Az egész történetnek van egy nagyon mély alapozása, ami Claude Monet festészetéhez és az ő varázslatos kertjéhez vezet vissza. Harminc évvel ezelőtt volt szerencsém a kezembe fogni egy gyönyörű albumot, mely a festő otthonáról, és arról a környezetről szólt, ahol a képeit alkotta. A német kiadvány lélegzetelállító fotókon keresztül mutatta be azokat az apró részleteket, melyek visszatükrözték a művészi légkört. Mi tagadás, tizenkilenc évesen szerelmese lettem Monet világának.
Bár ez a könyv alapvetően krimi, gyilkosság történik benne, nem is egy, mégis teljesen eltér egy szokványos krimitől. Csodálatosan keverednek benne a lélektani szálak a művészi megszállottsággal, a szépirodalmi megközelítés a bűntények prózaiságával.
Giverny egy zárt közösség, melynek életét alapvetően meghatározza, hogy itt élt és alkotott a nagy festő, itt hívta életre a megszámlálhatatlan mennyiségű vízililiomokat ábrázoló képeit. Egy nap holtan találják Jérôme Morvat, a helybeli szemészt. Azt is hihetnénk, hogy baleset történt, de a jelek nem erre utalnak. Laurenç Sérénac kezd el nyomozni az ügyben, aminek alapja egy az áldozat zsebében talált képeslap lesz, melyben egy tizenegy éves gyerekre utaló nyomok szerepelnek. Hamarosan az 1937-es, ugyanezen a helyen megtörtént balesetnél folyik a kutatás. Akkoriban egy tizenegy éves fiút találtak az Epte folyóba fulladva. Mindenki azt mondta baleset történt, de a gyermek anyja, a mai is élő, 102 éves hölgy állítja, hogy nem. Ez lesz az az érv, ami kitartó nyomozásra ösztökéli Laurenç Sérénac-t. Valamint egy rejtélyes küldemény, melyben fényképek vannak az áldozatról, Jérôme Morvatról és különböző hölgyekről. A fotók hátulján meg egy megfejtésre váró számüzenet is látható. Mi köti össze a hölgyeket, milyen viszonyban voltak az áldozattal?
Három nő áll az események középpontjában, a szintén tizenegy éves Fanette, aki isteni tehetséggel megáldott festőpalánta, és a Robinson Alapítvány versenyének várományosa; a hihetetlen gyönyörűségű, ámde végtelenül boldogtalan tanárnő, Stephanie Dupain; és a nyolcvanadik életévét betöltött, a történetet mesélő idős asszony. Ő hármójuk sorsa elválaszthatatlan. Ennek a titokzatos egymásra hatásnak a mibenléte a könyv legvégső pillanatáig kérdéses.
Egyrészt tetszett a történet szerkezete. Michel Bussi szerintem egy nagyon jó kezdést választott, amikor a figyelmet a három nő bemutatására irányította. Fanette tehetsége, sorsa és a gyerekek közti bűvös kapcsolat szintén felszítja az olvasási kedvet, és igazán lubickoltam a történetben, amikor Monet munkamódszeréről olvashattam. A impresszionista művész vízililiomos képein ugyanis nem található fekete szín. De talán létezett egy festmény, a fekete vízililiomok, amikor érezvén Monet, hogy közel van halála, megalkotta feketében a képet. Talán volt ilyen, talán nem? A legenda viszont él, és egy nyomozás során könnyen felülhet az ember mindenféle mendemondáknak, padláson hányódó alkotásokról, titokzatosan eltűnt emberekről, vagy épp különös szerelmi viszonyokról.
Mint általában a gyilkosságoknak megvan a maguk oka, így itt is erős érzelmi töltetű indítékra számíthatunk. Bevallom, én is erre az elkövetőre gondoltam, de hogy ilyen gubancos és többrétegű ez az egész történet, arra nem. Elolvasás után, sokkal egyértelműbb lesz mindenki számára, miért is tetszett a Bussi féle kivitelezés és szerkesztés nekem.
Őszintén ajánlom azoknak, akik szeretnek kicsit elmerülni a művészet világában, s az izgalom kedvéért bevállalnak egy kis nyomozást is.
