Ferger Annamária - Más szemmel

A fiatal írónő immáron negyedik könyvének célközönsége az a  középiskolás korosztály, melynek tagjai a legnagyobb érzelmi viharok forgatagában élnek. A család még erős köteléket jelent számukra, de a szerelem nyila már  sokakat eltalált.

Történetünk elején a tizennyolc éves Abigél  egy szörnyű szakításon van túl, amiből képtelen kikecmeregni. Édesanyja, hogy segítsen lányának kimászni a gödörből azt találja ki, hogy költözzön két hétre az édesapjához, és annak új családjához, Nórcihoz és  tizenöt éves  lányukhoz, Judithoz.  A féltestvérek ki nem állhatják egymást. Judit mindenben jó, ügyes, rendszerető, ráadásul  simulékony természet. Abigél ennek pont ellentéte. Nem csoda, hogy a nagylány legfőbb szórakozása húgának bosszantása. Egy ilyen kis tréfaként elrejti Judit levelét, melyben felvételt nyert egy Alkotói táborba, ahol továbbfejlesztheti írói tehetségét. A csíny felfedése sírásba és balesetbe torkollik, melynek következményeként Judit nem tud elmenni a vágyott programra. Nővére kész helyre hozni hibáját, de úgy tűnik, hogy most kicsit sokat kívánnak tőle. 

Abigél elmegy húga helyett a táborba, így a kényszerű kéthetes apai kiruccanás is kitolódik. Nem elég, hogy nem akar emberek között lenni, nincs tehetsége az íráshoz, de még hazugságok tömkelegét is magára zúdítja. Érdekes, hogy mindhárom felnőtt áldását adja ehhez  a tervhez, sőt bátorítják is a lányt, hogy vállalja el a feladatot. 

A könyv nagy része az Alkotói táborban játszódik. Főszereplője  tíz szerencsés kiválasztott, akik bebocsátást nyertek ide.  Izgalmas feladatok váltják egymást, van köztük irodalmi érintettségű, de akad fejtörő és ügyességi kihívás is. A végső feladat pedig egy dal szövegének megírása, és annak előadása. 

Hangsúlyoznom kell, hogy természetesen nem én vagyok a történet célközönsége, és a szereplők korú olvasók bizonyára sokkal nagyobb élvezetet találhatnak a könyvben, mint jómagam. A Judit és Abigél közti feszültség érzékeltetése jóra sikeredett. Világos, hogy itt inkább jellembeli különbségből adódnak a problémák és nem a korosztályi sajátosságról van szó, hiszen a 18 évesek éppen, hogy józanabbak. A táborral kapcsolatban már több bajom volt. Nem tetszett a koncepció, és a kihívások értékelése is olyan felületes volt, ettől teljesen súlytalanná vált a központi kérdés: a tábor, az alkotás öröme, a versenyszellem, a csapatépítés. A hangsúly elsősorban azon volt, hogyan képes lebukás nélkül "ál-Juditunk" kitartani, hiszen a kilenc emberből ketten is ismerték az igazi Juditot. Másrészről a szakításból való gyógyulás fokozatait követhettük nyomon. Attól eltekintve, hogy nem vagyok híve a "kutyaharapást szőrivel"  gondolatnak, a főszereplő állapotának megváltoztatása varázslatosra sikeredett, és az olvasóban megteremti a felszabadulás érzését. A testvérek kapcsolatának rendezése is megnyugvással töltött el még engem is. Hiába a nagy balhék közös levezénylése összehozza a csapatot! 

Ferger Annamária kifejezetten a  párbeszédekre építi fel a cselekményt, emiatt lendületesen lehet haladni az olvasásban, az események visznek előre. Hátránya, hogy nem képes megadni a történet mélységét, nem kínál lehetőséget,  hogy megteremtsük azokat a belső képeket, melyekre egy olvasó vágyik. Némely helyen pedig kifejezetten öregnek éreztem magam a szöveghez, képtelen voltam  felidézni például a lepkékkel kapcsolatos édes életérzéseket önmagamban.

Ezért elsősorban a fent említett korosztálynak ajánlanám a kötetet, melynek célja, hogy inkább a  romantikus történetek kedvelőit, mint szépirodalmi olvasót neveljen fel. 

Hozott pontszám: 3/4

 Ferger Annamária

Zágoni Balázs - Odaát (Fekete fény 2)

Az elmúlt esztendőben jelent meg a kolozsvári szerző, Zágoni Balázs nagyszabású, jól kidolgozott disztópia regénye,  a Gömb. A történet szerint a jövőben városállamokra esik szét a fennálló világ. Ebben a civilizációban a gyerekek öröklik  szüleik adósságát, melynek csapdájából nem lehet kiszállni. Egyetlen megoldás marad a városfalon kívüli, kolóniabeli élet. A főszereplő fiú, Vik a falon túl éli gombászó, nomád életét apjával, míg édesanyja új párjával, Roddal a város ultramodern luxusában várja, hogy fia hozzáköltözzön. A csöppet sem veszélytelen, vad élet egyre nagyobb kihívások elé állítja a nomádokat. A járőröző  drónok száma  megszaporodik, ahogy a túlkapások is. Egy napon azonban feltűnik egy különös képződmény, egy plazmaszerű, lebegő Gömb, mely megmenti Vik életét, és kialakul kettőjük között egy különleges kapcsolat. Vik szerelmével, Ajlával, és barátjával, Bokival különös kalandokat él meg. 

Ahol az első rész véget ért, onnan folytatódott a fiatalok élete. Egy csodás fogságból való szabadulás után a három főszereplő  elválik, de a nagy egymásra találásra egészen a második rész végéig kell várni. Vik történetét követhetjük nyomon, aki most apja mellett keresi a kérdésekre és a megoldásokra a  választ. A nagy kérdés pedig továbbra is a háborúbeli hovatartozás. Hol lehet boldogulni? Talán Protográdban, a Szegény Szomszédoknál, ahol befogadnak ugyan, de  szolgálatba kell állni? Vagy létezik más megoldás? Vik számára, akit továbbra is a Gömb bűvöletében él, mindenképp lennie kell más kiútnak is. 

A kalandokban bővelkedő ifjúsági regény kitűnően teremti meg az atmoszférát, mind a helyszínek, mind a szereplők könnyen vizionálhatók, az események plasztikusan vetítődnek elénk. Ugyan néha elbíbelődik a szerző kisebb részletekkel, őszintén szólva fogalmam sincs mire ment el rengeteg oldal, de jól éreztem magam a történetben. 

Ami az első részben teljesen elbűvölt, és beindította a fantáziámat az maga a Gömb volt. Zágoni Balázsnak sikerült egy olyan transzcendens valóságot megidéznie, ami megítélésem szerint alkalmas egy valamiféle megmentőt vagy felsőbbrendű létezőt képviselni. Nagyon vártam, hogy ebben a részben ez a kapcsolat még inkább elmélyül, és lehet, hogy csak nálam volt ennyire hangsúlyos, de szívesen vettem volna, ha magyarázatot kapok a Gömb létezésére és céljára is. 

Alapvetően tetszett az egész elgondolás, de mégis elégedetlen vagyok a könyvvel. Mégpedig az aránytalansága miatt. Nem gondolom, hogy minden regénynek követni kéne az aranymetszés szabályát, hiszen hol maradnak akkor az új, formabontó megoldások, de a súlyosan "orr-nehéz" felosztás zavaró. Az izgalmas,  tekergő kalandoknak hirtelen lecsapott vége lett, félkész, kissé érthetetlen lezárással. Soha nem szerettem, amikor egy váratlanul betolt szereplő lett a kulcsfigurája egy-egy történetnek.

Abban sem vagyok biztos, hogy a célközönség osztatlan sikerrel fogja nyugtázni ezt a véget. Elégedetlenségem oka szerintem az, hogy én egy nagyon másmilyen folytatást reméltem, és ahhoz képest eléggé mást kaptam. 

Csemegeként jelezném, hogy a szemfüles olvasó egy-egy ínyencséget,  tájegységre jellemző kifejezést is lelhet olvasás közben, ha figyel. 

A kapuk kinyíltak, a sorompók felemelkedtek, a történet még sok lehetőséget hordoz magában, akár egy jó kis folytatást is remélhetünk! Minden morgásom ellenére, én elolvasnám! 

Hozott pontszám: 4 

 Zágoni Balázs

Backman, Fredrik - Életed üzlete

Gyors egymásutánban ez volt a harmadik Backman könyvecském. Jó egy kicsit elmerülni az ő világában, megismerni a világlátását. Van benne valami végtelen szeretet és alázat, ahogyan elfogadja az élet velejáróit.

Pedig ez a könyv pont nem az elfogadásról szól, hanem annak a heroikus küzdelméről, amellyel főhősünk meg akarja változtatni az életet, jobban mondva a halált. 

Műfaját tekintve egy levélregénnyel van dolgunk, ami ez alkalommal is illusztrálva van. Ez kicsit megtévesztő volt számomra, mert a kissé egyszerű, de mindenképp a kisebb korosztálynak készült rajzok valójában nem is gyermekeknek szólnak. Sokkal inkább levél önmagunknak, vagy a másokban megjelenő hiánynak, aminek okát nem is vagyunk képesek felfedezni. 

A szerző ez alkalommal is a halál és a veszteség témájában ereszti mélyre gyökereit, mégpedig az ártatlanok halála ellen száll harcba. Meg lehet-e menteni egy 5 éves, hamvas életet a feneketlen haláltól? Kivel kell üzletet kötni, mit lehet felajánlani, mit csináljunk? Egy olyan veszteségről beszél, ami még be sem következett, de dermesztő szele elérte a főszereplő férfit. 

A levélben feltárja azt az utat, amivel igazolást keres, és végső soron valamiféle nyomot hagyhat magáról. Mert mi a legnagyobb áldozat vajon, mit ember meghozhat?

Életemet egy másik ember életéért? Vagy van ennél komolyabb áldozat is?

Úgy tűnik, hogy igen. A szerző hitvallása szerint a "nyomnélküliség", a végső kiüresedés lehetősége a tökéletes áldozathozatal. Mintha nem is léteztem volna, mintha nyomom se lenne, de megtettem a legnagyobb gesztust, amiről paradoxon módon, senki nem tudhat. 

Backman óvatosan egyensúlyoz a negédesség határán. Kell az olvasáshoz egy kis jóindulat, ami meggátolja, hogy szenvelgésnek érezzük ezt az önfeláldozást. Őszintén örültem, hogy nem ez az első olvasásom tőle, mert kicsit kételkednék önmagam befogadóképességében, ha ezzel találkoztam volna először. A betegség, és ezzel kapcsolatban a sajnálat furcsa érzéseket hív elő mindenkiből. A levél írójának  reakciója elgondolkodtat még akkor is, ha tudom, hogy merő fikció ez az egész. A tettrekészség, bátorság és elszántság viszont mindenképp közel áll saját habitusomhoz, ezért szívesen szálltam be ebbe a játékba. Mint ahogy továbbra is nyitottan állok  a maradék, eddig még nem olvasott Fredrik Backman kötetekhez. 

Hozott pontszám: 4/5

Fredrik Backman

"Mikor ötéves kislányok halnak meg, arról nem ír senki, nem készítenek miattuk emlékmellékletet az esti lapok, senki sem törődik a nyomukkal. Ahhoz túl kicsi a lábuk."

"A legtöbb ember szereti azt hinni, hogy minden egyes megállt szívet ugyanolyan sokan hiányolnak."

"Nem vagyok gonosz, annyit még én is tudok, hogy a rákra korhatárt kellene tenni."

Bussi, Michel - Fekete Vízililiomok

A Gabó olvas blogban figyeltem fel erre a könyvre, és azóta megszállottan be akartam szerezni.   Most nézem, hogy csak tavasszal írt róla, nekem egy örökkévalóságnak tűnt, mire ide eljutottam. De milyen jól is tettem, hogy nem feledkeztem meg róla, mert számomra igazi csemege volt ez a kötet. 

Az egész történetnek van egy nagyon mély alapozása, ami Claude Monet festészetéhez és az ő varázslatos kertjéhez vezet vissza. Harminc évvel ezelőtt volt szerencsém a kezembe fogni egy gyönyörű albumot, mely a festő otthonáról, és arról a környezetről szólt, ahol a képeit alkotta. A német kiadvány lélegzetelállító fotókon keresztül mutatta be azokat az apró részleteket, melyek visszatükrözték a művészi légkört. Mi tagadás, tizenkilenc évesen szerelmese lettem Monet világának.

Bár ez a könyv alapvetően krimi, gyilkosság történik benne, nem is egy, mégis teljesen eltér egy szokványos krimitől. Csodálatosan keverednek benne a lélektani szálak a művészi megszállottsággal, a szépirodalmi megközelítés a bűntények prózaiságával. 

Giverny egy zárt közösség, melynek életét alapvetően meghatározza, hogy itt élt és alkotott a nagy festő, itt hívta életre a megszámlálhatatlan mennyiségű vízililiomokat ábrázoló képeit. Egy nap holtan találják Jérôme Morvat, a helybeli szemészt. Azt is hihetnénk, hogy baleset történt, de a jelek nem erre utalnak. Laurenç Sérénac kezd el nyomozni az ügyben, aminek alapja egy az áldozat zsebében talált képeslap lesz, melyben egy tizenegy éves gyerekre utaló nyomok szerepelnek. Hamarosan az 1937-es, ugyanezen a helyen megtörtént balesetnél folyik a kutatás. Akkoriban egy tizenegy éves fiút találtak az Epte folyóba fulladva. Mindenki azt mondta baleset történt, de a gyermek anyja, a mai is élő, 102 éves hölgy állítja, hogy nem. Ez lesz az az érv, ami kitartó nyomozásra ösztökéli Laurenç Sérénac-t. Valamint egy rejtélyes küldemény, melyben fényképek vannak az áldozatról, Jérôme Morvatról és különböző hölgyekről. A fotók hátulján meg egy megfejtésre váró számüzenet is látható. Mi köti össze a hölgyeket, milyen viszonyban voltak az áldozattal?

Három nő áll az események középpontjában, a szintén tizenegy éves Fanette, aki isteni tehetséggel megáldott festőpalánta, és a Robinson Alapítvány versenyének várományosa; a hihetetlen gyönyörűségű, ámde végtelenül boldogtalan tanárnő, Stephanie Dupain; és a nyolcvanadik életévét betöltött, a történetet mesélő idős asszony. Ő hármójuk sorsa elválaszthatatlan. Ennek a titokzatos egymásra hatásnak a mibenléte a könyv legvégső pillanatáig kérdéses.

Monet - Waterlilies

Egyrészt tetszett a történet szerkezete. Michel Bussi szerintem egy nagyon jó kezdést választott, amikor a figyelmet a három nő bemutatására irányította. Fanette tehetsége, sorsa és a gyerekek közti bűvös kapcsolat szintén felszítja az olvasási kedvet, és igazán lubickoltam a történetben, amikor Monet munkamódszeréről olvashattam. A impresszionista művész vízililiomos képein ugyanis nem található fekete szín. De talán létezett egy festmény, a fekete vízililiomok, amikor érezvén Monet, hogy közel van halála, megalkotta feketében a képet. Talán volt ilyen, talán nem? A legenda viszont él, és egy nyomozás során könnyen felülhet az ember mindenféle mendemondáknak, padláson hányódó alkotásokról, titokzatosan eltűnt emberekről, vagy épp különös szerelmi viszonyokról.

Mint általában a gyilkosságoknak megvan a maguk oka, így itt is erős érzelmi töltetű indítékra számíthatunk. Bevallom, én is erre az elkövetőre gondoltam, de hogy ilyen gubancos és többrétegű ez az egész történet, arra nem. Elolvasás után, sokkal egyértelműbb lesz mindenki számára, miért is tetszett a Bussi féle kivitelezés és szerkesztés nekem.
Őszintén ajánlom azoknak, akik szeretnek kicsit elmerülni a művészet világában, s az izgalom kedvéért bevállalnak egy kis nyomozást is.

Hozott pontszám: 5

 Michel Bussi

"Tudod, mit kért egyszer Monet az egyik gazdától?
– Nem…
– Télen kezdett festeni egy öreg tölgyfát, de mire három hónap múlva visszajött, már levelek borították. Fizetett a fa tulajdonosának, egy gazdának, hogy egyenként tépkedje le a fáról az összes levelet…
– Ezt csak úgy kitaláltad…
– Nem! Két ember kellett hozzá, hogy egy nap alatt lecsupaszítsák Monet modelljét! Ő pedig büszkén újságolta egy levélben a feleségének, hogy május kellős közepén téli tájat festhetett!
Paul a szélben táncoló faleveleket nézi.
– Érted én is megtenném, Fanette. Sőt, átszínezném a fákat. Ha arra kérnél, megtenném érted.
Tudom, Paul, tudom."

"Ha Monet Vízililiomait nézed, úgy érzed, hogy is mondjam… hogy belépsz a képbe, elmerülsz benne, áthatolsz rajta, nem is tudom, mintha kútba esnél vagy homokba süppednél. Érted? Monet ezt akarta elérni. Nyugodt vizet akart festeni, hogy lássuk, ahogy lepereg az egész élet… Én éppen az ellenkezőjét szeretném, hogy az én Vízililiomaim láttán az ember úgy érezze, a víz színén lebeg. Érted? Könnyedén felszökkenhet, elrugaszkodhat és elszállhat. Nyüzsgő víz legyen! Úgy szeretném megfesteni a Vízililiomaimat, ahogy Monet festette volna tizenegy évesen. Szivárványszínben. Szivárványszínű Vízililiomok!" 

Backman, Fredrik - Amit a fiamnak tudnia kell a világról

Itt van ez a macsó, egy totál laza fickó, aki már menthetetlenül apa lett, és aki már végérvényesen beleszeretett gyermekébe. Érzi ő a dolgok súlyát, sőt egyre inkább érzi felelősségét. Hogy csináljon mindent jól? Hisz senki nem tanulja a szülőséget, a gyerekhez nem jár használati utasítás. Így aztán elmesél a fiának mindent, amit fontosnak tart.

Legelőször is elnézést kér. Már előre, minden esendőségéért, bénaságáért, minden megtett vagy épp elszalasztott tettéért. Megértő, empatikus szeretetre kéri utódját:

"Amikor gyerekünk lesz, az olyan, mintha markológépet próbálnánk vezetni egy porcelánboltban. Begipszelt lábbal. Fordítva felvett símaszkban. Részegen." 

Hát hogy lehet haragudni egy ilyen apára? 

Az egész könyv egy  hatalmas mese, egy átörökített családi mítosz, arról, hogyan született közéjük egy kis csoda, miket csinált, és ezt ők, a bölcs szülők miként élték meg. Egyben muszáj arról is szót ejteni, ami igazán fontos az életben. Az apai tanácsok, ugye? A fociról például, ami elengedhetetlen. Vagy anyáról, akit mindketten a világon a legjobban szeretünk. 

A gyermeki éntudat kialakulása a történetmesélés révén valósul meg, ezt már Kádár Annamária is megmondta. Ennek egy csodálatos, minden humorral átszőtt, egyedi formáját tapasztalhatjuk meg Fredrik Backmannál. Annyi szeretet van ebben a kis könyvecskében, hogy az felfoghatatlan. Minden sora ebből a szándékból fakad, ezért nem lehet mást csinálni, mint szeretni nekünk is. Óhatatlan, hogy az olvasó is hozzátesz a maga anekdotáit saját vagy gyermekei kiskorából. Írjuk a magunk regényét is olvasás közben. 

Tudjuk, hogy a szerző őszinte, hisz magunk is így voltunk ezekkel a dolgokkal. Érzékeljük, hogy odavan a kis krapekért: 

"Tudd, hogy lehetsz bármi, ami csak szeretnél, de ez közel sem olyan fontos, mint az, hogy lehetsz az is, aki vagy."

Melegség, végtelen humor,  könnyedség jellemzi a kötetet, mely messze elhajózott a parainézisek komor és szájbarágós dogmáitól. Fergeteges humorán jókat nevettem: 

"Az ember ráköp a szalvétára.
Aztán letörli a gyerek arcát a szalvétával.
Nem köpünk egyenesen a gyerekre."

Igen, ez az a humor, ami gyakran könnyeket csal az ember szemébe, mélyről tör fel, megremegtet és tovaszáll. Igazi kikapcsolódás volt elmerülni Backman történetében, és csak kívánom, hogy mindenki valahogy így tekintsen a nevelés súlyos kérdésére. 

Hozott pontszám. 5 

 Fredrik Backman

"Most azt szeretnéd tudni, mi köze mindennek a szeretethez. De hát én szóltam előre, hogy nem nagyon értek a szeretethez. De az anyukád vegetáriánus. És mégis engem választott. Ebből talán többet tanulhatsz, mint amit amúgy mondani tudnék.
Mert nem tudok valami sokat a szeretetről. Egyetlen nőt szerettem csak igazán. Vele minden nap olyan, mintha kalóznak öltözve barangolnék egy elvarázsolt erdőben, ahol rengeteg kincset ástak el. Ha pedig meg tudom nevettetni, az olyan, mintha túl nagy gumicsizmában ugrálnék a legnagyobb pocsolyában."

"Miután az ember szülővé vált, végeláthatatlan lesz a kritikusainak sora. Mert a gyerek nemcsak gyerek, hanem a szülő identitásának szimbóluma." 

Backman, Fredrik - A ​hazavezető út minden reggel egyre hosszabb

Sós karamell

Ha rendhagyó módon címet adhatnék a könyvről írott értékelésemnek, akkor egyértelműen a Sós karamell-t választanám. Ez a kis történet a maga 88 oldalával, képeivel, csipkekönnyű gondolataival egyetlen hatalmas vers, vagy novella, vagy egy szépséges metafora kifejtése. Édesen kacagtat és közben potyognak az ember könnyei. Sós karamell. A két íz egymásra hatása pedig egy elmélyült, intenzív zamatot eredményez, amit nehéz elfelejteni. 

Nagyapó és unokája, Noahnoah egymással szemben ülnek egy csónakban, egy padon, egy sátorban, egy kórházban, a múltban, a jelenben, s mindezekben egyszerre. Beszélgetnek egymással végtelen gyöngédséggel. Hogy vagy, mi van az iskolában, mi az, ami fáj - kérdések váltakoznak egymás után,  melyek segítenek kimondani  az életbe történő belemenés, és az élettől való elszakadás kétirányú félelmét. Bár az idő halad, a kis Noah lába már leér a földre, nem kalimpál, de az örökké felbukkanó viccek, emlékek újra és újra felidéződnek. Pedig nagyapó körül szűkül a tér, egyre hosszabb az út haza, az emlékek fakulnak, már csak képek villannak be, s a múlt egy kiállítás darabjaivá tompul. 

"Az emlékeim sorra hagynak el, édesem, elszivárognak, akár a víz, ami kifolyik az ujjaim között."

De micsoda képeket mutat kis unokájának a nagypapa! Az nagyszülők bölcsessége, a lényegre  történő egyszerűsödés kincsei. S mindennek végső magja maga a szeretet, amit a szerző egyetlen szóval sem említ talán, de mégis minden mondatából ez süt. 

Fredrik Backman az élettől való elszakadás súlyos kérdését énekli meg, röviden, egyszerűen. Úgy tudja átadni a lényeget, hogy közben teljes mértékben elkerüli a bölcselkedés minden látszatát. Talán a szöveget belengő humor az, ami ezt emészthetővé teszi. Ezek a mosolyok adják a történet báját, és szívet - lelket melengető édességét. És aki megélt már veszteséget,   átérezte már valaha az elmúlás véglegességének erejét, annak óhatatlanul csorogni fognak  könnyei. Felkavaró kis elbeszélés ez, ártatlannak tűnő szösszenet, valójában egy rendkívül jó formába öntött élettapasztalat átadása. 

Kétségtelen, hogy a könyv felétől -érintettségem okán is- teljesen elérzékenyültem, és így fogadtam be minden sorát. De amellett, hogy nagyapó búcsúzik az élettől, a könyv csodálatos módon eleveníti fel a nagyszülők szerelmét és kapcsolatát is, amely nem volt mentes az összetűzésektől sem. Valós vagy kitalált, de a szerző által használt koriander motívuma, annyira jól ragadja meg azokat a kis ellentéteket, melyeket kapcsolatainkban hordozunk. De nem ez volt az egyetlen olyan kép, amit szívembe zártam, és viszek magammal. 

Fredrik Backman az én nyelvemen szólt, a saját életszemléletemet tükrözte vissza, ezért voltam képes annyira megszeretni ezt az édes-bús történetet. 

Kétségtelen, hogy kell egy nagyot sírni utána. Jó, ha van valaki mellettünk, akivel átbeszélhetjük a mélyből feltörő érzéseket vagy félelemeket. (Ezért kifejezetten közös olvasásra ajánlanám a kötetet.)

A kiszakadáshoz pedig jó megejteni egy könnyed sétát! Nekem bejött. 

Hozott pontszám: 5*

 Fredrik Backman

"– A tanárunk arra kényszerített minket, hogy írjunk egy fogalmazást arról, mik akarunk lenni, ha nagyok leszünk – meséli Noah.
– Mit írtál?
– „Először inkább arra koncentrálnék, hogy kicsi vagyok.”
– Nagyon jó válasz.
– Ugye? Inkább lennék öreg, semmint felnőtt. Minden felnőtt dühös, csak a gyerekek és az öregek nevetnek.
– Ezt írtad?
– Igen.
– Mit mondott a tanárod?
– Azt, hogy nem értettem meg a feladatot.
– Mire te?
– Hogy ő nem értette meg a választ."

"A sárkányt nagyapótól kapta, amikor megszületett. Nagyanyó szerint ugyan nem célszerű plüss-sárkányokat adni egy csecsemőnek, de nagyapó azt mondta, hogy nem óhajt célszerű unokát."

"Nagyapó nevet, Noah is. Szükségtelen ajándékokkal szokták meglepni egymást. Karácsonykor nagyapó egy zacskó levegőt adott Noah-nak, Noah pedig egy fél pár szandált ajándékozott cserébe. Nagyapó a születésnapjára egy olyan csokit kapott, amit Noah már megevett. Eddig ez volt nagyapó kedvence."

"– Hogy szerettél bele? – kérdezi a fiú.
(…)
– Azt hiszem, eltévedt a szívemben. Nem talált ki.
Nagyanyónak sosem volt jó a tájékozódó képessége, egy mozgólépcsőn is el tudott tévedni.
(…)
– Sosem kérdeztem meg magamtól, hogy szerettem bele. Csak a fordítottja izgatott mindig." 

Csernus Mariann - Eszterlánc

Bárkinek az élettörténete érdekes lehet, de a művészeké valahogy mindig nagyobb izgalommal kecsegtet. Már ha beengednek a lélek labirintusába is. Csernus Mariann nyitott szívvel várja olvasóit. Nosza, merítkezzünk!

Három összefonódó sodrony van jelen a könyvben mindvégig: a  női princípium, a színész- művészvilág és a történelem. Valahogy mindhárom elválaszthatatlanul alakítja főhősünk életét, ahogy a földlabdákká gömbölyödő gyökerek egybecsavarodnak, és  kitéphetetlen, szétbonthatatlan egységet hoznak létre. Kezdetben volt a gyermek, az 1928-ban született kislány, az anyja lánya, Ómama unokája. A család meleg kötelékében nevelkedő leányka már ekkor megismerkedik az irodalom mágiájával, a főzés közbeni felolvasások hamar elrabolják lelkét. De a történelem zajos mozdulatai   is mélyen belenyúlnak sorsába. A mag,  a tehetség azonban csírát ereszt, és sorra termi majd gyümölcseit. Iskolai szereplések, versenyek, felkérések, majd Babits Laodameiája az aquincumi amfiteátrumban, s végül az 1972-ben bemutatott Psyché, ami a szerző kiteljesedésének zenitje.  Olyan, mintha az egész regény ebben csúcsosodnak ki, hisz a hatvanas években némaságra ítélt művésznő igazából ebben a darabban tárhatja ki  hatalmas szárnyait, ugyanakkor a mű sajátosságaként önnön női mivoltát is megfogalmazza. Ezek a részek hihetetlen részletesen, már-már átélhetetlenül aprólékosan mutatják be Csernus Mariannt. 

Szokatlan önéletrajzi kötet ez, mely nem ragaszkodik az idő linearitásához, mélyen belemegy a művész és  a nő lelkébe, az alkotás átstrukturáló erejébe. Ízes, szagos, és legfőképp rendkívül személyes. 

Csernus Mariann végigélte a huszadik századot, s ma is köztünk van. Deszkára léphetett a legnagyobb művészeinkkel, befolyása alá került néhány tehetségnek, köztük is kiemelendő Tőkés Anna művésznőnek, akivel baráti kapcsolatban állt, s akiről áhítattal mesél. Csernust Major Tamás leszerződtette a Nemzeti Színházhoz, de a hatvanas években politikai okok miatt nem kapott szerepeket, csak a fizetését kellett felvennie. Kijutott neki  a megaláztatásból  bőven, erről is őszintén és megrázóan vallanak sorai.  1970-ben megkapja  a Jászai Mari díjat, de a nagy visszatérést Weöres darabja jelenteti számára. Könyvében mesél a külföldi utazások egy-egy izgalmas mozzanatáról is. Tetszett, hogy mindvégig megmaradt a színészi létet madártávlatból szemlélő állapotnál.  Nem megy bele személyes csatározásokba, intrikákba, nem tör pálcát senki felett.

A történetet személyes jellege miatt nem is igazán érdemes irodalmi szempontok alapján megítélni. Nyilván az őszinte vallomások, naplójegyzetek nem tükröznek tudatos szerkesztést. Naplóként értékelve viszont az olvasó valóban a művészi intimitás világában érezheti magát, ahol viszont egy idő után terhessé válik ez a rendkívül szenzitív, bőven referáló hozzáállás. Biztos vannak, akiknek ez élvezetesebb, én a végére kicsit kifulladtam.

Csernus Mariann  (90 évesen)

A könyvet karácsonyi ajándékba kaptam Varga Írisz Dórától, aki elvarázsolta nekem a csúf borítót, és  igazi kuriózummá tette. Köszönöm neki!

Hozott pontszám: 4/5

"És ahogy együtt dolgoztunk hónapokon át, ketten, csatlakozott harmadik társul a hála azok iránt az asszonyok iránt, akik segítettek felismerni magamat, és akik féléves tanulásom, munkám, küszködésem alatt megfogták egymás kezét és az én kezemet – lánc, lánc, eszterlánc, –, és éreztem, hogy egy-egy villanásra megvalósíthatom mindannyiukat, mert Psyché mi vagyunk mindannyian, minden nő együtt (…)"

"Anyámnál sohasem lehetett érezni, hogy az idő fontosabb érték annál, mintsem hogy órákig társasjátékkal töltsük el. Anyám idejét más óra mérte, mint a többiekét. Ebben is rejlett az ő csodája."