Mogyorósy-Révész Zsuzsanna - Érzelemszabályozás a gyakorlatban

"Aki másokat legyőz, az erős.

Aki önmagát legyőzi, az hős"

 

Mondta Lao-ce, és nagyon sok igazság rejlik e szavak mögött. Mert noha az érzéseinkről nem tehetünk, azok jönnek és elborítanak, arról azonban nagyon is tehetünk, hogy mit kezdünk velük. Uralni kellene őket valahogy, de láthatjuk, hogy nem is olyan egyszerű dolog ez. Mindennap halljuk a hirtelen felindulásból elkövetett bántalmazások hírét, látjuk  a stressztől szorongó embereket, a levertségben szenvedőket, a hangulatingadozásokban libikókázókat, és elszenvedjük a dühüket ránk fröcsögő sofőröket az utakon. Ki vagy mi adhatja meg számunkra azt a stabilitást, ami nem engedi, hogy játékaivá váljunk "mindenféle szélnek"?

Mogyorósy-Révész Zsuzsanna a biztonság érzéséből indítja gondolatsorát. Bevallom, hogy a kötet egyik legérdekesebb gondolata számomra, pont az első oldalon hangzik el. A szerző egy kisebb felmérést végzett könyvének megírása elején, aminek az volt a tárgya, hogy a megkérdezetteknek válaszolniuk kellett, "Mire van szükségük a biztonságérzet átéléséhez?" A válaszadók felsorolnak különféle hasznos dolgokat, amik mindannyiunkban megszólalnak, s közös tulajdonságuk, hogy kívülről várjuk őket. És az alanyok 8 százalékánál megjelenik  az önmagunkkal való kapcsolódás valamilyen formája. Az volt számomra a megdöbbentő élmény, hogy eddig nem tudtam megfogalmazni, hogy ez nálam is mennyire fontos. Ennek a belső biztonságérzetnek az elérésére kell törekednünk, hogy meg tudjuk teremteni az érzelmeink szabályzásának a lehetőségét. 

Először a biztonságérzetet járja alaposan körül a szerző, majd áttér az érzelemszabályozásnak a fogálmára, mibenlétére. A fejezetek szépen vezetnek végig az újszülött kortól kezdve  a serdülőkön át a felnőtt korig, láthatjuk, hogyan fejlődik az önszabályozási rendszerünk. Ezek a részek kicsit szárazak voltak számomra, vagy nem voltak elég élvezetesek, de minden meglátás pontos és tényleg alaposan kimeríti a témát. Szó van aztán a krízisekről és a traumákról, melyek azért eltérnek a mindennapi élet érzelmi életének átlagától. 

Mindezekből kiderül, hogy bár kívülről mindenkit csapkod rendesen az élet, ez mégsem jelenti azt, hogy tehetetlenek lennénk. Egyfajta öngondoskodásra lenne szükségünk, amit többé kevésbé ki is alakítunk. De ahhoz, hogy megmaradjon biztonságérzetünk, ahhoz  a lehető legjobban meg kellene tanulnunk megadni magunknak mindazt, amire valójában szükségünk van. Vegyük számba mindazt, amit önmagunkért tehetünk! A szerző segít, hogy el tudjunk indulni ezen az úton, és miután akkurátusan előkészítette ennek témáját, a könyv harmadik felében végre eljutunk magukhoz a gyakorlatokhoz, melyek segítenek a fentiek megvalósításában. 

Maguk a gyakorlatok nagyon egyszerűnek látszó, viszonylag könnyen megvalósítható feladatok. A sikerhez azonban az is kell, hogy ne csak elolvassuk, hanem kezdjük is el alkalmazni őket. Nem szeretném most ezeket felsorolni, mert valahogy az egész kötetnek van egy íve, és abban a jól előkészített táptalajban érthető csak igazán, miért lehet fontos része az érzelmek szabályzásában például a hálaérzet megteremtésének, nevelgetésének, ápolásának. 

Ezeknek a gyakorlatoknak kisebb-nagyobb részét sokan használjuk, s egyben érezzük is jótékony hatását. Jó lenne ezt minél hamarabb megtanítani gyerekeinknek, hogy mielőbb megtapasztalhassák ők is ezeket, úgymond, beleszülessenek az öngondoskodás fontosságába. Így aztán kísérleti jelleggel el is indítok egy ilyen csoportot általános iskola alsó tagozatában, egyenlőre három hónapos etapban.  Talán mi sem igazolja jobban a kötet inspiráló hatását! Szép összefoglalása a témának, szerintem az első fele kissé túl részletes lett az átlag érdeklődő számára, de releváns információkat tartalmaz. Forgassátok bátran!

