Mostanság olvastam valakinél, hogy azokat a könyveket a legnehezebb értékelnie, amik kedvencekké váltak számára. Valahogy én is így vagyok ezzel. Nagyon nehéz megtalálni a méltó szavakat akkor, amikor egy igazán magával ragadó történettel találkozik az ember. Krusovszky Dénes könyvére nem a legmegfelelőbb szó a "magával ragadó", de bőven találok dicsérni valót benne.
Lente Bálint egy esküvőre készül, középiskolai barátja fog nősülni Hajdúvágáson, gyermekkorának színhelyén. A hazautazás egyben időutazás is. A régi elvarratlan szálak, sérelmek, veszteségek újbóli kikaparása. A régiekkel való összetalálkozás egyik nyeresége egy Polimer kazetta, amin egy vastüdőben fekvő férfi 1986 áprilisában meséli el ápolójának az 1956-ban átélt élményeit. Történet a történetben. Remekül megszerkesztett alkotás, amely mindvégig képes fenntartani az olvasó figyelmét. 1956 és 2017 közötti időszakban járkálunk, ahol a történetek nem lineárisan kapcsolódnak egymásban, hanem egy többdimenziós puzzle részei egészen az utolsó kis részpillanatig.
Ha belenézünk ebben a térbeli kirakóba, akkor látjuk egyrészről az emberi élet, és legfőképp a harmincas éveiben járó férfiak útkeresésének tétovaságait, a kihagyott helyzeteket, másrészről pedig Magyarország történelmének néhány kiemelt eseményét. Elgondolkodtató, hogy miért pont ezeket választotta ki a szerző. Van egyáltalán jelentősége a választásnak? Vagy inkább a társadalmi emlékezet dinamikája áll a fókuszban? Elvárható-e a közös bűnmegvallás akkor, amikor az egyén sem képes szembenézni önnön vétkeivel?
Van a címben valami lehúzó, leereszkedő. Pedig egyáltalán nem egy veszteségregényről van szó, sokkal inkább egy önfeltáró történetről. Az az igazi csűrcsavar a könyvben, hogy a szerző úgy képes létrehozni az olvasóban ezeket a gondolatokat, hogy közben mentes marad a közhelyektől, megkímél a didaktikus szemlélettől és gazdag olvasási élményt is nyújt. Számomra igazi remekmű.
Hozott pontszám: 5
Krusovszky Dénes
"Ahogy ott ültem, kissé előregörnyedve, önkéntelenül a gyomromra
szorított kézzel, hirtelen az az érzés járt át, hogy hiába nyomaszt ez a
tudás, a dolgok lényegét illetően minden maradi fog a régiben. Nem
leszek új ember, se rosszabb, se jobb, még csak tapasztaltabb sem, már
ahhoz is túl késő. Ugyanúgy fogok hibázni, mint előtte, ugyanúgy tévedek
majd, és semmivel nem leszek megfontoltabb, ebben egészen biztos
voltam."
"Ahhoz is különleges tehetség kell, hogy valaki úgy tudjon hozzáérni egy
másik emberhez, hogy az ne azt érezze nyomban, hogy behatoltak a
személyes terébe, megsértették intimitását, önállóságát, önbecsülését."
"Vetkőztetés alatt nem néztek egymás szemébe, de ez legalább akkora önfegyelmet igényelt, mintha farkasszemet néztek volna."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése