Egy két évvel ezelőtti "északi nyár örökös nappalának" megírására vállalkozik Glahn hadnagy, miközben kezében forgat két kaján zöld madártollat, melyet most kaphatott, s mely elindítja benne a nagy visszaemlékezést. Akkoriban visszavonultan éldegélt Észak-Norvégia erdejében kutyájával, Aesopusszal. Jó volt ez a nyugalom, a természet és ember teljes harmóniája, ahol a háborút megjárt katona, elfelejthette a múlt árnyait.
A lelki béke és kiegyensúlyozottság egy pillanat alatt megbillenni látszik, amikor feltűnik a színen Edvarda, a környék leggazdagabb urának, kissé bohém, ifjú leánya. A fiatalok magabiztosságával, szépségének és hatalmának tudatában szerelmet kezd játszani az erdő csendjéhez szokott hadnaggyal. Glahn a veszedelmes asszonytípus hálójában találja magát, és már nyoma sincs korábbi józanságának. Lázálmos éjszakák, különös lelki érzékenység, és leginkább romantikus leányokra jellemző életérzések jelennek meg a férfiben. Ez a szerelem groteszk, egy macska-egér játék, ahol a leány attól sem riad vissza, hogy megalázza a kegyeiért harcoló vadászt. A kapcsolatuk a tragédia felé sodródik, mert mint egy szenvedélyes táncban, az egyik fél visszalépése, a másik előretörését jelenti. Gomolygó, vad érzések, csúnya játszmák és végzetesség jellemzi a történetet.
Gyönyörű természeti képekkel, és a kézzel fogható harmónia valóságos jelenlétével találja magát szembe az olvasó a könyv elején. Ahogy a főszereplő mondja: "Öröm fogott el, ha megcsapott a gyökerek és lombok illata, meg a fenyők
zsíros párája, ami a velő szagára emlékeztetett; csak az erdőben
nyugodott el a belsőm, ott elsimult a lelkem, és megtelt hatalommal." Könnyű elhelyezkedni ebben a nyugalomban, és én magam is ezen a ponton rabjává váltam a szövegnek, a hadnagy látásmódjának. Az életébe belopódzó szerelem izgalmassá teszi az események alakulását, s az olvasó még itt is szívesen részese a regénynek. A későbbiekben már inkább habitus kérdése az azonosulás, vagy kirekesztődés kérdése.
Volt a történetben valami drámaiság, amit leginkább a jelenetek színpadi jellege miatt éreztem. A regény a dráma és a modern regény közötti átjárót jelentette számomra. Ingmar Bergman jutott eszembe róla, aki maga is szerette Hamsun műveit. Micsoda filmet készíthetett volna belőle! A kisember szürkeségből való kitörésének lehetetlen vállalkozását élhetjük át Glahn hadnaggyal, s mindvégig reméljük sikerét.
Az anekdotázó mesélést a történet végén egy ugrás töri meg, mely immáron egy kívülálló szemtanú beszámolója a főszereplő haláláról. Gondolkodtam egy napot, hogy erre miért is volt szükség, de nem igazán jöttem rá. Nagyon sajnáltam ezt a fura, odabiggyesztett véget, mert addig olyan szépen súlyosbodott a történet, fokozódva érezhettük át a hadnagy vágyának erősödését, lelki tipródásait, megbánásait, és reményének apró fogódzóit. Akár minden másként is alakulhatott volna!
Hozott pontszám: 4
Az irodalmi Nobel -díjjal kitüntetett szerző, Knut Hamsun 1933-ban
Fotó: Anders Beer Wilse
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése