Backman, Fredrik - A ​hazavezető út minden reggel egyre hosszabb

Sós karamell

Ha rendhagyó módon címet adhatnék a könyvről írott értékelésemnek, akkor egyértelműen a Sós karamell-t választanám. Ez a kis történet a maga 88 oldalával, képeivel, csipkekönnyű gondolataival egyetlen hatalmas vers, vagy novella, vagy egy szépséges metafora kifejtése. Édesen kacagtat és közben potyognak az ember könnyei. Sós karamell. A két íz egymásra hatása pedig egy elmélyült, intenzív zamatot eredményez, amit nehéz elfelejteni. 

Nagyapó és unokája, Noahnoah egymással szemben ülnek egy csónakban, egy padon, egy sátorban, egy kórházban, a múltban, a jelenben, s mindezekben egyszerre. Beszélgetnek egymással végtelen gyöngédséggel. Hogy vagy, mi van az iskolában, mi az, ami fáj - kérdések váltakoznak egymás után,  melyek segítenek kimondani  az életbe történő belemenés, és az élettől való elszakadás kétirányú félelmét. Bár az idő halad, a kis Noah lába már leér a földre, nem kalimpál, de az örökké felbukkanó viccek, emlékek újra és újra felidéződnek. Pedig nagyapó körül szűkül a tér, egyre hosszabb az út haza, az emlékek fakulnak, már csak képek villannak be, s a múlt egy kiállítás darabjaivá tompul. 

"Az emlékeim sorra hagynak el, édesem, elszivárognak, akár a víz, ami kifolyik az ujjaim között."

De micsoda képeket mutat kis unokájának a nagypapa! Az nagyszülők bölcsessége, a lényegre  történő egyszerűsödés kincsei. S mindennek végső magja maga a szeretet, amit a szerző egyetlen szóval sem említ talán, de mégis minden mondatából ez süt. 

Fredrik Backman az élettől való elszakadás súlyos kérdését énekli meg, röviden, egyszerűen. Úgy tudja átadni a lényeget, hogy közben teljes mértékben elkerüli a bölcselkedés minden látszatát. Talán a szöveget belengő humor az, ami ezt emészthetővé teszi. Ezek a mosolyok adják a történet báját, és szívet - lelket melengető édességét. És aki megélt már veszteséget,   átérezte már valaha az elmúlás véglegességének erejét, annak óhatatlanul csorogni fognak  könnyei. Felkavaró kis elbeszélés ez, ártatlannak tűnő szösszenet, valójában egy rendkívül jó formába öntött élettapasztalat átadása. 

Kétségtelen, hogy a könyv felétől -érintettségem okán is- teljesen elérzékenyültem, és így fogadtam be minden sorát. De amellett, hogy nagyapó búcsúzik az élettől, a könyv csodálatos módon eleveníti fel a nagyszülők szerelmét és kapcsolatát is, amely nem volt mentes az összetűzésektől sem. Valós vagy kitalált, de a szerző által használt koriander motívuma, annyira jól ragadja meg azokat a kis ellentéteket, melyeket kapcsolatainkban hordozunk. De nem ez volt az egyetlen olyan kép, amit szívembe zártam, és viszek magammal. 

Fredrik Backman az én nyelvemen szólt, a saját életszemléletemet tükrözte vissza, ezért voltam képes annyira megszeretni ezt az édes-bús történetet. 

Kétségtelen, hogy kell egy nagyot sírni utána. Jó, ha van valaki mellettünk, akivel átbeszélhetjük a mélyből feltörő érzéseket vagy félelemeket. (Ezért kifejezetten közös olvasásra ajánlanám a kötetet.)

A kiszakadáshoz pedig jó megejteni egy könnyed sétát! Nekem bejött. 

Hozott pontszám: 5*

 Fredrik Backman

"– A tanárunk arra kényszerített minket, hogy írjunk egy fogalmazást arról, mik akarunk lenni, ha nagyok leszünk – meséli Noah.
– Mit írtál?
– „Először inkább arra koncentrálnék, hogy kicsi vagyok.”
– Nagyon jó válasz.
– Ugye? Inkább lennék öreg, semmint felnőtt. Minden felnőtt dühös, csak a gyerekek és az öregek nevetnek.
– Ezt írtad?
– Igen.
– Mit mondott a tanárod?
– Azt, hogy nem értettem meg a feladatot.
– Mire te?
– Hogy ő nem értette meg a választ."

"A sárkányt nagyapótól kapta, amikor megszületett. Nagyanyó szerint ugyan nem célszerű plüss-sárkányokat adni egy csecsemőnek, de nagyapó azt mondta, hogy nem óhajt célszerű unokát."

"Nagyapó nevet, Noah is. Szükségtelen ajándékokkal szokták meglepni egymást. Karácsonykor nagyapó egy zacskó levegőt adott Noah-nak, Noah pedig egy fél pár szandált ajándékozott cserébe. Nagyapó a születésnapjára egy olyan csokit kapott, amit Noah már megevett. Eddig ez volt nagyapó kedvence."

"– Hogy szerettél bele? – kérdezi a fiú.
(…)
– Azt hiszem, eltévedt a szívemben. Nem talált ki.
Nagyanyónak sosem volt jó a tájékozódó képessége, egy mozgólépcsőn is el tudott tévedni.
(…)
– Sosem kérdeztem meg magamtól, hogy szerettem bele. Csak a fordítottja izgatott mindig."