 Hozott pontszám: 4,5 (A cím picit félrevezető)  

Mogyorósy-Révész Zsuzsanna

 

Baár Tünde - A mezitlábas grófnő

Ha most gyerek lennék, nagyon szeretném ezt a könyvet. Másra sem vágytam alig olvasó Olvasó koromban, mint egy könyv segítségével elvarázsolódni, megélni azt, hogy létezik a csoda, létezik egy olyan mágia, ami kihozza az emberekből a legjobbat. A kötet szépen behozta a valós történelmi személy, gróf Apponyi Franciska alakját, tevékenységét,  és sikerült felvillantania azt a csodát, amit akkoriban a gyerekek megélhettek Zebegényben. 

Pár éve még bőszen olvastam az ifjúsági könyveket, mára sajnos csak elvétve veszek kezembe ilyet. De Zebegény után kutatva ráakadtam a Napraforgó utcára és a mezítlábas grófnő történetére, és ez azonnali könyvtárazást igényelt. Már maga az alaptörténet is nagyon érdekes, hogy létezett egy grófnő, aki az 1930-as években Zebegényben telepedett le. Noha terjedelmes régiséggyűjteménye volt, válogatott berendezési tárgyai kifinomult ízléséről tanúskodtak, mégis képes volt érzékenyen reagálni arra a szegénységre, és elsősorban a gyerekek nélkülözésére, ami sajnos a huszadik század első felét jellemezte hazánkban. S innen szóljon a mese...

A mese, ami a testvérek, Jancsi és Piroska szemszögéből mutatja be az 1930-as év első félévét, amikor is egy titokzatos hölgy érkezik a csendes falucskába. Azt beszélik róla, hogy mezítláb járkál a Duna kövei között, szipkázik és kávét kortyol egész nap. S ha ez nem lenne elég társalog a csillagokkal, a széllel vagy a nappal. Hogy mi igaz mindebből, azt hamarosan megtudja a két gyerkőc, mivel édesanyjukat felfogadja a grófnő amolyan mindenesnek, a hírek így ezüst tálcán érkeznek, sőt mi több, magával a grófnővel is megbarátkoznak. A grófnő pedig nem csak ezt a két gyereket, hanem a falu minden gyermekét szárnyai alá veszi, igyekszik életüket kiragadni a mindennapok nehézségei közül. Növény és állatneveket ad a gyerekeknek, kinek kinek a rá jellemzőt, versenyeket, mulatságokat, színdarabot rendez nekik és velük. Könnyű elvarázsolódni a kakaó és a mazsolás kalács bűvöletében, ahol van értelme küzdeni, hiszen mindenki valamiben jó és értékelve van. Úgy tanítja a kis gyerkőcöket, hogy azok közben észre sem veszik, hiszen nem az iskolapad szűk keretei, hanem egy csodálatos kert végtelen lombjai között bujkálnak, ahol a színes virágmezők összefolynak a kék égbolttal. Fél év tüneményes napjait kísérhetjük végig Baár Tünde meséjében, ahol ezúttal nem kell látható ellenséggel megküzdeni, a háttérben meghúzódó lemondás, a háború árnyéka és a szegénység nem olyan erőteljesen jelenik meg, mégis a felnőtt tudja, hogy itt minden cselekedet és tett gyógyítás. 

Egy egyszerű falu mindennapjai elevenednek meg a lapokon, a Dunakanyar lassuló sodrása megállítja picit az idő. Most minden szép és jó, most igazán megélheti bárki magában a jót. Ringató ez a történet, csitító és nyugtató mese, ahol megszűnik minden ártó szellem. A Napraforgó nevet viselő grófnő valóban felnő a többiek fölé, de csak azért, hogy árnyat nyújtson, erőt és vágyat ahhoz, hogy merjenek nagyok lenni a kis lurkók. Ez a napsütéses állapot ragyogja be a könyvet, amit a finoman cizellált, légies kivitelezés csak tovább emel. Leginkább a kisiskolás lányoknak, esetleg nagycsoportos óvodásoknak tudnám ajánlani ezt a könyvet, ahol tényleg ezt a szenderítő nyugalmat élhetik át a hallgatók. A minimális konfliktusok, az igazi összetűzések hiánya kicsit egysíkúvá teszik ugyan a történetet, aminek hátránya, hogy a katarzisok is elmaradnak, de így a regény megmaradhat egy álomvilág keretei között. Összességében engem elbűvölt a történet, bátran ajánlom a kisebb korosztálynak, de a végén, minden emelkedettség mellett éreztem bennem egy didaktikusságot, ami persze csak talán nekünk felnőtteknek tűnik szembe. El tudom képzelni, hogy egy gyerek akár egész életén át magával viheti ezt a bájos történetet. 

A teljes megértést a könyv utószava segíti, ahol elolvashatjuk, hogy mennyire a valóság talaján áll a regény, hogy a Napraforgó utca a mai napig is létezik Zebegényben, sőt tegnapi kirándulásomon láttam, hogy a gyerekek a mai napig is  játszanak a patakban, ahogyan azt tették majd száz évvel ezelőtt.

Hozott pontszám: 4/5

 

 

Rohr, Richard - Emelkedő zuhanás

 Az emberélet két felének lelkisége

 

Általában életünk felén történik velünk valami, amikor akasztott embernek érezhetjük magunkat a Tarot kártyából. Minden a feje tetejére áll, a világ érthetetlenné válunk saját magunk számára is, amiben eddig hittünk, meginogni látszik, ami eddig elég volt, az most kevés, rengeteg dolog értelmetlennek tűnik az életünkből, míg teljesen új szükségletek követelnek helyet maguknak. Lehet ezt sokféle módon körülírni, de a helyzet akkor is felfoghatatlan. Egzisztenciális dolgok kérdőjeleződnek meg ilyenkor; karrier, család, értékrend, hit. Talán bukásnak éljük meg mindezt, kudarcnak és követelnénk vissza a régi, nyugodt, működő életünket. Richard Rohr ebből az állapotból indítja gondolatait. 

Könyvének első fejezetei azt mutatják be, hogy törvényszerű az, amit életközépi válság néven nevezünk, amikor megéljük, hogy szépen lépdelünk előre és felfelé az utunkon, s mire felérünk a tetejére, ráébredünk, hogy rossz falhoz volt támasztva a létránk. A csúcs elérésének illúziójából indul ki szinte minden emberi élet. A növekedést csakis felfelé vizionáljuk. S akkor hirtelen darabokra hullik szét minden és képtelenség felfogni azt a veszteséget, amit az esetek többségében nem is mások miatt szenvedünk el, egyszerűen csak ott van bennünk. Kell ez a veszteség, kell a bukás és kudarc élménye. A bűn és a botlás hasznos, -és nem más állítja ezt, mint Rohr, aki  katolikus pap, ferences rendi szerzetes. Nem tagadták ki ugyan az egyházból, de nézetei miatt sokszor került kellemetlen helyzetbe. Még a mai napig is kérdéses, hogy hiteles személynek tekinthető-e? Ebbe most nem mennék bele, hiszen a könyvének a mondanivalója pont ezt a teljesen új álláspontot hirdeti, s teszi ezt Jézus szavainak és az ószövetségi hagyománynak a táptalaján. Vagyis mégsem annyira új, amit mond, hiszen a válság megjelenése az életünkben tagadhatatlan. Ami újszerű Rohrnál, az a változás szükségszerűségének fontossága, amit a evolúció részének tart, vagyis álláspontja szerint, az evolúció még most is zajlik. 

Az emberi életet két szakaszra bontja; az első az a hagyományos életforma, amit az ösztönök irányítanak leginkább. Törekvéseink, akarataink, elképzeléseink és vágyaink vannak, ezek a motiválóink. Ahhoz, hogy ezt az utat sikeresen járhassuk, töretlenül menetelhessünk előre, rengeteg dolgot el kell nyomnunk magunkba. Ez bekerül a tudat alatti énünkbe. Így tudunk csak létezni, otthon lenni, biztonságban, kényelemben élni. És Rohr szerint szükség is van arra, hogy jól elvégezzük az élet első felének feladatait. De aztán jön egy fordulat, a "tragikus életérzés", ami az eszmélet állapotába helyezi az embert. Ez a második szakasz. Az út pedig az eddig feketének tartott dolgokkal való szembenézés irányába vezet. Nem is csak szembenézés ez, hanem a tagadott dolgok önmagunkba fogadása. Így válhat csak teljessé az ember. 

A gondolat közel sem volt új számomra, hiszen Ruediger Dahlke tavaly olvasott könyve hozta el nekem ezen felismerés katarzisát. Tehát, amit zuhanásnak élünk meg, vagy a világ a bukásunknak érez, az éppen egy növekedés állapota. 

 

"Ami esésnek, sőt zuhanásnak tűnik, azt felfelé és befelé zuhanásnak is tapasztalhatjuk, egy tágabb és mélyebb világba, ahol a lélek megtalálja a teljességet, összekapcsolódik végre az egésszel, és a nagy képen belül él. Nem veszteség ez, hanem valamiféleképpen nyereség, nem kudarc, hanem győzelem."

 

Ezt az emelkedést, mely a bölcsességben való kiteljesedést, a lényeglátást hozza el magával, ezt taglalja az utolsó fejezetekben a szerző. Közben újból és újból igazolja, hogy ez isteni szándék, az árnyak országát be kell járnunk, magunkba kell olvasztani énünknek azon részeit is, melyeket botránykőnek élünk meg. 

Bár nyelvezetét tekintve érthetően ír Rohr, de aki először találkozik az életközépi válság lélektani okainak feltárásával, annak a katarzis mellett akad majd tiltakozni valója is. Akárcsak a merev hitrendszerben vallásukat gyakorló embereknek. Nagyon túl kell látni a materiális világon, le kell vágni a földhöz rögzítő köteleket, hogy szárnyra kellhessen, emelkedhessen az élet mindvégig. 

A könyv végére érve át kell kalibrálnia az olvasónak a létezés dinamikáját. Egy nagy egészben segít szemlélni mindent. A Nyilas archetípusát hozta be nekem, akinek ló a teste, a földből nyeri erejét, életének jelentős része azzal telik, hogy uralja maga alatt a lovat, de idővel tekintete már nem a földi minőséget célozza meg, hanem az ég felé fordulva feszíti meg íját, nyilának célja a spiritualitás, a lényeg, a láthatatlan. De nem száll le a lóról, annak erejéből képes bejárni ezt az ívet, miközben felhagy már annak babusgatásával. Így képes a két minőséget egyesíteni. 

"Odüsszeuszhoz hasonlóan elhagyjuk tehát Ithakát, majd visszatérünk Ithakába, de az most már teljes mértékben otthonunk, mert mindent magában foglal, és semmi sem megy veszendőbe, semmit sem gyűlölünk. Még a sötét részek is a javunkra válnak." 

 

Nagyon hasznos könyvnek tartom Richard Rohr írását, amivel nem lehet  gyorsan haladni, mert előbb utóbb saját választ kell adnunk az olvasottakra. Pro vagy kontra, de át kell alakítani  tradicionális elképzeléseinket, és egy picit előrébb kell állnunk a kiinduláshoz képest. 

Hozott pontszám: 4/5

Richard Rohr

Oravecz Imre - Ondrok görde - Az álom anyaga

Oravecz Imre "A rög gyermekei" sorozatának első része a XIX. század második  felébe vezet minket, Szajlára, abba a kis Heves megyei faluba, ahol az Árvai család élt generációk óta. Egy olyan paraszti család mindennapjainak jeleneteiben vehetünk részt, ahol az élést, a túlélést a föld adta és jelentette. Ez volt az a bizonyos rögvalóság, aminek kifejezését használjuk a mai napig is, de igazán átérezni jelentőségét pontosan az ilyen jellegű történetekből lehet. És Oravecz Imre minden fennköltség nélkül mutatja be számunkra ezt a szinte elviselhetetlennek tűnő életet. 

A paraszti világról írtak már sokan, mégis a szerző fontosnak tartotta, hogy XXI.századból visszatekintve ismét felállítsa azt a színpadot, ahová elhelyezi alakjait. Ennek oka pedig nem más, mint, hogy rávilágítson a következő generáció Amerikába való kivándorlás-hullámának egész ok-okozati tényére. A trilógia első része még mélyen bele van ásva ebbe a kis völgybe, a földbe, amely a boldogulás záloga. Árvai Jánossal indul a folyam, aki igen okos, vállalkozó szellemű, jó érzékkel megáldott férfi. A szerző rögtön a történet elején rendkívül szemléletesen mutatja be számunkra alakját. Oldalakon keresztül olvashatjuk minden érdemét, szívósságát, kitartását, és aztán egy halk "de" mellett azt is megtudjuk, hogy mi az érem másik oldala. Egy becsületes, erős jellemű családot látunk, ahol mindenkinek megvan a maga szerepe; hiszen az öregek hozzák a maguk bölcsességét, a férfiak az erejüket, az asszonyok a könyörületes szívüket, a gyerekek pedig örök csíntalanságukat, kíváncsiságukat és vidámságukat. Így lassan áttevődik a fókusz Jánosról az ő legidősebb életben maradt fiára, Istvánkára. A fiú is tele volt ötlettel, megfelelési vággyal, ésszel és állhatatossággal. Először inkább az apa-fia kapcsolatát élhetjük át, majd fokozatosan István alakja válik markánssá, míg a kötet végére, az immáron családapává vált fiú történetén lesz a hangsúly. 

Bár mindebből semmit nem tapasztaltam meg saját életemből, nem voltak gyermekkori vidéki élményeim, mégis a Tarna völgye korábbi utazásom révén ismerős volt, így Tarnaszentmária, Feldebrő, Kisnána és persze Sirok említése is megdobbantotta a szívemet. Amikor pár éve Tarnaszentmárián jártam, beszélgettem egy helybelivel, aki azt mesélte, hogy a fiatalok mind elvágyódnak innen, nem akarnak maradni. Nekik Eger jelenti azt a  kitörési lehetőséget, ami Árvai Istvánnak majd Amerika lesz.  

Az Ondrok gödre szépen előkészíti a Kaliforniai fürj útját, bemutatja a gyökerek minden oldalát. Oravecz Imre sorait olvasni nagyon megnyugtató, olyan természetes helyén van minden szó és kép, hogy otthon érzi magát még az is, akinek nincsenek emlékei ebből a világból. 

Hozott pontszám: 5 

 

                                                       Oravecz Imre 

Fotó: Végh László/Magyar Hang

 

Grün, Anselm - Belső erőforrásaink

Egészen pici kis könyv, körülbelül hatvan fejezetnek sem mondható gondolat, amit sorra véve, akár reggeli napindítóként, a lélek kávékapszulájának is nevezhetnék, ami egy befelé és lefelé vezető labirintus Ariadné fonala is lehetne, ahol a teljes kiegyensúlyozottság és béke lehet a jutalom, annak felismerése, ami mindig is bennünk volt és van, csak amit képtelenség megtalálni ebben a többdimenziós anyagi világban. 

Anselm Grün úgy tud semmi újat mondani, hogy közben minden szava újítóan hat olvasójára. A jelenlegi pontod origójában elvezet; csak rajtad múlik merre, milyen tempóban, mely görbét leírva közelítesz. Azt ígéri, hogy megmutatja  a belső erőforrásodat, amire azért van szükséged, mert rá kell jönnöd, hogy semmi sincs olyan a világban, ami benned ne lenne meg, mert minek mennél máshoz kuncsorogni, ha egész egyszerűen magadban kellene ezzel az erővel kapcsolatba kerülnöd. Addig viszont, hosszú az út. Így aztán Anselm atya ír arról, hogy: 

Járj a nyugalom útján, ahol csak ki és belélegzel, nem töprengsz semmin, mert lelked belső  magjában mindig egészen nyugodt vagy, ehhez pedig kell a csend, amely képes gyógyítani, de kell az öröm is, az az öröm, amit csakis a jelenben tudsz megélni, és kellenek a belső támpontok, ami a kiegyensúlyozottság felé vezetnek, az elvárás nélküliség állapotába, ahol az idő ritmusában élhetsz, a belső teredben, így nem is hajszolod magad, ahol lépésről-lépésre haladsz, s közben bízol a szeretetben, mert csak az teszi lehetővé, hogy igazán ember legyél, s kell a kapcsolódás, ami mentes minden érdektől, s ez a szeretet nem üzletel, a cselekvés szabadságába vezet, megnyit, örül az életnek, s azt is elmondja Anselm atya, hogy hogy a léleknek egyetlen tápláléka van, egyetlen gyógyírja, amitől kivirulhat az életed, a mindenre kiterjedő szeretet, ami engedi, hogy valakié legyünk, ami horog  a viharos szélben, s ehhez mindent meg kell tennem, s legfőképp fellélegeznem, elengednem önmagamhoz való ragaszkodásomat, s megéljem az egységet a természettel, ami óv és oltalmaz, ami megtanít arra, hogy otthon legyek önmagamnál. Aztán mindezek közül több megerősítést nyer a későbbi fejezetekben, s közben megjelenik a zene jelentősége, amely átformálja a lelket, ami segít érintkezésbe kerülni  belső forrásommal, mely gátakat szakít fel és vidámsággal ajándékoz meg. 

Kisebb, elnagyoltnak tűnő, inkább gondolatélesztő igazságokkal ajándékozza meg olvasóit a szerző, melyek végső pontja a lélek áradásának gondolata. Az érthetőség nyelvén kapunk spirituális gondolatokat, melyek csak akkor működhetnek, ha egy határozott mozdulattal elvágjuk valódi természetünk felfedezése felé vezető léghajónk földön tartó köteleit, mert addig csak túlmagyarázott, elvont, lelkizős szövegnek tűnik a könyv, mert mint minden üzenetre, így erre is igaz, hogy csak az érti meg az üzenet mondandóját, aki keresi azt. 

Ezúttal nem kifejtős, mindenre kiterjedő magyarázatokat kapunk, hanem olyan egyszerű gondolatokat, melyek olykor patronként robbannak, de az is előfordul, hogy semmitmondónak tűnnek. 

Nekem most ez a forma nem tudott annyit adni, így:

Hozott pontszám: 4 

Kidd, Sue Monk - Vágyak könyve

A méhek titkos élete óta Sue Monk Kidd könyvei nagyon érdekelnek. Így amikor felröppent a hír, hogy új kötete jelenik meg idén magyarul, nagyon megörültem. Vakációm kitörésekor az első között volt, amit kézbe vettem. A vágyak szárnyán egészen Jézus koráig repülünk, s nem is egyéb helyre, mint Palesztinába. 

A történetet elmesélő lány így kezdi mondandóját: "A nevem Ana. József fiának, a Názáreti Jézusnak felesége voltam. Szerelmesemnek szólítottam őt, ő pedig nevetve Kis Mennydörgésnek becézett engem." Szóval az első mondatnál mindenki el tudja dönteni, hogy megengedi-e magának azt, hogy az amerikai írónő egy olyan fikciós világba kalauzolja őt, ami erősen eltér a katolikus hagyománytól. Nos, ha rászánta magát a bátor olvasó, hogy útra keljen, akkor elkezdi megtapasztalni azt, hogy Kidd nagyon óvatosan, egészen puhán, a történeti időszakhoz igazodva ábrázolja az eseményeket. Ahogy az a majd tízoldalas utószóból kiderül, íráskor erősen a történelmi hagyományokra támaszkodott. Egyetlen lényeges különbség van az ő gondolkodásában, hogy Jézus isteni mivoltát másként értelmezi. De nem szentségtörés volt a célja, hanem abból indult ki, hogyha az a fikció valós lenne, hogy Jézusnak volt felesége, akkor mi lehetett volna az életútja, a sorsa? És innen nézve már nagyon is érdekes kérdést boncolgat. Már A méhek titkos életében is megtapasztaltam hogy a szerzőnek nagyon fontos, hogy írásaiban azokat helyezze fókuszba, akik valamilyen szempontból alárendeltek. Ez alkalommal pedig a kétezer évvel korábbi, izraeli asszonysorsokkal tette mindezt.  

Adva van egy okos, tudásvággyal átitatott leány, Ana, akinek élete az írás bűvöletében telik. Ezzel párosul érzékeny és kifinomult igazságérzete, a mindezt megfűszerezi egyedülálló bátorsága. Mint minden lánynak, neki is az a sorsa, hogy apja akarata szerint férjhez menjen ahhoz, aki legtöbbet segíthet a család életén. Így a tizenöt éves Anát el is ígérik egy idős férfihez, s a bajok itt kezdődnek. A lány, aki eddig minden fájdalmát lapra vetette, azzal szembesül, hogy nem írhat, magába kell, hogy zárja mindazt, ami lelkét égeti. Útja a  társadalmi lecsúszás kényszerpályájára kényszerül, így kerül a Názáreti Jézus családjába, s lesz felesége Jézusnak. Mind Ana, mind Jézus gondolkodása erősen eltér a kor szellemétől, istenképük mélyről fakad és szorosan összekapcsolódik a  szereteten alapuló embertársi kapcsolattal. Mindketten a maguk igazságát és hitét kezdik megélni lehetőségeikhez mérten. A történet a lány sorsát követi, ami izgalmas kalandokban bővelkedik. Megjárjuk vele Alexandriát, betekintést nyerünk különféle női sorsokba, s vágyva vágyjuk vele, hogy mindent leírhasson. 

