátságról, bizalomról és családról mesél nekünk Cseresznyeliget árnyas, legendákkal teli fái között a szerző. Kedves, nyári hangulatú olvasmány!

Wéber Anikó

 

"Mi lenne, ha egy reggel arra ébrednék,
hogy sebesült őz vagyok?
Mi lenne, ha egy reggel arra ébrednék,
hogy én vagyok a felkelő nap?                 
Ha lánnyá változnék, milyen lennék?
Ha fiúvá változnék, milyen lennék?
És Te? Te mivé változnál a legszívesebben?"

Te mivé változnál?  - kérdezd meg magadtól!
Én megtettem itt.
 

Závada Pál - Hajó a ködben

Nekünk  három-négy nap, amíg elolvassuk a regényt; a szerzőnek jó pár év, amíg a benne megszólaló hangot felépíti, és a morvaországi falusi pipakészítőből iparbáróvá lett Weiss családnak, a könyv főszereplőinek ez közel száz évet jelent.

Ahhoz, hogy felfoghassuk az egész történet monumentális jellegét, tisztában kell lennünk azzal, hogy ki is volt Weiss Manfréd, mit hozott létre, és milyen szerepet töltött be a huszadik század történelmében, és elsősorban Magyarország gazdasági életében.

1882-ben Weiss Manfréd és testvére Weiss Berthold megalapították az első magyar konzervgyárat, ahol "szelencében eltartható" húskészítményt állítottak elő. 

Itt állt az első Weiss Manfréd Konzervgyár

 De a gyár hamarosan otthont adott a lőszergyártásnak is, mígnem egy robbanás végett a két termelést külön kellett választani. A Budapest IX. kerületben meglévő konzervgyár testvére, a fővárostól délre fekvő Csepel-szigetre került, amely akkoriban egy gyéren lakott, városon kívüli, sváb falu volt. Itt kezdte meg működését a töltényfelújító és töltényszétszerelő műhely.  Weiss Manfréd  tehetsége azonban abban állt, hogy igen érzékenyen reagált a piaci igényekre, hamar észrevette, hogy miben áll a gazdasági fejlődés lehetősége. Így a konzerv-, majd lőszergyártás után igen gyorsan belefogtak az ipari termeléshez szükséges fémanyagok előállításába. Saját acél- és rézkohászatuk lett. Szerteágazó tevékenységük révén  megkerülhetetlenné vált a család, mind gazdasági, mind politikai tekintetben.  A Weiss Művek utódja, a Csepel Művek  később szintén ott volt a legtöbb magyar család életében.(Az első vásárolt bicajom egy Csepel  volt.) És ezzel még közel sem tudtam érzékeltetni a Weiss-ek hatalmas befolyását.

 

Chorin Ferenc és Weiss Daisy esküvője az Andrássy út 114-116. kertjében

Fotó: Libri kiadó

Weiss Manfréd 1922-es  halála után a családi vagyon leszármazottaira szállt, de változatlanul közös kezelésben maradt. Egészen addig, míg 1944-ben a család élete, zsidó származásuk okán veszélybe került. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy az időközben repülőgép alkatrész és harckocsi (Csaba páncélgépkocsi) gyártásban is tevékenyen részt vevő cégre, mind a magyar állam, mind a német SS vezetés ajánlatot tett. A család életben maradása a tét. Az államosítás vagy a speciális, ám igen rossz feltételekkel megkötött bérbeadási szerződés mellett döntsenek? 

Závada Pál plasztikusan varázsolja elénk a Weiss családot, némi írói fantáziával megspékelve. Az amúgy is népes família  mellé, megalkotja saját főszereplőjét, Weiss Helént, az ő férjét Kohner Artúrt és annak szeretőjét, Valériusz Lolát. E három alak váltakozva tárja fel azt a rendkívüli dilemmát, melyben döntésre kell jutnia a családnak. Nagy a tét, hiszen többségük hiába keresztelkedett ki már  jó ideje, Chorin Ferencet, Weiss Daisy férjét, és Kornfeld Móricot, Weiss Marianne hitvesét már így is kiemelték a családból, és Kohner Artúr is bujkálni kényszerül. A valós eseményeken alapuló családtörténet  dokumentumregénynek is felfogható. De vigyázni kell, mert  fikció és valóság szétválaszthatatlan, homogén elegyet alkot. Azonban azt meg kell állapítanom, hogy az igazán súlyos tényekben nincs semmi írói túlzás. Az SS részéről ajánlatot tevő, az olvasó számára már-már rokonszenves Kurt Becher, valós személy volt, aki - hogy úgy mondjam-, jól megszedte magát a veszteség idején. Závada Weiss Juditja, valójában Weiss Edith volt, aki a könyvvel azonosan, nem ment ugyan férjhez, de sorsa minden hasonlóság ellenére, más volt. Ő az, aki két igen fontos tényt is behoz a regénybe, az egyik a Kasztner vonat néven ismert zsidó mentés volt, a másik a tragikus Kamenyec-Podolszkij  mészárlás, ahol több, mint 23000 kitoloncolt, zsidónak vélt embert öltek meg. 

A regény csúcspontja tulajdonképpen az a családi kupaktanács, melyben közös döntésre kell jutniuk, majd vállalni a következményeket. A résztvevők karakterükkel járulnak hozzá, hogy megértsük, milyen különféle érdekek, vélemények, erkölcsi dilemmák ütköznek a helyzet megoldásában. Van, aki még csak egy asztalhoz sem hajlandó  leülni a németekkel, és van olyan, aki bátran beleáll a pénzbeli alkudozásba is.

Závada Pál önmagához hűen, fontos történelmi időszakra kalauzolja olvasóját, de úgy éreztem, hogy túl sok mindent akart erre a hajóra felrakodni. A történet elején kell egy kis idő, amíg teljesen tisztán látjuk, hogy ki kicsoda ebben a népes famíliában. Az sem árt, ha előtte feltérképezzük a családfát. Majd jön maga a családi vita, ahol szerintem egyenlőtlenül voltak ábrázolva az erőviszonyok, legalábbis én nem tartottam egy pillanatig sem kérdésesnek a felvázolt szituációt. De a legnehezebben azzal birkóztam meg, hogy a könyv körülbelül kétharmadánál nagyon leült a történet. Befogadhatatlanná vált számomra a sok általános társadalmi vélekedés, amit a szerző fontosnak tartott bemutatni. Pezsdítően hatott viszont, az a gyors és fordulatos lezárás, ami a regény végén megjelenik.

Závada Pál senkit nem akar elítélni, csupán azokat a tényeket igyekezett bemutatni, melyek ebben a vészterhes időben a mérleg serpenyőit mozgatták. Lehet-e halálos veszélyben szónokolni erkölcsről- teszi fel a kérdést a könyv egyik szereplője? Azt hiszem, aki még nem volt olyan helyzetben, hogy saját életben maradása a tét, az nem is adhat hiteles választ, már, ha létezik erre jó válasz. 

Sőt, túlmegyek ezen;  nem a saját élete a tét, hanem a saját gyermekeinek az élete! 

Hozott pontszám: 4

 Závada Pál

Fotó: Szkéné

Alderman, Naomi - Engedetlenség

A 2006-ban Disobedience címmel megjelent könyvet először az Ulpius-ház adta ki magyarul 2010-ben, (A rabbi meg a lánya), majd 2018-ban a XXI. Század Kiadó, immáron Engedetlenség címmel bocsátotta útjára, a szerző  Hatalom című könyvével karöltve. Úgy tűnik, hogy vagy a külcsín, vagy az ütősebb cím hatott, vagy egészen egyszerűen a közönség lett befogadóbb a témával kapcsolatban, de tény, hogy Naomi Alderman történetének most jóval nagyobb  a sikere.

Egy angliai kisvárosban élő, ortodox zsidó közösség zárt rendszerébe nyerünk bebocsátást, ahol a helyi vezető, Ráv Krushka megtartja őszi ünnepi beszédét, majd összeesik, és meghal. Távozása óhatatlanul változásokat indukál a közösség életében, évek óta eltemetett titkok kerülnek felszínre. A rabbi felesége már hosszú ideje nem él, egyetlen leánya, a harminckét éves Ronit pedig New Yorkban telepedett le. Ahogy megtudjuk, Ronit nem csak a szülői házat és a zsidó közösséget hagyta el viharosan, hanem szakított vallási életével is. Most viszont vissza kell térni a gyökerekhez, végső útjára kell kísérnie apját, és rendeznie kell a hagyatékát is. Ez a visszatérés rengeteg érzelmet, emléket kavar fel, amivel senki sem foglalkozott a lány távozása óta. Ronitot unokatestvére, Dovid fogadja be, aki időközben megnősült, és Ronit hajdani barátnőjét, Estit vette feleségül. Ronit abban reménykedik, hogy régi barátainak szeretete majd segít átvészelni neki a gyász és a visszatérés okozta nehézségeket. De a helyzet ennél sokkal bonyolultabb, hiszen itt, csak a merev vallási közegben elfogadott normák szerint lehet élni, nincs helye semmiféle másságnak vagy engedetlenségnek.
Naomi Alderman szisztematikus alapossággal építi fel azt a már-már diktatórikus, zárt vallási közösséget, melynek gondolkodását ütköztetni fogja az „engedetlenek” viselkedésével. Nem tudom, hogy ti hogy vagytok az engedetlenséggel, de legtöbbünkben azért ott van ennek a lázadásnak a csírája. Ha máskor nem, hát a kamaszkorban biztos megjelenik bennünk a mindent megkérdőjelező, válaszokat kutató forrongás. Aztán valahogy betagozódunk, felvesszük szerepeinket a nyájban, és a közösséghez tartozás okán, befejezzük a kis magánakcióinkat. Az igazán fontos kérdésekben való kiállás hajlandósága azonban a tettre kész emberekben nyíltan, vagy látensen, de tovább él. Ennek okán érezhetjük, hogy van az engedetlenségben valami kis pozitívum is, az egyén hangja. Ezért vagyunk képesek együttérezni a könyv lázadóival.
Nagyon érdekes témát választott a szerző, az ortodox közösségben megjelenő homoszexualitás kérdésével foglalkozni nagy merészség. Nekem mégis lebilincselő stílusa miatt tetszett igazán, az érzelmek oldaláról történő megközelítés miatt. Sodró érzelmi lendülete vitt magával, a csendes feszültségek feloldására szűkölve vágytam. Nagyon szépen vezette végig a szerző a történetét, de a vége sajnos nem igazán tetszett. Nem tudom, mi van velem mostanában, de a végekkel sokszor meggyűlik a bajom. Túlságosan hatásvadász, olyan bravúros lett. Én valahogy érzékenyebb megoldást reméltem.
Olvasás közben számos kérdés kapcsán elkalandozhatnak gondolataink. Nem csak az engedelmesség problémája, hanem a hűség kérdése, a család megtartó ereje, a zsidónak vagy melegnek lenni gondolatokkal is elbíbelődtem, akárcsak azzal, mi jelentheti a boldogságot számunkra.

Hozott pontszám: 4/5

 Naomi Alderman

"Mi egyedülálló módon olyan lények vagyunk, akik képesek meghallgatni Isten parancsolatait, képesek meg is érteni azokat, ugyanakkor módunkban áll az is, hogy ne engedelmeskedjünk ezeknek a parancsolatoknak. Ez – és kizárólag ez – az, ami engedelmességünknek értéket ad." (249.oldal)

"A boldogság nem a gondtalanság és a kényelem érzete. A boldogság az a mélyebb megelégedés, amelyet akkor tapasztalunk meg, amikor alkotunk: amikor megkonstruálunk egy tárgyat, létrehozunk egy műalkotást – vagy felnevelünk egy gyermeket. Akkor tapasztaljuk meg a boldogságot, ha hozzányúlunk a világhoz, és akaratunk szerint megváltoztatjuk." (222.oldal)

"A hallgatás nem képesség. Nem erő. A hallgatás az az eszköz, amelynek révén a gyengék gyengék, az erősek pedig erősek maradnak. A hallgatás az elnyomás módszere." (181.oldal)

Berg Judit - Az őrzők

Igencsak el vannak kényeztetve a mai fiatalok  irodalmi csemegék tekintetében. 

Bartos Erika Brúnó Budapesten sorozatának első része, a Buda tornyai az óvodás - kisiskolás korosztálynak meséli el, többek közt a Budai vár és Mátyás-templom történetét. A tavaly megjelent Berg Judit A holló gyűrűje című könyv egy kalandos mese formájában hozza közelebb olvasóihoz a történelmet és a Mátyás-templomot. Idén pedig az írónő a templomról és a Szent Koronáról megszerzett ismereteit  egy ifjúsági kalandregénybe oltotta bele.

A tizedikes Bora újságíró édesanyja egy nap nem érkezik haza. A lány bejelenti a nő eltűnését a rendőrségen, de úgy tűnik, hogy sem a rend őrei, sem az anya főnöke, sőt még volt férje sem igazán izgatja magát a történtek miatt. Nem úgy a lány, aki batárnője, Lea  segítségével magánnyomozásba kezd. Sikerül bejutniuk Bora édesanyjának számítógépébe, ahol kiderül, hogy az utóbbi időben az anya figyelme a Magyar Szent Korona felé fordult. Riportot készített a korona őrzőjével, és szóba kerül egy titkos csoport is, ahol az egyik feltüntetett tag, talán már nem is él. 

Egy kivételes egybeesésnek köszönhetően Bora osztálya a héten a Mátyás-templom történetével foglalkozik, és úgy tűnik, hogy a nyomozás szálai is oda vezetnek. 

Mindeközben megismerkedhetünk Renard felügyelővel, aki egyenesen Párizsból repül Magyarországra, hogy lefülelje a Hiéna néven elhíresült olasz műkincsrablót, aki valami nagy dobásra készül. A sok-sok szál a végén természetesen összeér, és minden titokról lehull a lepel. 

Berg Judit számtalan apró ismeretet elejt az olvasóközönsége számára. Nemcsak a Mátyás-templomról, a koronáról és ezek történelméről mesél, hanem barangolhatunk a vár alatti alagútrendszerben, a Szikla kórházban. Információt kapunk a családfakutatásról, a rózsafüzér titkairól, Szűz Mária mennybemeneteléről, a koronaőrökről, és a modern kor nyújtotta lehetőségekről is. A fiatalok persze a nyomozás érdekében kénytelenek áthágni rengetek szabályt, és füllenteni egy keveset. 

Tetszett, ahogyan a gyerekekben keveredett a hősiesség és bátorság, valamint a szellemekben való hit. A történet szerkezeti megalkotása révén nem rejt magában sok titkot, a nyomozást sem kíséri nagy izgalom, ez a része a regénynek kicsit lapos lett. Sajnos sok fejtörésre sincs szüksége annak, aki szeretne esetleg részt venni a nyomozásban. Viszont az olvasás során rengeteg tudás szívhatunk magunkba, és megtapasztalhatjuk hogy a történelem aktív része lehet a mai ember életének, és nem csupán valami ősi, letűnt dolog. 

A könyvet 11-12 éves kortól ajánlom jó szívvel! 

Hozott pontszám: 4/5 

 Berg Judit

Hamsun, Knut - Pán

Egy két évvel ezelőtti "északi nyár örökös nappalának" megírására vállalkozik Glahn hadnagy, miközben kezében forgat két kaján zöld madártollat, melyet most kaphatott, s mely elindítja benne a nagy visszaemlékezést.  Akkoriban visszavonultan éldegélt Észak-Norvégia erdejében kutyájával, Aesopusszal. Jó volt ez a nyugalom, a természet és ember teljes harmóniája, ahol a háborút megjárt katona, elfelejthette a múlt árnyait. 

A lelki béke és kiegyensúlyozottság egy pillanat alatt megbillenni látszik, amikor feltűnik a színen Edvarda, a környék leggazdagabb urának, kissé bohém, ifjú leánya. A fiatalok magabiztosságával, szépségének és hatalmának tudatában szerelmet kezd játszani az erdő csendjéhez szokott hadnaggyal.  Glahn  a veszedelmes asszonytípus hálójában találja magát, és már nyoma sincs  korábbi józanságának. Lázálmos éjszakák, különös lelki érzékenység, és leginkább romantikus leányokra jellemző életérzések jelennek meg a férfiben. Ez a szerelem groteszk, egy macska-egér játék, ahol a leány attól sem riad vissza, hogy megalázza a kegyeiért harcoló vadászt. A kapcsolatuk a tragédia felé sodródik, mert mint egy szenvedélyes táncban, az egyik fél visszalépése, a másik előretörését jelenti. Gomolygó, vad érzések, csúnya játszmák és végzetesség jellemzi a történetet.

Gyönyörű természeti képekkel, és a kézzel fogható harmónia valóságos jelenlétével találja magát szembe az olvasó a könyv elején. Ahogy a főszereplő mondja: "Öröm fogott el, ha megcsapott a gyökerek és lombok illata, meg a fenyők zsíros párája, ami a velő szagára emlékeztetett; csak az erdőben nyugodott el a belsőm, ott elsimult a lelkem, és megtelt hatalommal." Könnyű elhelyezkedni ebben a nyugalomban, és én magam is ezen a ponton rabjává váltam a szövegnek, a hadnagy látásmódjának. Az életébe belopódzó szerelem izgalmassá teszi az események alakulását, s az olvasó még itt is szívesen részese a regénynek. A későbbiekben már inkább habitus kérdése az azonosulás, vagy kirekesztődés kérdése. 

