Tariq Ali - A gránátalmafa árnyékában

Tariq Ali pakisztáni származású brit író, aki történelmi és politikai tárgyú könyveket ír elsősorban. Ebben, az első magyarul megjelent könyvében a muszlim és a keresztény civilizációt ütközteti az 1499-es évek Granadájában. A muszlimok immáron évek óta számkivetetten élnek, vallásukat csak titokban gyakorolhatják, sok közöttük a megtért keresztény. A trónon uralkodó Izabella királynő úgy gondolja, hogy minden mórnak térdet kell hajtania  a kereszténység előtt. A hírhedt spanyol inkvizíció nem irgalmas az  arab kultúrával szemben sem. A történet éppen egy kegyetlen könyvégetéssel kezdődik, amikor az uralkodó  elrendelik az összes muszlim könyv megsemmisítését. Nyolcszáz év felbecsülhetetlen értéke lesz a lángok martaléka. Egyedül a medicinával foglalkozó kötetek menekülnek meg. Ez nem csupán a könyvekről, hanem az egész arab kultúra eltiprásáról szól. 

Hogyan élhetik túl a viszontagságokat a még itt élő mórok? Egy család életén keresztül nyerhetünk bepillantást az ő világukba. A Banú Hudajl család még 932-ben hagyta el Dimaskot, és telepedett le az iszlám nyugati peremvidékén Granada, vagy ahogy ők mondták Garnata közelében. Mint minden családban, itt is megvannak a kisebb-nagyobb nézeteltérések, viszályok és családi titkok, melyek generációkon ívelnek át. Ha főszereplőt kellene választanom a népes famíliából, akkor a kilenc éves Jazidot választanám, a család legkisebb sarját, aki eszes és ügyes, korát meghazudtoló bátorsággal és sakktudással rendelkezik. A családi élet ízes-szagos idilli világában  könnyen elbódul az olvasó, finom csemegék, kardamom fűszeres kávék kipárolgó gőze mellet könnyen elfeledjük, hogy a túlélésért harcol ez a maroknyi ember. Szorul körülöttük a hurok. A királynő Cisneros fanatikus katolikus érseket bízza meg az eretnekek megtérítésével. Három választásuk van, vagy megkeresztelkednek, és talán megtarthatják földjeik egy részét, vagy maguk mögött hagyva mindent, elmenekülnek, vagy ellenállnak, és Allah nevében a végsőkig harcolnak. Mindenki másként értékeli a helyzetet, de mind azt gondolják, hogy: 

 

"Az egyedüli szabadság, ami megmaradt nekünk, az annak megválasztása, hogyan halunk meg.."

 

Tariq Ali kitűnően ért a hangulatok megteremtéséhez. Az említett illatok és ízek bűvöletén kívül fontos szerepet tölt be -mint minden arab kultikus történetben-, a kert és a varázslatos gránátalmafa liget, mely egyben a szerelmesek titkos találkahelye is. 

Ami nagyon tetszett a regényben, az a különleges perspektíva, melyet a szerző alkalmaz. Mert nemcsak Jazid, a kilenc éves kisfiú szemszögéből látjuk a zajló eseményeket, hanem a család legidősebb tagjának, Amának, a szolgálónak állandó jelenléte is behoz egy tekintetet. Olyan, mintha ő mindig jelen lenne, mindent látna, mindent tudna. Az ősöregek bölcsességét rebegi fogatlan szája. Az a típus, aki hallgatásával is többet mond, mint bárki más. Az ő kettejük egyidejű szemléletén át kell az olvasónak megérteni a főszereplők lelkében dúló viharokat. Menni, vagy maradni? Harcolni, vagy meghajlani? Mit kíván tőlük Allah? 

Miközben ezeken méláznak, megismerhetjük a család eredetét, régi történeteiket, az anekdotákat, a kisebb titkokat is természetesen, s mindezektől az egész történet hihetetlenül élővé és megfoghatóvá válik, a Hudajl család befogad köreibe. Egyben az olvasó is gyakran felteszi maga magának, hogy is van ez a vallás dolog?

 

Az egyetlen nehézséget olvasás közben számomra a sok hosszan leírt név jelentette. Nehezen álltam rá a könyv stílusára. Jobban esett volna, ha gördülékenyebben megy. Nagyon kellett figyelni, a legkisebb zavaró tényező is könnyen kizökkentett. Ha azonban ráállunk a történet sodrására,  akkor onnan már rosszul esik kijönnünk.

Hozott pontszám: 4

 

 Tariq Ali

 

 

 

 

Tóth Krisztina - Fehér farkas

Tizenhat kőkemény mai, ugyanakkor időtlen novella Tóth Krisztina legújabb kötetében. Tömören így foglalhatnám össze a tegnap délutáni olvasási élményemet. 

Csutkára szedett valóság, csontig lecsupaszolt lélekre vetkőzések jellemzik ezeket az írásokat. 

Már a tavalyi Párducpompánál is éreztem egyfajta komolyodást a témákban, de amíg az a kötet valahogy inkább kívülre néz, a környezetre, addig a Fehér farkas befelé fordul. A novellák főhősei nemhogy önmagukra fókuszálnak, hanem még  annál is mélyebbre utaznak, befelé, lefelé a múltba. A korábban átélt élmények feldolgozatlan, vagy feldolgozhatatlan auditálása zajlik, amikor a szereplők próbálják élni jelenlegi életüket. A legtöbbjük hordoz magában egy sebet, amire leginkább az öntudatlan létezés jellemző. Van ott valami, valami meg nem fogható, ami hat, ami befolyásol, amiért azt teszik, amit tesznek. Az olvasó pont azért tud azonosulni ezekkel az alakokkal, mert benne is van egy hasonló seb, egy heg, egy hiány, egy vágy, amit ő maga sem tud talán megfogalmazni, de hordozza. Számomra ezt leginkább a Tizenhét lakás című novella jelenítette meg, melyben egy fiatal nő végigjárja a lakótelepi eladó ingatlanokat, melyek gyermekkori lakásuk alaprajzával megegyezőek. Keres valamit, át akar élni valamit, de csak sejthetjük, hogy mi lehet az. 

A történetek egyértelműen sötét tónusúak, szinte kivétel nélkül határátlépésekről szólnak. Az intim zóna megsértéséről, gyermekkorban elszenvedett abúzusról, gyászról, eltitkolt szexuális orientációról,  titkokról.

A mindennapi életünk képeibe kapaszkodik a szerző, onnan hozza a figuráit, sőt a helyszínek is kézzel foghatóak, leginkább a lakótelepi környezet dominál, de van balatoni nyaraló, kórház, antikvárium, pályaudvar is. Egyszerű dolgok, ahol minden megfordulhat egy pillanat alatt.

Tóth Krisztina prózáját a minimalizmus jellemzi, minden felhasznált szava és képe funkcióval bír. Nincs bennük semmi felesleges. Fájdalmas novellák ezek, nem is jó egyedül olvasni. Kell hozzá egy támasz! Igazából mindegyik írás megtalált engem, de leginkább a Borjú, a Tizenhét lakás, A nő, aki nem törölte le az apját tetszett a legjobban. Sőt, az első, a Lift című novella is nagyon találó, és ad a kötetnek egy jó felütést, bár kicsit egyszerűnek tűnhet elsőre, mégis mindvégig ott kering bennünk, mint a lépcsőház falai között rekedt zokogás. 

Hozott pontszám: 5

Hesse, Hermann - Mann, Thomas - „Kedves ​és tisztelt barátom”

Hermann Hesse és Thomas Mann levelezése

 Az előttem tollászkodó férfi hátizsákja éles fordulattal verte ki kezemből a könyvet, amely madárként, szétterülő szárnnyal repült, majd hason fekve landolt a Nemzeti Galéria kövezetén. Lomhán hajoltam utána, kíváncsi voltam hol nyílt szét. 

