Hesse, Hermann - Mann, Thomas - „Kedves ​és tisztelt barátom”

Hermann Hesse és Thomas Mann levelezése

 Az előttem tollászkodó férfi hátizsákja éles fordulattal verte ki kezemből a könyvet, amely madárként, szétterülő szárnnyal repült, majd hason fekve landolt a Nemzeti Galéria kövezetén. Lomhán hajoltam utána, kíváncsi voltam hol nyílt szét. 

-Na, mit üzensz nekem, drágám?- motyogtam félhangosan.
A turista, aki elsöpörte könyvemet kérdőn nézett rám?

-Hogy mondja?- kérdezte legnagyobb megdöbbenésemre magyarul. S miközben hátrafordult, konstatálta, hogy szerencsétlen forgolódásával, ő okozta a bajt. 

-Jaj, elnézést! Nagyon sajnálom! - s már nyúlt volna a kövön heverő kötetemért, aminek lapjai közt már időközben kerestem a választ, hogy hol nyílt ki, mit akart üzenni?

-Ön ezt a könyvet olvassa? - meredt rám a turistám, mintha nem is tudom milyen szennylapot tartanék a kezem között. Döbbent arckifejezése láttán egy mosoly terült szét az arcomon. 

-Igen, uram, bármily meglepő, én ezt a könyvet olvasom. Ismeri esetleg a kötetet?

-Nem, nem - habogta, de egy lassan hömpölygő szóáradattal belefojtottam minden szót...

A két legnagyobb német író fennmaradt levelezését tartalmazza a könyv. Hermann Hesse és Thomas Mann kortársak voltak, németek, akik emigrációban éltek. Hesse 1912-től 1962-ig Svájcban élt,  önszántából hagyta el hazáját, Mann bolyongott a világban, de aztán ő is végleg hátat fordított Németországnak. 1903-ban, amikor Hesse az első méltatást írja Thomas Mann novellás kötetéről, a két férfi még nem is ismeri egymást. De 1904-ben megismerkednek, és attól kezdve életük végéig leveleznek, találkozgatnak, olykor együtt vakációznak. Két teljesen ellentétes, de hihetetlen nagyságú férfi barátsága ez. 45 évig leveleznek egymással. Felfoghatatlan, igaz? Hesse életében körülbelül harmincötezer levelet írt. Mindenkinek válaszolt, aki megkereste. Nagyon sok fennmaradt ebből. A Hesse-Mann levelezésből,  melyet először 1968-ban, majd 1975-ben állítottak össze, mind a mai napig csak tizenhárom levél hiányzik. 

És milyenek ezek a levelek? Képzelje, magázódtak! Az első pillanattól kezdve, az utolsóig nem változott a beszélgetések hangneme. Persze érezhető az egyre bizalmasabb légkör, a sok korábbi találkozásra való visszautalás, a családi eseményekre történő reagálás, de alapvetően  mély tisztelet sugárzik minden levélből. Jó, néha modorosnak hatnak -ezt belátom-, de el kell ismerni,  hogy akkoriban a levelezés egészen más szerepet töltött be, mint manapság. Főként, ha két ilyen befolyásos emberről van szó. Márpedig ők, azok voltak. Mindketten Nobel-díjasok lettek, tudta? Thomas Mann  1929-ben, Hesse pedig 1946-ban kapott irodalmi Nobel-díjat. Egymás közötti levelezésük remekül lefesti az 1910-1955 közötti világtörténelmi időszakot. Minden írás szoros összefüggésben áll azzal a tanulmánnyal, vagy könyvvel, amit éppen írtak. Rengeteg apró kis információ, utalás található a levelekben, amiket vissza lehet vezetni a munkáikra. Szóval, úgy írtak egymásnak, hogy az egyszerre volt személyes és baráti, ugyanakkor a külvilág előtt is vállalható formájú, informatív. 

Ez a levelezés élvezetes még azok számára is, akik nem irodalomtörténettel foglalkoznak, de tény, hogy kell egy kis fanatizmus valamelyik íróval kapcsolatban. 

Én Hesse-ért rajongok. Minden magyarul megjelent könyvét olvastam.  De feszítő késztetést érzek most, hogy olvastam a levelezésüket, hogy ismét elővegyem őket. 

-És mondja csak, hol nyílt ki végül is a könyv, amikor leesett? - csapott le a pillanatban beálló csendre a férfi. Elmosolyodtam, mert egy kis "post it" jelzős oldalon  volt nyitva, ahol egy vers található, amit előző éjszaka többször is elolvastam: 

Hesse -Egy virág élete

Zöld levélrajból gyermekin-riadtan

Körbetekinget, szemlélődni nem mer, 

Érzi, hogy úszik a fényáradatban,

A nyári nap - ki érti? - kékségben hever.

Kegyét lesi a fény, a szél, a lepke,

S ő riadt mosollyal feltárja szívét,

Felolvad - mily röpke is e földi lét-

Áradatában az áloméletnek.

Tarka szinekben pompázik és kacag,

Duzzad kelyheiben arany virágpor,

Dél tüze perzseli mohón s tikkatag,

Ám este ernyedten a lombra omol.

Szirma, akár az érett asszony ajka,

Tüzes még kacaja, ám lent a mélyben

Öregség sejtelme reszket már rajta, 

és jóllakottan dereng kesernyésen.

De jaj, zsugorodik már és töpped

A fáradt levél a  mag öle felett.

Fakulnak már a színek, ó, rettenet,

s a haldokló a nagy titokba süpped.

Fordította: Horváth Géza

Hozott pontszám: 4/5

Hermann Hesse és Thomas Mann

1931 februárjában a St. Moritz-i Chantarella előtt

Fotó: Alfred A. Knopf