Volt a történetben valami drámaiság, amit leginkább a jelenetek színpadi jellege miatt éreztem. A regény a dráma és a modern regény közötti átjárót jelentette számomra. Ingmar Bergman jutott eszembe róla, aki maga is szerette Hamsun műveit. Micsoda filmet készíthetett volna belőle! A kisember szürkeségből való kitörésének lehetetlen vállalkozását élhetjük át Glahn hadnaggyal, s mindvégig reméljük sikerét. 

Az anekdotázó mesélést a történet végén egy ugrás töri meg, mely immáron egy kívülálló szemtanú beszámolója a főszereplő haláláról. Gondolkodtam egy napot, hogy erre miért is volt szükség, de nem igazán jöttem rá. Nagyon sajnáltam ezt a fura, odabiggyesztett véget, mert addig olyan szépen súlyosbodott a történet, fokozódva érezhettük át a hadnagy vágyának erősödését, lelki tipródásait, megbánásait, és reményének apró fogódzóit. Akár minden másként is alakulhatott volna!

Hozott pontszám: 4 

Az irodalmi Nobel -díjjal kitüntetett szerző, Knut Hamsun 1933-ban

Fotó: Anders Beer Wilse

Åsbrink, Elisabeth - 1947, Újrakezdés a háború után

Létezik egy gombolyag.

Egy látszólag láthatatlan, valójában azonban, hihetetlen érzékenységű fonal alkotja. Ez a vékony szál összeköt mindent. Ha megmozdítom, messze rezonál, és mindenhol változást eredményez, ahová vezet. Egy ilyen mikrószál alkotta sűrű szövevény hálózza be a világot. Elisabeth Åsbrink visszatér az időben az 1947-es évhez, és megnézi, milyen zsinórokhoz értek ebben a pillanatban.

Miért pont 1947? 

1947 február 10-én Párizsban aláírták azt a békeszerződést, mellyel hivatalosan is véget ért a második világháború. A Párizsban megmozdított szál, rezgésbe hozta az egész világot. A hadifoglyok kiszabadulnak, az árván maradt gyerekek kóborolnak: "Európa tele van gyerekekkel, akiknek szüleit lelőtték, elgázosították, megkínozták, halálra éheztették vagy hagyták megfagyni.", és Európa tele van olyan, a borzalmakat túlélő zsidókkal, akik hátat fordítanának a vén kontinensnek, és Palesztinában kezdenének új életet. Az új exodus időszaka ez. Egy látványos kivonulás, ami kínkeserves bevonulással jár. Egy új állam van születőben, Izrael. De még nem képes befogadni az érkező emberáradatot. 

Nürnbergben megkezdődnek a náci vezetők elleni perek. A vádak között nem szerepel a "népirtás". Eleddig talán nem is létezett a kifejezés?  Magyarországon a megszálló szovjet hatalom kezdi meg működését. India elnyeri függetlenségét a gyarmatosító brit hatalomtól. Amerika megkezdi a Marshall-segély programját, melynek tragikus következményei lesznek. "Amikor a Szovjetunió megakadályozza, hogy a kelet-európai országok részesüljenek a Marshall-segélyből, a repedés kelet és nyugat között szakadékká mélyül." És vannak elmenekült náci vezérek, akik tagadják felelősségüket. 

A háború után a normális  élet megpróbál utat törni magának. Jó lenne, ha minden úgy lenne, mint azelőtt. Amerikában születnek az újabb és újabb filmek, tombol a blues. Párizsban Christian Dior nők ezreinek kínál a divat révén egy új minőségű életet. 

Ezt az igencsak összetett, egymásra utalt 1947-es világot varázsolja szemünk elé a szerző. Egy végtelenül gazdag anyagból próbál meg meríteni. Reflexiószerű, gyors képeket mutat meg. Épp csak annyi, míg a vaku villan. Egy pillanatnyi állókép. Egy jelenet.  Így leszünk tanúi Róma, Chicago, Hollandia, Malmö, Lengyelország, Budapest, Bécs, Jura, Buenos Aires és még  ki tudja hány helyszín eseményeinek. Egy gigantikus fortepan album ez, melynek anyagát Elisabeth Åsbrink válogatta össze. És ebben a galériában, a fényképek között van egy mozgókép is. Egy film. A könyv körülbelül közepén helyet kap egy felvétel, mely a magyar származású írónő nagyszüleinek állít emléket. A korábbiaktól eltérő blikkek helyett, egy egybefüggő eseményt olvashatunk, megtörve ezzel a korábbi vibráló hangulatot. A zsongó sokszínűségben egyetlen végigvezetett szál van, Simone de Beauvoir alakja, aki 1947 januárjában repülőre ül, és elhagyja Párizst, hogy Chicagoban beleszeressen Nelson Algrenbe, majd az év végéig megjárja ennek a szerelemnek minden stációját.

Számomra nagyon érdekes és kreatív volt az, ahogyan  Åsbrink dolgozott, még akkor is, ha képtelen vagyok ezt a rengeteg adatot megjegyezni, és beleszédülök az írónő  tempójába.  A kultúrtörténeti beszúrásokkal ugyanis elevenné tette ezt az időszakot, és nekem is kapaszkodót kínált ahhoz, hogy magaménak érezzen a történetét. Ezekben, különösen az irodalomtörténeti részletekben - amikor a szerző hihetetlen rugalmasan hangnemet is képes váltani -, lelassul az idő, és  lírai szépségű ábrázolások születnek. Kedvencem ezek közül  a későbbi irodalmi Nobel -díjat elnyerő költőnő, Nelly Sachs története, aki 15 éves kora óta levelezésben állt Selma Lagerlöf-el, és akitől segítséget remélt az üldöztetés időszakában.

Elisabeth Åsbrink  kötete dokumentarista jelleggel, hónapról hónapra mutatja be az eseményeket, hangsúlyozva minden részlet fontosságát, ugyanakkor egészében és összefüggésében akarja velünk megismertetni  az  esztendőt.

Hozott pontszám: 4

                                                                 Elisabeth Åsbrink

"Egy szobában, amelynek egy udvarra néz az ablaka, egy nő ül és ír. Egy kis konyha, amelyben mosott ruhák lógnak a faltól falig kihúzott szárítókötélen. Egy fészek, egy szív, egy benső. És mintha a szobát kifordították volna, minden, csak nem önmaga.
Éjszaka ír. Akkor nyugalom van, csend és magány. Csak anyja lélegzése hallatszik, és a falakban futó csövek hörgése, üdvözlet egy hamarosan ellenségessé váló világból. Leírja az éjszakát. Vagy az éjszaka írja le őt?
Nem kapcsol villanyt, hogy ne zavarja az anyját. Összefűzi a szavakat, összefűzi a sötétet. A szöveg rétegei egymásra rakódnak, amikor ugyanazon a papírlapon szaporodnak az új versek, gondolatok és kihúzások. Éjre éj, költeményre költemény. Nelly Sachs. Nincsenek csillagok." (185.oldal)

Száraz Miklós György - Lovak a ködben

Ez egy nagyon különleges olvasás volt, hiszen barátnőmmel, Adriennel együtt olvastuk a kötetet, így az értékelésem sem lesz megszokott. A lila színű beszúrásokat az ő véleményéből csippentettem, és próbáltam velük még színesebbé tenni ennek a nem mindennapi könyvnek a bemutatását. A teljes értékelését itt olvashatjátok.

Száraz Miklós György ezzel a kötettel megalkotta a számomra egyik legtökéletesebb könyvet, amit valaha olvastam. Mind témájában, mind megközelítésében, de legfőképp nyelvezetében tudott engem teljesen elvarázsolni. A személyes családi történet valóságos elemei ötvöződnek benne egy mesevilág képzeletével. A kötetet a szerző édesanyjának, Mártának ajánlotta.

A tizennyolc évesen Budapestre kerülő felvidéki lány, Márta története elevenedik meg a lapokon keresztül. Egyedül érkezik a fővárosba, félárván, kapcsolatok, ismeretségek nélkül. Ezen a  ponton lép be a mágikus világ, melyben a varázslatot a hihetetlen találkozások, barátságok, szerelmek hozzák el. A lány egy padlásszobában lakik, üvegfalak, üvegtető között, karnyújtásnyira a galambok, és az örökké jelenlévő gesztenyefák lombja alatt. Ez valójában egy olyan üvegbúra, mely eddig is jelen volt életében, az édesapa és a nagymama szerető buborékában, ahol a családi történetek, az anekdoták, a kismillió átörökített emlék, fotográfia szőtte egybe ezt az erős köteléket. 

 "Ez a színes kincsestár teszi annyira meghitt, bensőséges olvasmánnyá ezt a regényt, mintha csak ott ülnénk a főszereplő társaságában egy forró kávé mellett, és lenyűgözve hallgatnánk családmeséit a betegeiért élő, szórakozott, kórházigazgató apáról és a csodálatos nagymamáról, aki édesanyja korai halála után felnevelte"

Száraz Miklós György balra, szülei jobbra, középen Páskándi Géza (f: szarazmiklosgyorgy.hu)

Márta pesti életének első napjaiban megjelenik szerelme is, aki az egész regény szerves része. De a legkülönbözőbb figurák és történetek is beköszönnek hozzá. Az egész regény olyanná válik, mintha egy áradó Tim Burton film jeleneteit néznénk. 

"-Szinte láttam, ahogy a nagyi kiveszi a szájából a szivart, és a lisztesláda felé sandít, ahol a tearumot rejtegeti önmaga elől. Szinte hallottam, ahogy felmordul:
– Kisfiam, mese habbal! Halottaink nem az emlékezetünkben élnek tovább. Ha valahol, akkor a szokásainkban, a mozdulatainkban." 

Felnagyított események, kihangsúlyozott mellékszálak, majd elegáns ugrás az időben, baltacsapásként suhanó snittek, végérvényes fordulatok. Képi világa sokszor juttatta eszembe Hrabal ábrázolását is. Nem nehéz a sorok mellett kerekező Maryskát látni, akinek gyönyörű haja lebeg az éterben.

Van azonban egy nagyon is racionális dimenziója  a regénynek, ami a határon túli magyarok érzületével, gondjaival foglalkozva visszaránt a realitás talajára.

"Megelevenedne a kis szlovák bányaváros, ahol a tél varázslata a csipketerítők finomságát idézi, és ahol legendás, sűrű köd gomolyog alá a hegyekből, amibe szinte belevesznek az orrukból gőzkarfiolt fújdogáló lovak a szekér előtt. És beleérezhetnénk egy kicsit a határon túli magyar létbe, örök fájdalmakba és sérelmekbe, de ugyanúgy hallhatnánk a sokféle nemzetiség együttélésének harmonikus pillanatairól is."

Ebben nincs semmi misztikum, ez valamiféle veszteségfeldolgozás. Ezzel kapcsolatban ritka szép gondolatokat ad a szereplők szájába  Száraz Miklós György:

"Apu bejött a szobámba, leült az ágyam szélére, megsimogatta a hajamat, aztán azt mondta, akárkivel beszélgetnék is arról, hogy magyar föld-e ez, ahol lakunk, vagy szlovák föld, akkor jusson eszembe mindig, hogy ez itt a Neander-völgyi ősember földje, a keltáké, jazigoké és szarmatáké, hunoké, gepidáké, longobárdoké, avaroké, de ők már elpusztultak, elvándoroltak, beolvadtak más népekbe, és persze rajtuk kívül még számtalan népé, csak most több nem jut eszébe, meg egy csomóról azt sem tudni, hogy egyáltalán léteztek, gondoljak bele, valójában nincs a földön olyan négyzetkilométer, amit valamikor valakik ne raboltak volna el másoktól, pedig a népek többsége mindig kész volt meghalni a földjéért, sőt a többségük valószínűleg tényleg meg is halt, és ezt úgy mondjuk évszázadok óta, hogy vérüket adták a hazáért." (258. oldal)

Nemcsak misztikum nincs benne, de nélkülözi a túlzásokat; aránytartó, józan, de érző megközelítést használ a szerző, aminek köszönhetően mindenki kényelmesen érezheti magát még a borozgatás közben felcsattanó panaszok közepette is. 

A nyelvezete, ami -ahogy említettem, a legjobban megfogott-,  nem volt újdonság számomra, hiszen ez volt már a negyedik könyvem a szerzőtől, és Az Ezüst Macska  a 2017-es év egyik kedvence volt számomra. Ez a regény azonban még azon a "torlódó bolond szép embersors-mesén" (Szentkuthy Miklós) is túltesz. 

"A szerző teljesen hitelesen bújik az egyes szám első személyben megnyilatkozó elbeszélő bőrébe, hiszen a narrátor, ez a ragyogó, ifjú, üde nőalak, akit szépséges nyelvezetű, hosszan áradó, hullámzó mondataival gyengéden körülölel, nem más, mint az édesanyja. "

Valóban, a barokkosan burjánzó, gyakran oldalakon át tartó mondatok ezer színben ragyognak. Majd leszecskázott, egyszavas, rideg, kifejező, nyers mondatokkal dolgozik a szerző. Ezzel becsempész a szövegbe egy hullámzást, egy zeneiséget. A szerelem képeiben pedig végtelenül halk és gyöngéd.

 "Egyetlen lélegzetvételtől is meg lehet bolondulni. Csiklandás a szájpadláson. Némán sikoltozni befelé. Érezni a teste illatát. A remegést. A leheletét."

  

De nemcsak szép metaforákkal, velős igazságokkal, hanem rekeszizmot mozgató humorral is megspékelte regényét a szerző. 

"Nagyanyám borzasztóan féltékeny természet volt. Megtiltotta nagyapámnak, hogy lejöjjön a karzatról, amíg minden asszony ki nem ment a templomból. Azzal gyanúsítgatta, hogy állandóan azon mesterkednek a szép Mezeinével, hogy együtt dugják bele a kezüket a szenteltvíztartóba."(376.oldal)

Hosszan tudnám még a Lovak a ködben című könyv elvitathatatlan erényeit sorolni (jut eszembe, még a címről nem is beszéltem), de nem teszem. Személyes élményként hadd tegyem még azt hozzá, hogy ez a hét, amíg olvastam a kötetet,  egy csoda volt. Óriási eufória áradt szét bennem, amint kinyitottam. Bármelyik oldal képes volt elvarázsolni, jobbá tenni. Olvasás közben sugároztam, állandóan mosolyogtam. Igaz, lassan haladtam vele, de már az első oldalt is kétszer kellett elolvasnom, a fél könyvet kiidéztem (volt köztük két oldalas is), vagy ötven post it-ot elhasználtam. 

Végül a dagi csillagos ötös után jöjjön néhány idézet, a legkülönfélébb, fent említett hangulatokból, mert minden méltató szónál többet ér maga a szöveg. 

Hozott pontszám: 5* 

Walter Launt Palmer - Téli fények és árnyékok

 "Bámultam a behavazott platánok sorát, ezeket az egymás mögött sorjázó gigantikus, pihekönnyű csipkegömböket, a szövevényes, finom hálózatú ág- és gallygömböcöket, a svájci óránál
érzékenyebb és precízebb szerkezeteket, a héjak, térburkok sokaságát; a hókristállyal bevont százezer gallyacska milliárd tekervényét, bámultam a fehér gallylabirintusokat, az egymás mögött sorjázó, egyenként is végtelen növénygalaxisokat, a fagyos ágmindenségeket, a tér hatalmas ördögszekereit, és eszembe jutottak róluk a nagyi csipketerítői. " (8.oldal)

"Nem az a tragédia, ha azt hiszed a homoksüteményre, hogy igazi. Az a tragédia, ha jóllakásig zabáltad magad homoktortával, és egyszer csak elébed kerül az igazi oroszkrémtorta. Hidd el, én tudom. Annyi homokot zabáltam, hogy elfelejtettem már, milyen az igazi." (472.oldal)

Száraz Miklós György (fotó. A szerző FaceBook oldaláról)

"Fájt, hogy nem fáj. Nagyon-nagyon fájt! Minden korábbi gyötrődésem, kínlódásom semmi volt ahhoz a fájdalomhoz képest, amikor rájöttem, hogy én ezt túlélem. Túl fogom élni."

"Így esett. Így esett, hogy december elejére olyan egyedül maradtam, mint az ujjam. Ha azt mondom, nem volt rossz, akkor nem mondok igazat. Ha azt mondom, nem volt jó, akkor sem. Pokoli gyönyörűség volt. A magány. Az egyedüllét. Hogy mindenki elhagyott. Hogy nem tudom, mi van. Azt azért már sejtettem, hogy velem mi van. Hogy szerelmes vagyok. Vagy leszek. Fülig. Derékig. Bokáig. Tetőtől talpig."