Pál Sándor Attila- Düvő

Pár 

Lassú, ritka, szökő

"Mély, zakatoló lüktetés. Két szervezet
egymáshoz kapcsolódik és mozogni kezd.
A dallamok a lüktetés követői. A testek
kipárolognak, dinamikusak, súlypontjuk
szüntelen áthelyeződik, egymás tartják a zenében.
A két test egymás körül forog, majd a kapcsolat
egy pillanatra megszakad. A bejárt pálya
ugyanaz marad, idővel újra összecsatlakoznak.
Az egyik nagyobb utat tesz meg, önmaga körül
is forog, míg a másik biztos benne: ő irányít.
Ekkor mindkettő felismerhetetlen a maga számára.
Mikor a lüktetés megszűnik, a dallam is elhal.
Mindkettő hallja, ahogy a vér áramlik az
ereiben, mint egy csónak alján a Duna
közepén hallani a kavicsok rohanását a mederben.
Elválnak, de tekintetük túléli a látás aktusát."

Az 1989-ben született fiatal költőről én sem tudok sok mindent bemutatásul elmondani. A Düvő 2017-ben megjelent második kötete, mely a Pontozót (2013) követte. 

A moly Merítés-díj lírai zsűrije beválogatta az elmúlt esztendő legkiemelkedőbb tíz kötete közé, ezért is lettem figyelmes rá.  

Álljunk is meg rögtön a vékony kis kötet címénél. Düvő. Bevallom, nem tudtam mi az, elsőre a düh valami egyénien alkalmazott formájára gondoltam. De a Magyar Néprajzi Lexikon szerint a düvő:
"a népi vonószenekar kísérő hangszereinek egyik játékmódja, amikor a kontra, a brácsa és a bőgő ritmikailag egybevágóan működik".

Amíg hallgatjuk most ezt a zenét megpróbálom kifejteni, milyen verseket tartalmaz maga a kötet. Az alcím szerint dalokat, balladákat, énekek és táncokat. Valóban a legszembetűnőbb, hogy olvasás közben érezni lehet a lüktetést, ami határozott odalépésekkel jellemezhető. Ez azért is érdekes, mert a versek meglehetősen szelídek, simulékonyan közelítenek az olvasóhoz. A természeti képek és népies elemek szinte mindegyik vers kísérői. Nem egyszer paraszti képvilágból születnek, de hirtelen betoppannak a jelenbe. Az Öreges című versnél ezt nagyon határozottan érzem:

Öreges

Egy kisház, burjánzó diófával.
Ma éreztem, megváltozott a szél.
Szoknyás asszonyok a vasútállomásnál.
Én vagyok az utolsó, aki él.

Morzsolni, törni, pucolni, hámozni.
Ülök a lugas alatt az őszi délutánban.
Az üres templom harangját még húzza az elektronika.
Vadászgépmoraj az alkonyi határban.

Mit mond ma bárkinek a suhogó nád rettenete.
Átgondolok mindent, ami maradt.
Héjában sült krumpli illata. Havas kerítéslécek.
Fagyott éjszaka utáni bársonyszőnyeg a vérszilvafa alatt.

A fóliasátor váza egy rég elhullott bálna bordái.
A köhögésroham elcsitulása utáni végtelen csönd.
Pihentetem a szemem. Egy szoknya dinamikája.
Mind csak felhők, kékség, csillag odafönt.

A felhasznált népies elemeket mindvégig tisztelet övezi, nincs benne semmi lehúzó, degradáló. Ezt azért sem engedi meg a szerző, mert a sorok között észrevétlenül, bújtatva ősibb ritmusok köszönnek vissza. Valami közös, egyetemes tudásra támaszkodva rétegzi egymásra a jelent és a korábban megélt jelent. Teljesen egészen egyedi hangnemet üt meg ezzel Pál Sándor Attila. 

Részletek a kötetből a Literán olvashatóak. 

Hozott pontszám: 4



 

Pál Sándor Attila (Kép_ Litera)