Létezik egy gombolyag.
Egy látszólag láthatatlan, valójában azonban, hihetetlen érzékenységű fonal alkotja. Ez a vékony szál összeköt mindent. Ha megmozdítom, messze rezonál, és mindenhol változást eredményez, ahová vezet. Egy ilyen mikrószál alkotta sűrű szövevény hálózza be a világot. Elisabeth Åsbrink visszatér az időben az 1947-es évhez, és megnézi, milyen zsinórokhoz értek ebben a pillanatban.
Miért pont 1947?
1947 február 10-én Párizsban aláírták azt a békeszerződést, mellyel hivatalosan is véget ért a második világháború. A Párizsban megmozdított szál, rezgésbe hozta az egész világot. A hadifoglyok kiszabadulnak, az árván maradt gyerekek kóborolnak: "Európa tele van gyerekekkel, akiknek szüleit lelőtték, elgázosították, megkínozták, halálra éheztették vagy hagyták megfagyni.", és Európa tele van olyan, a borzalmakat túlélő zsidókkal, akik hátat fordítanának a vén kontinensnek, és Palesztinában kezdenének új életet. Az új exodus időszaka ez. Egy látványos kivonulás, ami kínkeserves bevonulással jár. Egy új állam van születőben, Izrael. De még nem képes befogadni az érkező emberáradatot.
Nürnbergben megkezdődnek a náci vezetők elleni perek. A vádak között nem szerepel a "népirtás". Eleddig talán nem is létezett a kifejezés? Magyarországon a megszálló szovjet hatalom kezdi meg működését. India elnyeri függetlenségét a gyarmatosító brit hatalomtól. Amerika megkezdi a Marshall-segély programját, melynek tragikus következményei lesznek. "Amikor a Szovjetunió megakadályozza, hogy a kelet-európai országok
részesüljenek a Marshall-segélyből, a repedés kelet és nyugat között
szakadékká mélyül." És vannak elmenekült náci vezérek, akik tagadják felelősségüket.
A háború után a normális élet megpróbál utat törni magának. Jó lenne, ha minden úgy lenne, mint azelőtt. Amerikában születnek az újabb és újabb filmek, tombol a blues. Párizsban Christian Dior nők ezreinek kínál a divat révén egy új minőségű életet.
Ezt az igencsak összetett, egymásra utalt 1947-es világot varázsolja szemünk elé a szerző. Egy végtelenül gazdag anyagból próbál meg meríteni. Reflexiószerű, gyors képeket mutat meg. Épp csak annyi, míg a vaku villan. Egy pillanatnyi állókép. Egy jelenet. Így leszünk tanúi Róma, Chicago, Hollandia, Malmö, Lengyelország, Budapest, Bécs, Jura, Buenos Aires és még ki tudja hány helyszín eseményeinek. Egy gigantikus fortepan album ez, melynek anyagát Elisabeth Åsbrink válogatta össze. És ebben a galériában, a fényképek között van egy mozgókép is. Egy film. A könyv körülbelül közepén helyet kap egy felvétel, mely a magyar származású írónő nagyszüleinek állít emléket. A korábbiaktól eltérő blikkek helyett, egy egybefüggő eseményt olvashatunk, megtörve ezzel a korábbi vibráló hangulatot. A zsongó sokszínűségben egyetlen végigvezetett szál van, Simone de Beauvoir alakja, aki 1947 januárjában repülőre ül, és elhagyja Párizst, hogy Chicagoban beleszeressen Nelson Algrenbe, majd az év végéig megjárja ennek a szerelemnek minden stációját.
Számomra nagyon érdekes és kreatív volt az, ahogyan Åsbrink dolgozott, még akkor is, ha képtelen vagyok ezt a rengeteg adatot megjegyezni, és beleszédülök az írónő tempójába. A kultúrtörténeti beszúrásokkal ugyanis elevenné tette ezt az időszakot, és nekem is kapaszkodót kínált ahhoz, hogy magaménak érezzen a történetét. Ezekben, különösen az irodalomtörténeti részletekben - amikor a szerző hihetetlen rugalmasan hangnemet is képes váltani -, lelassul az idő, és lírai szépségű ábrázolások születnek. Kedvencem ezek közül a későbbi irodalmi Nobel -díjat elnyerő költőnő, Nelly Sachs története, aki 15 éves kora óta levelezésben állt Selma Lagerlöf-el, és akitől segítséget remélt az üldöztetés időszakában.
Elisabeth Åsbrink kötete dokumentarista jelleggel, hónapról hónapra mutatja be az eseményeket, hangsúlyozva minden részlet fontosságát, ugyanakkor egészében és összefüggésében akarja velünk megismertetni az esztendőt.
Hozott pontszám: 4
"Egy szobában, amelynek egy udvarra néz az ablaka, egy nő ül és ír. Egy kis konyha, amelyben mosott ruhák lógnak a faltól falig kihúzott szárítókötélen. Egy fészek, egy szív, egy benső. És mintha a szobát kifordították volna, minden, csak nem önmaga.
Éjszaka ír. Akkor nyugalom van, csend és magány. Csak anyja lélegzése hallatszik, és a falakban futó csövek hörgése, üdvözlet egy hamarosan ellenségessé váló világból. Leírja az éjszakát. Vagy az éjszaka írja le őt?
Nem kapcsol villanyt, hogy ne zavarja az anyját. Összefűzi a szavakat, összefűzi a sötétet. A szöveg rétegei egymásra rakódnak, amikor ugyanazon a papírlapon szaporodnak az új versek, gondolatok és kihúzások. Éjre éj, költeményre költemény. Nelly Sachs. Nincsenek csillagok." (185.oldal)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése