Az 5. osztály facebook csoportjának hírfolyamában feltűnik egy kép, egy megkötözött gyerek, fején egy minionmaszk, felett egy felirat "Az osztály vesztese". Az osztályfőnök fejébe veszi, hogy bármi áron, de kideríti, hogy ki a tettes, és biztos, ami biztos, belóbál egy jó kis büntetést is.
Mindenki a másikra gyanakszik, poénkodnak, hogy ki lehet az áldozat, a lúzer. Az elkövető személyét mintha nem is övezné akkora érdeklődés. Áldozatnak lenni ciki, fogalmazódik meg némán az osztályban.
A gyerekek egymásnak adva a kilincset mondják el saját életük árnyoldalait. Mindenki azt gondolja a másikról, hogy az mennyivel különb, mennyivel jobb helyzetben van, annak egyszerűbb az élete. De ahogy haladunk előre, megismerjük sorra mindenki életét, és egyre világosabb, hogy mindenki áldozat. Áldozat, mert ugyanolyan nehézségekkel kell megküzdeniük, mint nekünk felnőtteknek, épp csak nincsenek felkészülve, nincsenek eszközeik, sodródnak a szülői akaratok áramában.
Két érzés kavarog bennem a könyv kapcsán. Két elég erős érzés.
Az egyik az elismerés hangja, amiért Wéber Anikó ilyen, a gyerekek számára is olvasmányos formában jelenítette meg életünk sokszínűségét. Ezt elolvasva talán ők is másként néznek majd a mellettük ülőre. Határozottan van egy érzékenyítő jellege a történetnek. A bullying, a gyermek gyermekkel szembeni bántalmazás jelensége sajnos mindennapossá vált, muszáj foglalkozni a jelenséggel.
A másrészről viszont dühös vagy, mert a cselekmény alakítása számomra kifejezetten hibás. Bármennyire is próbálok megértő lenni, meg az írói szabadságra hivatkozni magamban, minden erény mellett egyelőre hangosabb bennem az elégedetlenség érzése.
SPOILER Van az osztályban egy konfliktus, aminek a manifesztálódása a facebook bejegyzés. Aztán mesélnek a szereplők az életükről, amiből kiderül, hogy itt mindenkit piszkálnak, kivétel nélkül kapnak beszólásokat. Állandó feszültségben élnek, és szépen mindenki elkezd ösztönösen menekülni. Van, aki egy sárkányos mesevilágba, van, aki ír, vagy sportol. Ez önmagában persze nem baj, de nem lehet egy állandóan meglévő probléma megoldása. Semmiféle konfliktuskezelés nem indul el, meg sem próbálják egymás megérteni, nem beszélnek róla. A történet egyetlen, úgy mond pozitív hozadéka, hogy a tetteinkért vállalni kell a felelősséget, nyilvánosan színt kell vallani, és bocsánatot kell kérni. (Nekem ez megalázás) Ott vagyunk, ahol elkezdtük. Talán nem kellene ennyire felszívnom magam, hiszen ez csak egy sztori, csak fáj az elszalasztott lehetőség gondolata.
A gyerekek úgy kezdik majd megoldani a saját kis nézeteltéréseiket, ahogy tőlünk látják, meg jó eséllyel, ahogy tanítjuk nekik. Amíg társadalomban és közösségben élünk, igazán hasznos lenne megtanulnunk normálisan konfliktust kezelni!
Több osztályban közös olvasásra javasolta az osztályfőnök Wéber Anikó művét. Nem tartom elvetélt ötletnek, hiszen a kötet kitűnően ábrázolja azt a lényeges momentumot, hogy meg kell ismerni a másik oldalt is. Ugyanakkor őszintén remélem, hogy a rátermett tanárok továbbvezetik magát a cselekményt, és mindenkiben felháborodást kelt majd a lezárás. Ebben a formában csak "Az osztály vesztes" címet nyeri meg.
Eszközként 5 pontra értékelem a könyvet, de mondanivalójával nem értek egyet, így nem is pontozom.
Wéber Anikó az ifjúsági irodalom jeles képviselője maga is tanított, saját tapasztalatai ihlették a történetet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése