Bárkinek az élettörténete érdekes lehet, de a művészeké valahogy mindig nagyobb izgalommal kecsegtet. Már ha beengednek a lélek labirintusába is. Csernus Mariann nyitott szívvel várja olvasóit. Nosza, merítkezzünk!
Három összefonódó sodrony van jelen a könyvben mindvégig: a női princípium, a színész- művészvilág és a történelem. Valahogy mindhárom elválaszthatatlanul alakítja főhősünk életét, ahogy a földlabdákká gömbölyödő gyökerek egybecsavarodnak, és kitéphetetlen, szétbonthatatlan egységet hoznak létre. Kezdetben volt a gyermek, az 1928-ban született kislány, az anyja lánya, Ómama unokája. A család meleg kötelékében nevelkedő leányka már ekkor megismerkedik az irodalom mágiájával, a főzés közbeni felolvasások hamar elrabolják lelkét. De a történelem zajos mozdulatai is mélyen belenyúlnak sorsába. A mag, a tehetség azonban csírát ereszt, és sorra termi majd gyümölcseit. Iskolai szereplések, versenyek, felkérések, majd Babits Laodameiája az aquincumi amfiteátrumban, s végül az 1972-ben bemutatott Psyché, ami a szerző kiteljesedésének zenitje. Olyan, mintha az egész regény ebben csúcsosodnak ki, hisz a hatvanas években némaságra ítélt művésznő igazából ebben a darabban tárhatja ki hatalmas szárnyait, ugyanakkor a mű sajátosságaként önnön női mivoltát is megfogalmazza. Ezek a részek hihetetlen részletesen, már-már átélhetetlenül aprólékosan mutatják be Csernus Mariannt.
Szokatlan önéletrajzi kötet ez, mely nem ragaszkodik az idő linearitásához, mélyen belemegy a művész és a nő lelkébe, az alkotás átstrukturáló erejébe. Ízes, szagos, és legfőképp rendkívül személyes.
Csernus Mariann végigélte a huszadik századot, s ma is köztünk van. Deszkára léphetett a legnagyobb művészeinkkel, befolyása alá került néhány tehetségnek, köztük is kiemelendő Tőkés Anna művésznőnek, akivel baráti kapcsolatban állt, s akiről áhítattal mesél. Csernust Major Tamás leszerződtette a Nemzeti Színházhoz, de a hatvanas években politikai okok miatt nem kapott szerepeket, csak a fizetését kellett felvennie. Kijutott neki a megaláztatásból bőven, erről is őszintén és megrázóan vallanak sorai. 1970-ben megkapja a Jászai Mari díjat, de a nagy visszatérést Weöres darabja jelenteti számára. Könyvében mesél a külföldi utazások egy-egy izgalmas mozzanatáról is. Tetszett, hogy mindvégig megmaradt a színészi létet madártávlatból szemlélő állapotnál. Nem megy bele személyes csatározásokba, intrikákba, nem tör pálcát senki felett.
A történetet személyes jellege miatt nem is igazán
érdemes irodalmi szempontok alapján megítélni. Nyilván az őszinte
vallomások, naplójegyzetek nem tükröznek tudatos szerkesztést. Naplóként
értékelve viszont az olvasó valóban a művészi intimitás világában
érezheti magát, ahol viszont egy idő után terhessé válik ez a rendkívül
szenzitív, bőven referáló hozzáállás. Biztos vannak, akiknek ez
élvezetesebb, én a végére kicsit kifulladtam.
 |
| Csernus Mariann (90 évesen) |
A könyvet karácsonyi ajándékba kaptam Varga Írisz Dórától, aki elvarázsolta nekem a csúf borítót, és igazi kuriózummá tette. Köszönöm neki!
Hozott pontszám: 4/5
"És ahogy együtt dolgoztunk hónapokon át, ketten, csatlakozott harmadik
társul a hála azok iránt az asszonyok iránt, akik segítettek felismerni
magamat, és akik féléves tanulásom, munkám, küszködésem alatt megfogták
egymás kezét és az én kezemet – lánc, lánc, eszterlánc, –, és éreztem,
hogy egy-egy villanásra megvalósíthatom mindannyiukat, mert Psyché mi
vagyunk mindannyian, minden nő együtt (…)"
"Anyámnál sohasem lehetett érezni, hogy az idő fontosabb érték annál,
mintsem hogy órákig társasjátékkal töltsük el. Anyám idejét más óra
mérte, mint a többiekét. Ebben is rejlett az ő csodája."
lánc, lánc, eszterlánc: ♡ - ♡ - ♡
VálaszTörlés