-Na, mit üzensz nekem, drágám?- motyogtam félhangosan.
A turista, aki elsöpörte könyvemet kérdőn nézett rám?

-Hogy mondja?- kérdezte legnagyobb megdöbbenésemre magyarul. S miközben hátrafordult, konstatálta, hogy szerencsétlen forgolódásával, ő okozta a bajt. 

-Jaj, elnézést! Nagyon sajnálom! - s már nyúlt volna a kövön heverő kötetemért, aminek lapjai közt már időközben kerestem a választ, hogy hol nyílt ki, mit akart üzenni?

-Ön ezt a könyvet olvassa? - meredt rám a turistám, mintha nem is tudom milyen szennylapot tartanék a kezem között. Döbbent arckifejezése láttán egy mosoly terült szét az arcomon. 

-Igen, uram, bármily meglepő, én ezt a könyvet olvasom. Ismeri esetleg a kötetet?

-Nem, nem - habogta, de egy lassan hömpölygő szóáradattal belefojtottam minden szót...

A két legnagyobb német író fennmaradt levelezését tartalmazza a könyv. Hermann Hesse és Thomas Mann kortársak voltak, németek, akik emigrációban éltek. Hesse 1912-től 1962-ig Svájcban élt,  önszántából hagyta el hazáját, Mann bolyongott a világban, de aztán ő is végleg hátat fordított Németországnak. 1903-ban, amikor Hesse az első méltatást írja Thomas Mann novellás kötetéről, a két férfi még nem is ismeri egymást. De 1904-ben megismerkednek, és attól kezdve életük végéig leveleznek, találkozgatnak, olykor együtt vakációznak. Két teljesen ellentétes, de hihetetlen nagyságú férfi barátsága ez. 45 évig leveleznek egymással. Felfoghatatlan, igaz? Hesse életében körülbelül harmincötezer levelet írt. Mindenkinek válaszolt, aki megkereste. Nagyon sok fennmaradt ebből. A Hesse-Mann levelezésből,  melyet először 1968-ban, majd 1975-ben állítottak össze, mind a mai napig csak tizenhárom levél hiányzik. 

És milyenek ezek a levelek? Képzelje, magázódtak! Az első pillanattól kezdve, az utolsóig nem változott a beszélgetések hangneme. Persze érezhető az egyre bizalmasabb légkör, a sok korábbi találkozásra való visszautalás, a családi eseményekre történő reagálás, de alapvetően  mély tisztelet sugárzik minden levélből. Jó, néha modorosnak hatnak -ezt belátom-, de el kell ismerni,  hogy akkoriban a levelezés egészen más szerepet töltött be, mint manapság. Főként, ha két ilyen befolyásos emberről van szó. Márpedig ők, azok voltak. Mindketten Nobel-díjasok lettek, tudta? Thomas Mann  1929-ben, Hesse pedig 1946-ban kapott irodalmi Nobel-díjat. Egymás közötti levelezésük remekül lefesti az 1910-1955 közötti világtörténelmi időszakot. Minden írás szoros összefüggésben áll azzal a tanulmánnyal, vagy könyvvel, amit éppen írtak. Rengeteg apró kis információ, utalás található a levelekben, amiket vissza lehet vezetni a munkáikra. Szóval, úgy írtak egymásnak, hogy az egyszerre volt személyes és baráti, ugyanakkor a külvilág előtt is vállalható formájú, informatív. 

Ez a levelezés élvezetes még azok számára is, akik nem irodalomtörténettel foglalkoznak, de tény, hogy kell egy kis fanatizmus valamelyik íróval kapcsolatban. 

Én Hesse-ért rajongok. Minden magyarul megjelent könyvét olvastam.  De feszítő késztetést érzek most, hogy olvastam a levelezésüket, hogy ismét elővegyem őket. 

-És mondja csak, hol nyílt ki végül is a könyv, amikor leesett? - csapott le a pillanatban beálló csendre a férfi. Elmosolyodtam, mert egy kis "post it" jelzős oldalon  volt nyitva, ahol egy vers található, amit előző éjszaka többször is elolvastam: 

Hesse -Egy virág élete

Zöld levélrajból gyermekin-riadtan

Körbetekinget, szemlélődni nem mer, 

Érzi, hogy úszik a fényáradatban,

A nyári nap - ki érti? - kékségben hever.

Kegyét lesi a fény, a szél, a lepke,

S ő riadt mosollyal feltárja szívét,

Felolvad - mily röpke is e földi lét-

Áradatában az áloméletnek.

Tarka szinekben pompázik és kacag,

Duzzad kelyheiben arany virágpor,

Dél tüze perzseli mohón s tikkatag,

Ám este ernyedten a lombra omol.

Szirma, akár az érett asszony ajka,

Tüzes még kacaja, ám lent a mélyben

Öregség sejtelme reszket már rajta, 

és jóllakottan dereng kesernyésen.

De jaj, zsugorodik már és töpped

A fáradt levél a  mag öle felett.

Fakulnak már a színek, ó, rettenet,

s a haldokló a nagy titokba süpped.

Fordította: Horváth Géza

Hozott pontszám: 4/5

Hermann Hesse és Thomas Mann

1931 februárjában a St. Moritz-i Chantarella előtt

Fotó: Alfred A. Knopf

Gulvin, J.M. - Hosszú számolás

Egy huszárvágással kiléptem a magzatburkomból, elhagytam a jó meleg komfortzónámat, és olvastam egy krimit. 

Mivel elég rég, körülbelül a szülés körüli depresszív időszakban olvastam ilyet, így nulla összehasonlítási alappal tudom majd csak értékelni a könyvet. De nézzük csak, mire számíthat az, aki hasonlóra vállalkozik!

Szóval, a Drága kis szívem után kellett valami, ami kihoz egy kicsit a hangulatból, de Sándor Erzsi könyve, ahogy írtam, nem volt jó választás. Így azt gondoltam, hogy egy izgalmas, fordulatos bűntény megoldása orvosol itt minden problémát. Valahogy így is lett. A Hosszú számolás közkedvelt könyv krimirajongó ismerőseim között, szóval azért  biztosra  mentem.

Quarrie texasi ranger - na ilyennel se volt dolgom-, egyedül neveli tízéves fiát, akivel a történet elején éppen harcsázni indulnak a folyóhoz, ahol hatvan évvel ezelőtt, 1905-ben egy vonat siklott ki, majd süllyedt el. Már rögtön itt megtudjuk, hogy mi az a számolás, amit a cím jelez. A másodperceket jelöli, amit az ember a víz alatt el tud tölteni. A víkend nem tart sokáig, mert halfogás közben találnak a mélyben egy gyerekkoponyát.  Már ez a kis kirándulás is megadta a könyv alaphangulatát, mely alapvetően egy férfias, ugyanakkor érző világot fest le, ahol a barátság és a család is fontos szerepet kap.

Visszatérve a munkához a rangert egy öngyilkossághoz riasztják, ahol egy veterán hős tartott pisztolyt a fejéhez. Quarrie-nek az első pillanattól kezdve világos, hogy itt gyilkosságról van szó, de a helyi seriff másként vélekedik. Már el is engedné a történetet, amikor kiderül, hogy egy közeli gyilkosság, ahol egy ötven körüli nő arcát verték péppé, összefüggésben állhat a veterán halálával. Mint útjelző bóják, egyre másra tűnnek fel a látszólag véletlenszerűen meggyilkolt emberek. A szálak egy hat hete leégett speciális, bűzözőket kezelt pszichiátriai intézet falai közé vezetnek, ahol a tűzesetben eltűnt néhány ápolt is. Talán a lángok emésztették őket fel, vagy itt bolyonganak valahol az erdőben? Egy ilyen eltűnt Ishmael, aki az öngyilkos veterán fia volt. Az ő ikertestvére Isaac, aki éppen akkor érkezett haza a vietnámi háborúból, és azzal kell szembesülnie, hogy apja meghalt, testvére eltűnt. 

