Espedal, Tomas - A természet ellen / A művészet ellen

Nem tudom, milyen ötlettől vezérelve, de előbb  A természet ellen, majd A művészet ellen című részt olvastam el a kötetből, melyben nem egymás után, hanem egymással szemben kezdődik a két "kisregény". Ezt azért fontos megjegyeznem, mert el tudom képzelni, hogy ha valaki a másik oldalról kezdi, akkor neki máshová helyeződik esetleg a hangsúly. Nekem így ez teljesen jó volt, sőt azt gondolom, jobban is esett, mintha ellentétesen  kezdtem volna. 

Rögtön korrigálnom is kell magamat, mert a kisregény kifejezés - bár a Typotex Kiadó  tette hozzá a könyv adatlapján-, mégsem állja meg teljes mértékeben a helyét, és inkább a jegyzetfüzet meghatározást használnám, ami a cím alatti megnevezésben található. Ez alapvető jellemzője a könyvnek, ezért tartom fontosnak ezt még az elején leszögezni.

A természet ellen  egyrészt szól egy íróról, kicsit a munkásságáról, leginkább az írói válságáról, családalapításáról, feleségéről és annak távozásáról, és sok-sok veszteségről. De helyet kap egy körülbelüli keretszerkezetben a középkori híres szerelmespár, Héloise és Abélard  kapcsolata. Az ő történetükből számomra legfontosabb momentum szintén a veszteség megélése volt. Amikor Héloise nagybátyja tudomást szerez a szerelmükről és annak gyümölcséről, elszakítja őket egymástól, csak a levelezés marad számukra életük végéig, s Abélardot megfosztja annak férfiasságától, a szó szoros értelmében. Mi más ez, ha nem a legnagyobb veszteség. Megfosztva a szerelmétől, a tisztelettől, a megbecsüléstől. Csak az élete marad meg, akárcsak a párhuzamban futó írónak, akinek lecsupaszodását követhetjük nyomon. Erre a blokkra inkább jellemző a kisregény jelleg, bár az utolsó fejezet tényleg csak töredékes jegyzeteket tartalmaz. Minden darabossága ellenére jól követhető az esemény, melynek nem is igazán a cselekmény jellege a fontos, hanem sokkal inkább az, ahogyan a szerző beenged  főszereplője legmélyebb rétegeibe. Minden alkalmazkodás, jellegvesztés felesleges, ha elhagy az, akit szeretsz. 

A művészet ellen fejezeteiben egy korábbi veszteségről van szó; az író és az anyja közti kapcsolat szakadásáról, hiányáról, illetve következményeiről. Ennek a történetnek viszont nem kerete van, hanem közepe. Úgy éreztem, hogy az egység magja, vagy szíve az a jelenet, amikor a főszereplő macskáját megtámadják a kutyák, és széttépik. A jelenet annyira megdöbbentőre sikeredett, hogy lehetetlenség bagatellizálni, és az egésztől függetlenül kezelni. Az író veszteségeinek esszenciális kivonata ez, aminek súlyát csak növeli, hogy neki kell megadni a kegyelemdöfést. A művészet ellen rész jóval töredezettebb, inkább jellemző rá a foszlányos visszaemlékezés, a lényegesnek tartott dolgok kiemelése, és egyfajta torzítás. No és mi lenne a lényeges, ha nem a boldogság, és annak meghatározása? A torzítás pont annak következményeként lép be, ahogy a boldogságot akarja  kicsit mániákusan befogni. De be kell vallanom, hogy ez engem egyáltalán nem is zavart. Tetszettek a hasonlatok, az önmagában való turkálás, a felbukkanó részletek. Talán  a férfinek az elesettsége, teszetoszasága, vértelensége volt az, ami segített, hogy be tudjam őt fogadni. A gyerekkori verekedések felemlegetése is ráerősített az ellenhatásra. Míg a végén minden a magány padján végződik. 

Tomas Espedal egy férfi íróvá válását mutatja be.  Az igényes  szépirodalmi szövegben való elmélyülés nagy élményt jelentett a számomra. Azt hiszem, pontosan az ilyen típusú könyvek jelentik az egyik legnagyobb örömet nekem,  amikor egy művész belső világában bóklászhatok, az ő érzékeléseinek folyamatát ismerhetem meg. 

Kicsit beragadtam Skandináviába, de még mindig élvezem.

Hozott pontszám: 5 

Tomas Espedal

"A szél a hálószoba ablakát tépázta. Azután eleredt az eső, a víz az üveget csapkodta. Egyszerre aludtunk el. Maga a csoda, hatalmas boldogság, amikor két szerelmes ugyanabban a másodpercben szenderedik el."

"Hogy egész nap azt a pillanatot vártam, amikor este lefekszünk? Egymás mellett feküdtünk az ágyban és olvastunk. Mindketten a saját példányunkat olvastuk a Knausgard- könyvekből, egyszerre kezdtük el és párhuzamosan olvastuk őket, egyszerre csak letette a könyvet, és rám nézett; olvastad ezt? Hogy merészeli, ez egészen hihetetlen, teljesen őrült a pasas, mondta."

 "És van valami a boldogságban, ami rátelepedik az ember szemére, egy vékony, észrevehetetlen hártya, átlátszó, mint a víz vagy az üveg, nem kellemetlen, nem, valami jó, finom hártya a szemen, amely elfátyolosítja a pillantást, elhomályosítja a szemet; nem láttam őt."

"És van valami a boldogságban, ami rátelepedik az ember testére. Egy új bőr, amely a régi fölé nő, egy finom, vékony viaszos bőr, amely megnyúlik, és pontosan illeszkedik a testhez: nem vettem észre, hogy is érzi magát való"