Illyés Gyula - Kőasztal, madárka, este

A könnyű dalt én ezzel befejeztem.
Tiz évig tartott. Ennyi volt a láz.
Egy bukott angyal ágált e kebelben;
én pirultam, ha mint komédiás.

Néha, mint fenyvesét komor sziklákon,
azt hittem, magasság kelti dalom –
Hát zúgtam én is, míg a láthatáron
a veres nap kélt s húnyt hallgatagon.

Ő volt tanúm, kisérőm! Ódalogva
figyelt, mint tigris, ha prédára les.
Hát vittem a dalt egyre magosabbra,
félve, végem lesz, hogyha vége lesz.

Nem félek, immár nyugodtan tekintek
a némaságba, a sikos sötét
tengerébe, mely gyűrűzve kerítget,
s a hurkot hozva csúcsról csúcsra lép.

Nincs menedék, se magosság, se jajszó.
Mennyből mentőöv nékem nem esik,
se kötélhágcsó a Hajnalcsillagról.
Tudom a zsinórpadlás titkait.

Kőasztalom felett az éjszakában
hallga, madárka lép az ághegyen.
Te babrálsz ott szívem felé? – hiába
próbálod nyitját, édes istenem!

Poharam alján a remegő borban
kémlelem próbált arcom; fintorog.
Azt támasszátok fel, mit ifjan hordtam,
főniksz-lángjaim, lobogó dalok!