Hozott pontszám: 5
Egyrészt tetszett a történet szerkezete. Michel Bussi szerintem egy nagyon jó kezdést választott, amikor a figyelmet a három nő bemutatására irányította. Fanette tehetsége, sorsa és a gyerekek közti bűvös kapcsolat szintén felszítja az olvasási kedvet, és igazán lubickoltam a történetben, amikor Monet munkamódszeréről olvashattam. A impresszionista művész vízililiomos képein ugyanis nem található fekete szín. De talán létezett egy festmény, a fekete vízililiomok, amikor érezvén Monet, hogy közel van halála, megalkotta feketében a képet. Talán volt ilyen, talán nem? A legenda viszont él, és egy nyomozás során könnyen felülhet az ember mindenféle mendemondáknak, padláson hányódó alkotásokról, titokzatosan eltűnt emberekről, vagy épp különös szerelmi viszonyokról.
Mint általában a gyilkosságoknak megvan a maguk oka, így itt is erős érzelmi töltetű indítékra számíthatunk. Bevallom, én is erre az elkövetőre gondoltam, de hogy ilyen gubancos és többrétegű ez az egész történet, arra nem. Elolvasás után, sokkal egyértelműbb lesz mindenki számára, miért is tetszett a Bussi féle kivitelezés és szerkesztés nekem.
Őszintén ajánlom azoknak, akik szeretnek kicsit elmerülni a művészet világában, s az izgalom kedvéért bevállalnak egy kis nyomozást is.
Hozott pontszám: 5
"Tudod, mit kért egyszer Monet az egyik gazdától?
– Nem…
– Télen kezdett festeni egy öreg tölgyfát, de mire három hónap múlva visszajött, már levelek borították. Fizetett a fa tulajdonosának, egy gazdának, hogy egyenként tépkedje le a fáról az összes levelet…
– Ezt csak úgy kitaláltad…
– Nem! Két ember kellett hozzá, hogy egy nap alatt lecsupaszítsák Monet modelljét! Ő pedig büszkén újságolta egy levélben a feleségének, hogy május kellős közepén téli tájat festhetett!
Paul a szélben táncoló faleveleket nézi.
– Érted én is megtenném, Fanette. Sőt, átszínezném a fákat. Ha arra kérnél, megtenném érted.
Tudom, Paul, tudom."
"Ha Monet Vízililiomait nézed, úgy érzed, hogy is mondjam… hogy belépsz a képbe, elmerülsz benne, áthatolsz rajta, nem is tudom, mintha kútba esnél vagy homokba süppednél. Érted? Monet ezt akarta elérni. Nyugodt vizet akart festeni, hogy lássuk, ahogy lepereg az egész élet… Én éppen az ellenkezőjét szeretném, hogy az én Vízililiomaim láttán az ember úgy érezze, a víz színén lebeg. Érted? Könnyedén felszökkenhet, elrugaszkodhat és elszállhat. Nyüzsgő víz legyen! Úgy szeretném megfesteni a Vízililiomaimat, ahogy Monet festette volna tizenegy évesen. Szivárványszínben. Szivárványszínű Vízililiomok!"
– Nem…
– Télen kezdett festeni egy öreg tölgyfát, de mire három hónap múlva visszajött, már levelek borították. Fizetett a fa tulajdonosának, egy gazdának, hogy egyenként tépkedje le a fáról az összes levelet…
– Ezt csak úgy kitaláltad…
– Nem! Két ember kellett hozzá, hogy egy nap alatt lecsupaszítsák Monet modelljét! Ő pedig büszkén újságolta egy levélben a feleségének, hogy május kellős közepén téli tájat festhetett!
Paul a szélben táncoló faleveleket nézi.
– Érted én is megtenném, Fanette. Sőt, átszínezném a fákat. Ha arra kérnél, megtenném érted.
Tudom, Paul, tudom."
"Ha Monet Vízililiomait nézed, úgy érzed, hogy is mondjam… hogy belépsz a képbe, elmerülsz benne, áthatolsz rajta, nem is tudom, mintha kútba esnél vagy homokba süppednél. Érted? Monet ezt akarta elérni. Nyugodt vizet akart festeni, hogy lássuk, ahogy lepereg az egész élet… Én éppen az ellenkezőjét szeretném, hogy az én Vízililiomaim láttán az ember úgy érezze, a víz színén lebeg. Érted? Könnyedén felszökkenhet, elrugaszkodhat és elszállhat. Nyüzsgő víz legyen! Úgy szeretném megfesteni a Vízililiomaimat, ahogy Monet festette volna tizenegy évesen. Szivárványszínben. Szivárványszínű Vízililiomok!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése