Grecsó Krisztián - Vera

"… egymás mellett ülnek, viszonylag közel, nem szorosan, de a kezük, ha a fiú egy kicsit előredől, oldalt éppen összeér. És ez jobb érzés bárminél. Finomabb, forróbb, lebegősebb, mint egy repülős álom, vagy amikor gumimatraccal lebeg a Tiszán, és még annál is jobb, mint amikor kicsi volt, és a papa magasba dobálta. Ha ilyenek vannak a világon, akkor meseszép dolog élni."

Ezerféleképpen elkezdtem gondolatban ezt a bejegyzést.
Négy hónappal ezelőtt találkoztam ezzel a Grecsó Krisztián verssel:

"Mint akinek hagyaték az árnyéka,
És gönce, miben utcára léphet,
Feslett utazótáska rég emésztett konca,
Mint akinek hegekről ismerős
A térkép, mit elfeküdt,
Kinyúlt bőrként hord magán,
És a sérthetetlen élet
Aura-ábrándja dugába dőlt,
Mint akinek kézzel írt végrendelet a délutánja,
És most a saját fogyatékában,
Akárha sejtjei koldusa lenne,
Önmagát keresi,
És ahogy az utcán látta,
Önnön bajában turkál..."
( Teljes vers itt)

Egy súlyos vers, amit nem tudtam hová tenni, amíg meg nem tudtam, hogy Grecsó Krisztián min ment keresztül. Hogyan változott meg az élete, az életszemlélete, mindene. Sajgott a szívem, és nem akartam átélni ismét a veszteséget, amit mostanság olyan sokszor meg kellet tennem kortárs íróinkkal kapcsolatban. Aztán megjelent új regénye, a Vera. Hála Istennek, be tudta fejezni! Hála Istennek, jól van ő is!

Aztán múlt héten kölcsönkaptam a kötetet. De csütörtökön, amikor villamosoztam haza, fáradtan, későn, frusztráltam, oldalra néztem, és a villamosmegálló reklámfalán ő nézett rám. Szemtől szemben álltunk. Én és ő. Összeakadt tekintetünk. Nem eresztett. Kicsordultak azok a fránya könnyek. 

Én elég kevés könyvet veszek, de akkor, abban a pillanatban azt éreztem, hogy muszáj megvennem a Verát, hogy tegyek valamit, hozzájáruljak ahhoz, hogy el ne tűnjön, hogy még köztünk maradjon Grecsó. Buta mágia volt ez, de nem érdekelt. Nem fértem bele  szűk életem korlátaiba, ki kellett valahol lépnem belőle, még ha ezzel a bagatell dologgal is. Pénteken meg is vettem, és szombaton elkezdtem olvasni. Lassan, gyakran hangosan olvastam, hogy tovább tartson.

Szinte már mindegy is lett volna, hogy milyen a könyv, hiszen a körülmények már magukban is varázslatosak. De ez a könyv, egy csoda!

Egy család története, melynek főszereplője a 10-11 éves Vera. Az ő szemszögéből nézzük a felnőttek titkokkal teli világát. A sokszor érthetetlen eseményeket, melyeket olyan élethűen tudott az író megjeleníteni. És mindemellett, vagy mindenek felett egy szerelem regéjét.  Hú! 

Szándékosan kerültem a Grecsóval készült interjúkat, mielőtt elolvastam volna a regényt, de még így is belefutottam néhány gondolatba. Az egyik beszélgetésben olvastam a hozzá intézett kérdést, miszerint lehetséges ilyen mély szerelem tizenegy éves korban? Ő azt mondta, igen. Ezt annyira elhittem, hogy  nem is akartam olvasás közben ezen elmélkedni, egyszerűen elfogadtam, amivel megkínált. Barátság, féltékenység, szerelem és a felnőttek kusza, titkolózó világa ahová el lettem kalauzolva. A hajdani kislány érzései olyan élethűek, fájdalmasak és tapinthatóak, hogy teljesen magamra ismertem bennük. Eszembe juttatták, milyen érzéseim voltak gyerekként. A gyermek-felnőtt függősségi viszonyok voltak a legismerősebbek. Mennyire nem tudtam kiállni  magamért, mennyire szent volt az, amit egy felnőtt mondott. Hányszor szorítottam össze ajkamat, és burkolóztam a némaság burkába. Nem is életem, hanem csak elviseltem az életet. A könyvben ezek a részek tökéletesek lettek. Akárcsak a hibás lépések. A hirtelen jónak látszó ötletek, amik előszobái a katasztrófáknak, amiket egy józan ember tisztán lát. 

Elképzelni sem tudom, honnan tudja Grecsó Krisztián, hogy egy gyerek pontosan így érez? Gyomri szenzorai vannak. Kedves felnőttek, a gyerekeknek nem fáj a fejük, nincs migrénjük általában. De van gombóc a pocijukban, reszket a gyomruk, ott lakik a félelem. Ott jelez a szeretethiány, aköré gömbölyödik kicsi alakjuk. Vera belekuporodik olvasója ölébe, nem tudunk nem azonosulni vele. 

Minden személyességen túl, a cselekmény is rendkívül szépen bontakozik ki. A szálak feszesen tartása is jól sikerült. Mindig viszi valami tovább az eseményeket. Óhatatlanul Szabó Magdát juttatta eszembe  a stílus. A szegedieknek gondolom ez a történet extra élményt is ad majd, de azok se búslakodjanak, akik nem odavalósik, mert  mind a kor ábrázolás, mind a kiskori emlékek visszaköszönnek majd. 

Ilyen jól még nem esett Grecsó könyv! Köszönöm neki! 

Szerintem jó néhányan megkapják majd tőlem a kötetet.

Hozott pontszám: 5 Kedvenc lett!

 Grecsó Krisztián a könyv belső borítóján

Kicsit fájón jegyzem meg, hogy a gyönyörű magvetős kiadás sorai között maradt néhol hiba, ami azért nem járja!

"Rossz dolog félni. Eddig nem is tudta, mennyire. Várni valamit, ami nem jön. És aztán mindennél jobb megszabadulni ettől a félelemtől. Szinte nevetni lenne kedve…"

"Pedig mosolyogni tudni kell. Mindig mosolyogni kell, akkor is, ha az emberre rátör a szomorú-izgulás, sőt akkor még jobban, mert különben Etelka néni is, meg a mama is azt fogja kérdezgetni, mi a baj. Az meg fárasztó, mert nem hagyják abba, amíg ki nem talál valamit."


"Józef a mentőben megsimogatja az arcát, és az olyan, mintha le lehetne vetni mindent, ami az emberen van, még a kart és a lábakat is, mintha mindene odalenne, és csak a lebegés marad, valamiért természetes, ami történik, hogy ők ketten vannak, és mindenki más kicsi és távoli."