Száraz Miklós György - Lovak a ködben

Ez egy nagyon különleges olvasás volt, hiszen barátnőmmel, Adriennel együtt olvastuk a kötetet, így az értékelésem sem lesz megszokott. A lila színű beszúrásokat az ő véleményéből csippentettem, és próbáltam velük még színesebbé tenni ennek a nem mindennapi könyvnek a bemutatását. A teljes értékelését itt olvashatjátok.

Száraz Miklós György ezzel a kötettel megalkotta a számomra egyik legtökéletesebb könyvet, amit valaha olvastam. Mind témájában, mind megközelítésében, de legfőképp nyelvezetében tudott engem teljesen elvarázsolni. A személyes családi történet valóságos elemei ötvöződnek benne egy mesevilág képzeletével. A kötetet a szerző édesanyjának, Mártának ajánlotta.

A tizennyolc évesen Budapestre kerülő felvidéki lány, Márta története elevenedik meg a lapokon keresztül. Egyedül érkezik a fővárosba, félárván, kapcsolatok, ismeretségek nélkül. Ezen a  ponton lép be a mágikus világ, melyben a varázslatot a hihetetlen találkozások, barátságok, szerelmek hozzák el. A lány egy padlásszobában lakik, üvegfalak, üvegtető között, karnyújtásnyira a galambok, és az örökké jelenlévő gesztenyefák lombja alatt. Ez valójában egy olyan üvegbúra, mely eddig is jelen volt életében, az édesapa és a nagymama szerető buborékában, ahol a családi történetek, az anekdoták, a kismillió átörökített emlék, fotográfia szőtte egybe ezt az erős köteléket. 

 "Ez a színes kincsestár teszi annyira meghitt, bensőséges olvasmánnyá ezt a regényt, mintha csak ott ülnénk a főszereplő társaságában egy forró kávé mellett, és lenyűgözve hallgatnánk családmeséit a betegeiért élő, szórakozott, kórházigazgató apáról és a csodálatos nagymamáról, aki édesanyja korai halála után felnevelte"

Száraz Miklós György balra, szülei jobbra, középen Páskándi Géza (f: szarazmiklosgyorgy.hu)

Márta pesti életének első napjaiban megjelenik szerelme is, aki az egész regény szerves része. De a legkülönbözőbb figurák és történetek is beköszönnek hozzá. Az egész regény olyanná válik, mintha egy áradó Tim Burton film jeleneteit néznénk. 

"-Szinte láttam, ahogy a nagyi kiveszi a szájából a szivart, és a lisztesláda felé sandít, ahol a tearumot rejtegeti önmaga elől. Szinte hallottam, ahogy felmordul:
– Kisfiam, mese habbal! Halottaink nem az emlékezetünkben élnek tovább. Ha valahol, akkor a szokásainkban, a mozdulatainkban." 

Felnagyított események, kihangsúlyozott mellékszálak, majd elegáns ugrás az időben, baltacsapásként suhanó snittek, végérvényes fordulatok. Képi világa sokszor juttatta eszembe Hrabal ábrázolását is. Nem nehéz a sorok mellett kerekező Maryskát látni, akinek gyönyörű haja lebeg az éterben.

Van azonban egy nagyon is racionális dimenziója  a regénynek, ami a határon túli magyarok érzületével, gondjaival foglalkozva visszaránt a realitás talajára.

"Megelevenedne a kis szlovák bányaváros, ahol a tél varázslata a csipketerítők finomságát idézi, és ahol legendás, sűrű köd gomolyog alá a hegyekből, amibe szinte belevesznek az orrukból gőzkarfiolt fújdogáló lovak a szekér előtt. És beleérezhetnénk egy kicsit a határon túli magyar létbe, örök fájdalmakba és sérelmekbe, de ugyanúgy hallhatnánk a sokféle nemzetiség együttélésének harmonikus pillanatairól is."

Ebben nincs semmi misztikum, ez valamiféle veszteségfeldolgozás. Ezzel kapcsolatban ritka szép gondolatokat ad a szereplők szájába  Száraz Miklós György:

"Apu bejött a szobámba, leült az ágyam szélére, megsimogatta a hajamat, aztán azt mondta, akárkivel beszélgetnék is arról, hogy magyar föld-e ez, ahol lakunk, vagy szlovák föld, akkor jusson eszembe mindig, hogy ez itt a Neander-völgyi ősember földje, a keltáké, jazigoké és szarmatáké, hunoké, gepidáké, longobárdoké, avaroké, de ők már elpusztultak, elvándoroltak, beolvadtak más népekbe, és persze rajtuk kívül még számtalan népé, csak most több nem jut eszébe, meg egy csomóról azt sem tudni, hogy egyáltalán léteztek, gondoljak bele, valójában nincs a földön olyan négyzetkilométer, amit valamikor valakik ne raboltak volna el másoktól, pedig a népek többsége mindig kész volt meghalni a földjéért, sőt a többségük valószínűleg tényleg meg is halt, és ezt úgy mondjuk évszázadok óta, hogy vérüket adták a hazáért." (258. oldal)

Nemcsak misztikum nincs benne, de nélkülözi a túlzásokat; aránytartó, józan, de érző megközelítést használ a szerző, aminek köszönhetően mindenki kényelmesen érezheti magát még a borozgatás közben felcsattanó panaszok közepette is. 

A nyelvezete, ami -ahogy említettem, a legjobban megfogott-,  nem volt újdonság számomra, hiszen ez volt már a negyedik könyvem a szerzőtől, és Az Ezüst Macska  a 2017-es év egyik kedvence volt számomra. Ez a regény azonban még azon a "torlódó bolond szép embersors-mesén" (Szentkuthy Miklós) is túltesz. 

"A szerző teljesen hitelesen bújik az egyes szám első személyben megnyilatkozó elbeszélő bőrébe, hiszen a narrátor, ez a ragyogó, ifjú, üde nőalak, akit szépséges nyelvezetű, hosszan áradó, hullámzó mondataival gyengéden körülölel, nem más, mint az édesanyja. "

Valóban, a barokkosan burjánzó, gyakran oldalakon át tartó mondatok ezer színben ragyognak. Majd leszecskázott, egyszavas, rideg, kifejező, nyers mondatokkal dolgozik a szerző. Ezzel becsempész a szövegbe egy hullámzást, egy zeneiséget. A szerelem képeiben pedig végtelenül halk és gyöngéd.

 "Egyetlen lélegzetvételtől is meg lehet bolondulni. Csiklandás a szájpadláson. Némán sikoltozni befelé. Érezni a teste illatát. A remegést. A leheletét."

  

De nemcsak szép metaforákkal, velős igazságokkal, hanem rekeszizmot mozgató humorral is megspékelte regényét a szerző. 

"Nagyanyám borzasztóan féltékeny természet volt. Megtiltotta nagyapámnak, hogy lejöjjön a karzatról, amíg minden asszony ki nem ment a templomból. Azzal gyanúsítgatta, hogy állandóan azon mesterkednek a szép Mezeinével, hogy együtt dugják bele a kezüket a szenteltvíztartóba."(376.oldal)

Hosszan tudnám még a Lovak a ködben című könyv elvitathatatlan erényeit sorolni (jut eszembe, még a címről nem is beszéltem), de nem teszem. Személyes élményként hadd tegyem még azt hozzá, hogy ez a hét, amíg olvastam a kötetet,  egy csoda volt. Óriási eufória áradt szét bennem, amint kinyitottam. Bármelyik oldal képes volt elvarázsolni, jobbá tenni. Olvasás közben sugároztam, állandóan mosolyogtam. Igaz, lassan haladtam vele, de már az első oldalt is kétszer kellett elolvasnom, a fél könyvet kiidéztem (volt köztük két oldalas is), vagy ötven post it-ot elhasználtam. 

Végül a dagi csillagos ötös után jöjjön néhány idézet, a legkülönfélébb, fent említett hangulatokból, mert minden méltató szónál többet ér maga a szöveg. 

Hozott pontszám: 5* 

Walter Launt Palmer - Téli fények és árnyékok

 "Bámultam a behavazott platánok sorát, ezeket az egymás mögött sorjázó gigantikus, pihekönnyű csipkegömböket, a szövevényes, finom hálózatú ág- és gallygömböcöket, a svájci óránál
érzékenyebb és precízebb szerkezeteket, a héjak, térburkok sokaságát; a hókristállyal bevont százezer gallyacska milliárd tekervényét, bámultam a fehér gallylabirintusokat, az egymás mögött sorjázó, egyenként is végtelen növénygalaxisokat, a fagyos ágmindenségeket, a tér hatalmas ördögszekereit, és eszembe jutottak róluk a nagyi csipketerítői. " (8.oldal)

"Nem az a tragédia, ha azt hiszed a homoksüteményre, hogy igazi. Az a tragédia, ha jóllakásig zabáltad magad homoktortával, és egyszer csak elébed kerül az igazi oroszkrémtorta. Hidd el, én tudom. Annyi homokot zabáltam, hogy elfelejtettem már, milyen az igazi." (472.oldal)

Száraz Miklós György (fotó. A szerző FaceBook oldaláról)

"Fájt, hogy nem fáj. Nagyon-nagyon fájt! Minden korábbi gyötrődésem, kínlódásom semmi volt ahhoz a fájdalomhoz képest, amikor rájöttem, hogy én ezt túlélem. Túl fogom élni."

"Így esett. Így esett, hogy december elejére olyan egyedül maradtam, mint az ujjam. Ha azt mondom, nem volt rossz, akkor nem mondok igazat. Ha azt mondom, nem volt jó, akkor sem. Pokoli gyönyörűség volt. A magány. Az egyedüllét. Hogy mindenki elhagyott. Hogy nem tudom, mi van. Azt azért már sejtettem, hogy velem mi van. Hogy szerelmes vagyok. Vagy leszek. Fülig. Derékig. Bokáig. Tetőtől talpig."