Az események begyorsulnak, a kórház személyzetéből is sorra tűnnek el az emberek. Mi folyik itt? 

Quarrie ranger mindvégig nyomában van a kegyetlen gyilkosnak, de nem segíti tevékenységét, hogy mindenki egy közös titkot takargat. Vajon mi zajlott az intézmény falai között?

A csavaros történet mindvégig tartogat meglepetéseket olvasója számára. Ugyanakkor az apró elejtett nyomok segíthetnek megtalálni nekünk is a megoldást. Erre mondják, hogy én is végig jó nyomon jártam, persze azért erre nem számítottam. Már magáért a hangulatáért is érdemes elolvasni a könyvet, mely szerencsére nem túlzottan kegyetlen és véres, legalábbis ábrázolásában.

Utólag azért van, amit nem értek, azért a pontlevonás.

Hozott pontszám: 4

 

J.M. Gulvin

Sándor Erzsi - Meddig jössz

"Vajon ha Miklósról lekerül minden, ami színház, marad rajta még bármi is? A sárm, a viselkedés, a kultúra, amit én nagyviláginak, nagypolgárinak látok, és amit ő láthatóan élvez és kihasznál, túlnyomórészt zavarja és védekezésül használja a világ ellen. Mint a kövér ember a háját. Körbeöleli, és nem engedi magához közel a talmi bizalmaskodást."

Gondoltam jól fog esni egy kis színházi kaland, egy kis bohém szerelmi történet, de elég nagyot tévedtem. Több oldalról is betalál a történet, ha csak egy icipicit is engedjük hatni. Valójában önfúróként csavarodik az emberbe, csak találni kell egy apró kapaszkodási pontot az olvasóban. Ilyen kapaszkodó pedig akad, ha más nem, akkor az önérvényesülési vágy vagy a szerelem. 

Lili már tíz éve tagja egy vidéki társulatnak, amikor hajdani tanára, a Kossuth-díjas Miklós megérkezik, hogy  színpadra állítson  egy darabot, melynek női főszerepét a lány kapja meg. Úgy tűnik, hogy Lili nemcsak a főszerepet, hanem a férfi szívét is elnyeri. Ahogy alakul a darab, úgy bonyolódik kettőjük szerelmi viszonya is, hiszen Miklós házas, felesége Mária, a budapesti pszichiáter, kapcsolatuk pedig sziklaszilárd: "...ezek ketten olyanok, mintha meggyilkoltak volna valakit, és csak ők tudnák, hol van elásva hulla..." Vajon meddig fér bele ebbe a kapcsolatba a fiatal színésznő, meddig mennek el? 

A szeretői-szerelmi kapcsolatok ingoványos talaján állunk mindvégig, ahol a szereplők egyrészt önfeledten merülnek el  viszonyukban, de másfelől hajtja őket egy vágy, hogy még teljesebben adhassák át önmagukat a másiknak, miközben tudják, hol vannak leverve a határjelölő cölöpök. Meddig is jöhet itt az ember? Milyen eszközöket vetnek be, hogy több elköteleződést csikarjanak ki a másikból, avagy kinek mi elég? Mindig a gyengébben szerető fél szabályozza a kapcsolat mélységét. Így van ez Lili és Miklós kapcsolatában is. 

Önmagában ez is elég érdekes kérdés lenne, de az igazi csemege az a színházi táptalaj, ahonnan az egész történet kibontakozik. A színházi kapcsolatok, szerelmek, félrelépések, a szerepekért folyó érdekharcok, azok a kulisszatitkok, amikről még csak nem is sejtünk semmit, a babonák, a deszkák mögötti láthatatlan világ miliője. Egy érdekes környezet és egy vággyal teli kapcsolat regénye a könyv, ami mindezeken túl felveti az örök kérdést számomra: Valóban minden csak játék? Hol van a határ az élet és a színházi között? Kamaszéveim egyik kedvence volt Maugham Színház című könyve. Mire befejeztem a kötetet, saját magam sem tudtam volna megmondani, hogy milyen ember valójában Júlia? Úgy összemosódott a megtestesített figura és az alkotó alakja, hogy bármit elhittem neki. Ha már itt tartunk, többször tapasztaltam ilyet íróknál is. A legmeghatározóbb Thomas Mann Egy szélhámos vallomásai, vagy Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése volt, ahol alkotó és alkotása elválaszthatatlanul tapadtak össze. Ebben a regényben is mindvégig ott vibrált bennem, hogy melyek az igazi érzelmek, és hol kezdődnek a játszmák. Mert a történet valójában a játszmák regénye. És mint minden játszma, így ez is elég visszataszítóvá tud válni. Természetesen érdekes ennek a pszichológiájába belelátni, de nekem nagyon irtózatos, és kiábrándító volt. 

A regény szerkesztése is nagyon tetszett. Miklós és Lili titkos londoni közös útjával  kezdődik a történet, az olvasó tehát azzal a biztos tudattal kapcsolódik be az eseményekbe, hogy a pár együtt van. Majd végigélhetjük kapcsolatuk kibontakozását, és a maga módján történő kiteljesedését. Mégsem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy ez az egész egy óriási monológ, egy siratófalnál elregélt panaszdal, amibe belesajdul az ember szíve. Engem, női olvasót teljesen magával ragadott az a féktelen, önátadó vágy, amit a főszereplő megélt Miklóssal szemben, a várakozás időtlensége, melyben Lili az önpusztító edzésekbe fojtotta magát. Vele reszkettem és vágyakoztam.  Sándor Erzsi szédületes erővel vont be szereplői közé, de sikerült meglepnie, holott tudtam, hogy bármi megtörténhet. 

Hozott pontszám: 4

Sándor Erzsi

Fotó: Gordon Eszter

Sándor Erzsi 1956-ban született Budapesten. Tizennégy évig volt színész Miskolcon és Kecskeméten. Tizennyolc évig volt a Magyar Rádió szerkesztő-riportere és újságíró. Néhány éve a Magyar Színház sajtósa. Szegény anyám, ha látnám című könyve 2013-ban, a nagy sikerű Anyavalya pedig 2016-ban jelent meg.

Tallent, Gabriel - Drága ki szívem

Gabriel Tallent megírta Anton Chigurh, a Nem vénnek való vidék főszereplőjének gyermekkorát. 

Amikor olvastam a vadnyugat lidérces kísértetének történetét elgondolkodtam, hogyan válhatott valaki ilyen lelketlen gyilkológéppé, egy minden erkölcs nélküli hóhérrá? A drága kis szívem regénye alaposan bemutatta ennek minden részletét. 

A történet főszereplője Teknőc, a tizennégy éves kamaszlány, aki özvegy apjával él egy mindentől elzárt területen, valahol Észak-Kalifornia erdővel szegélyezett óceánparti részén. A családhoz tartozik a közelben élő apai nagyapa, aki sokáig egyetlen támasza az ő "cukorborsó" unokájának. A regény egy témát jár körül, ennek a bántalmazói családi környezetnek a működését. A bántalmazás mindhárom formája, a tettleges,  a szavak erejével ártó és a szexuális bántalmazás hármas fogata tombol az Alveston családban, megfejelve az egészet azzal, hogy gyermekkel szembeni bántalmazásról van szó.

Az iskola is érzi, hogy a furcsán viselkedő és beszélő lány életében valami baj van, sejtik is, hogy az apja bánthatja, de lépni igazán senki nem lép. Mint ahogy a nagyapa is csak elég későn szánja rá magát, hogy beleszóljon a család életébe. Mindeközben Teknőc életét az erdőben való bolyongás, a lőgyakorlatok, fegyvertisztások töltik ki. Egyáltalán nem azzal foglalkozik, amivel egy gyereknek kéne. Magányos szenvedését abban a kettősségben éli meg, hogy tisztában van azzal, hogy apja szereti őt. Sőt, kizárólagos módon szereti és birtokolja, ugyanakkor ez a szeretet fájdalmat okoz neki. Képtelen elszakadni tőle, hiszen ezt az egyetlen szeretetet ismeri. A törődés pofonjait, a megerősítést szolgáló obszcén kiabálásokat, a testét használó apa perverz vágyát. Kizárólagosan követeli magának a lányt, aki  képtelen szabadulni ettől az apai függéstől, bár belátja, hogy tennie kéne valamit. A történetben akkor áll be  csavar, amikor az apa eltűnik három hónapra, majd beállít egy 8-10 év körüli kislánnyal, Cayenne-nel.  Teknőc egyszerre féltékeny a kislányra és félti őt. Ismét egy erős kettősség, amivel a kamaszlánynak szembe kell nézni, és meg kell hoznia egy határozott döntést. 

Hogyan lehet kiszabadulni a pokollá vált életből? Mint csapdába esett állat vergődik Teknőc  saját lőporszagú életében, ahol a napi megerősítő rutin a fegyverek zsírozása, a lőgyakorlatok és az állandó fenyegetettség érzése. Ezt a fenyegetettséget az olvasó is folyamatosan átérzi, tudja, hogy ennek csak rossz vége lehet, a rengeteg elszalasztott lehetőség fokról fokra megfosztja a reménytől. Kálváriát járunk mi is olvasás közben. A felháborodás, a szánalom és a kiábrándultság stációit. 

Gabriel Tallent írása nagyon erősen hat olvasójára. Gyönyörű prózája szétfeszíti a távolságot a kegyetlen apa tettei és meghittség és szeretet utáni vágy között. Az emberben meglévő kettősséget, a tudatosságot és az ösztönök harcát jeleníti meg benne. A környezetért aggódó férfi, aki közben leteperi lányát. 

Nagy kihívásra készüljön az, aki el szeretné olvasni a könyvet, mert bár felejthetetlen élménnyel fog gazdagodni, de előtte meg kell járnia a pokol bugyrát is. Fizikai fájdalmat fog okozni, hogy nem térdelhet Teknőc mellé, és nem ölelheti meg a lányt. 

Két dolog tette volna még intenzívebbé bennem az olvasási élményt. Az egyik, hogy a cselekmény gyakran elment a számomra végletekbe menő részletezésig. Akciófilmeket megszégyenítő alapos leírásokkal terelődött el a figyelmem a lényegről. Jó lett volna megtartani a lelki dinamizmusok bemutatásának fókuszát. Ez különösen a cselekmény csúcspontját jelentő eseménynél éreztem fontosnak. A másik, hogy nem tetszett a lezárás. Szintén azt éreztem, hogy levon a téma fajsúlyából. Természetesen ez egy teljesen szubjektív dolog, objektív értelemben, a lehetőségeihez mérten a szerző megóvja hűséges olvasóját, aki mindvégig kitartott Teknőc mellett. Ez egyébként nem is nehéz, hiszen a sodró lendülettel, csodás leírásokban gazdagon bemutatott történetet képtelenség félbehagyni. 

Nyitott mondatként megmaradt bennem, miért választ egy fiatal író első könyvének ennyire erőszakos témát?

Hozott pontszám: 4/5

Gabriel Tallent

Huszti Gergely - Mesteralvók hajnala

-Sikurat omnipotrae dithasum! - Legyen úgy, ahogyan lennie kell.

El tudtok-e képzelni egy világot, ahol az embernek nincs szüksége alvásra, ahol a nap teljében felhasználható munkára, vígságra s minden huncutságra? Mert hajdan, az aranykorban létezett egy ilyen világ. Ennek a dicső időnek a  Vasháború vetett véget, amikor is elhagyták az embereket azok a mesteralvók, akik addig átvállalták tőlük az éjszakai alvás terhét. A mesteralvók városvédő csontjait azonban ereklyeként tartják becsben. A Dakorleon városában őrzött Rufhus mester földi maradványai egyik éjszaka eltűnnek, s éppen két héttel a nagy Éberünnep előtt. A csoda felfedezője az éj leple alatt a sekrestyébe lopakodó 224. szürkegém nővér. Mielőtt kitudódna a nagy baj a városmester, Koriolan Kán titkos küldetéssel bízza meg Vulgarus Pokk cellarus urat, a  pince és éléskamra mestert. De nem csak Vulgarus indul útnak, hanem tőle függetlenül  a szürkegémek diakonisszája is útra bocsátja a 224. nővért. Ennek a 224. néven nevezett nővérnek van egy különleges tulajdonsága. Teher vagy áldás? - ki tudja-,  de nem képes aludni. Akárcsak Milán, azaz Miló, aki napjaink vehemens, kalandvágyó kamasza. Milóval sem történik kisebb csodák, hiszen egyik pillanatról a másikra egy filmforgatásban találja magát, ahol a maszkmesterek és kellékesek tökéletes munkát végeztek.

A Mesteralvók hajnala ennek a három szereplőnek a küldetését kíséri nyomon, mely a történet legvégére szépen összesimul.

Kalandos útjuk mindvégig  bővelkedik kihívásokban, jó és csalárd barátokban, megoldásra váró rejtélyekben.

A három szálon futó cselekmény mindegyikébe könnyen képes belehelyezkedni az olvasó. Huszti Gergely olyan, elsősorban nyelvi eszközöket használ, melyek alkalmassá teszik az olvasót erre a tér és időben való utazásra. A nővér és Vulgarus idejében egy nagyon sajátos formát használ a szerző, melyre nem az jellemző, hogy ne értenénk a szavakat a mondatokban, hanem valahogy a mondatszerkezet változik meg, és ehhez társul egy igényes szóhasználat.

"Kétszer jött el a hajnal azóta, hogy kényszerű némaságom börtöne magába zár. Mintha  a nap is búbánatra adta volna a fejét miattam, felénk se néz, csak könnyeit potyogtatja az égből. " 

- olvashatjuk például az 56. oldalon, amit most csak teljesen találomra ütöttem fel. Ugyanez igaz Miló fejezeteire. Annyira friss, és mai, hogy egy helyen még a nekem is segítséget kellett kérnem. 

"Ideje valami szépre gondolnom, hogy kicsit lenyugodjak. Legyen az a Brigi. Nem, mégsem jó, szépnek szép, de tiszta noob lennék, ha vele pörgetném tovább az amúgy is maxon tekerő szívem...Hát ez über nagy szívás. " 

A regénynek tehát van egyfelől egy ódon, középkori hangulata, melybe integrálódik ez a hiper modern srác a maga számítógép játékos lazaságával, és próbálja beleadni a maga részét a nagy probléma megoldásába.

A könyv műfajilag a fantasyba sorolható, ami ugye nálam nem éppen a befutó, mivel képi világához nem tudok magamból hozzáadni, így sokszor nehézséget jelent összefüggéseket megértenem vagy elképzelnem a jeleneteket. Így volt ez ebben a könyvben is. Sajnos a vége felé nem jöttek át olyan könnyen a miértek, de ezt tényleg saját hiányosságomnak élem meg. Ettől függetlenül egy nagyon érdekes, ízes kortárs ifjúsági regénnyel volt dolgom.

Hozott pontszám: 4/5 

Huszti Gergely bátran nyúlt a témához, amin nem is csodálkozhatunk, hiszen ő az első magyar ASMR-fantasy szerepjáték alkotója, és nem utolsó sorban tizenöt éven át a Libri Kiadó szerkesztője volt. Útjára bocsátott a Libri Insomnia sorozatát. A kötet folytatását a Mesteralvók viadala címmel várhatjuk, reméljük hamarosan.