Egy óriási hajtóereje van ennek a regények, annak a beteljesülését várjuk, hogy végre mindent papírra vethessen Ana. Azt, amit mi bármikor megtehetünk. Hiszen mindenünk megadatott ahhoz, hogy írhassunk; van papírunk, tollunk, megtanultuk a betűvetést, sőt még nőként is írhatunk, szóval ennek minden eleméért küzdenie kell a nőnek, aki Krisztus után 30 körül élt. Ezt éreztem a könyv tengelyének, fő mondandójának, s ehhez használta fel magát Jézus szerepét. 

Mindenképp érdekes vállalkozás ez, de el tudom képzelni, hogy többen zokon veszik majd. Talán pont azért, mert Sue Monk Kidd könyve érzelmes, érzékeny, ugyanakkor okos is, hiszen mindent az adott időszak általános rendjéből vezet le. S teszi ezt nagyon olvasmányos és gördülékeny formában. Talán pont a kalandos, olykor  hihetetlen menekülések miatt érezzük azt, hogy az írói fantázia kapott erős szárnyakra. De bármilyen magasra is röppent, rugaszkodott el a valóság talajától a történet, mégsem a bántó, megszentségtelenítő szándék vezette a szerzőt. Aki olvassa majd a regényt, teljesen tisztán fogja látni, hogy mennyire logikus és hihető minden részlete, egy sokkal elfogadhatóbb spiritualitás bontakozik ki a sorok között. Hiszen mióta ember az ember, keresi létének forrását, ami csak valami több lehet nála, de mivel több nála, így egyben felfoghatatlan is számára. A regény amellett, hogy izgalmas olvasmány, lehetőséget ad arra, hogy csiszoljunk kicsit azon, amit isteni lényegről gondolunk. 

A szerző -ahogy említettem-, egy magyarázatul szolgáló, tartalmas utószóval engedte útjára kötetét, amiben hangsúlyozza, hogy regénye elképzelés, egy régóta dédelgetett ötlet megvalósulása, és nagy bátorság kellett ahhoz, hogy mindezt leírja, akárcsak főhősünknek, Anának.

Hozott pontszám: 4,5

 

Sue Monk Kidd

 

A Galileai Mona Lisa néven ismertté vált mozaik, amelyet egy Szefforiszban feltárt lakóház padlóján találtak, s amely megihlette Sue Monk Kidd-et. Kötetében ez a nőalak lesz Ana, a főszereplő. Forrás

Keletkezési idő: kb. harmadik század

 

Cusk, Rachel - Körvonal

A Körvonal trilógia első kötetnek mesélője, Faye Athénba utazik egy íráskurzus megtartására. A kétgyermekes édesanya túl a váláson, de még érezhetően  valami előtt állva indul neki a világnak. A repülőúton beszélgetésbe keveredik egy férfivel, akivel leszállás után is találkozgat, beszélgetnek és hajókáznak. Látszólag minden adott egy virágzó kapcsolathoz, de úgy tűnik, hogy a nő és szomszédja más vizeken evezgetnek. Miközben a férfi elmeséli három házasságának történetét, a nőről szinte semmit nem tudunk meg. De ez a zavarba ejtő szituáció nem csak vele, hanem az összes megjelenő szereplővel kapcsolatban fellép. Faye görögországi találkozásai mind egyszemélyes monológokba fulladnak. A nő, mintha csak gyóntatója lenne barátainak, ismerőseinek, sőt az akkor először látott embereknek is. Meglepően sokszor jelenik meg a beszélgetésekben a válás, szakítás és az utána következő időszak anomáliája. Az érdekes élethelyzetek ábrázolása egyfelől színes, másfelől elég érzelemmentes. Körülbelül a könyv közepén kezdtem kicsit fellelkesülni, de nem vitt tovább a lendület. Miközben megismerjük az íráskurzus tagjainak egy-egy történetét is, ismét csak az a furcsa helyzet állt elő bennem, hogy hiányt éreztem. 

Rachel Cusk egyik kezével ad, amikor részletesen elmond egy esetet az éppen mesélő életéből, de közben nem ad semmit, mert az egész lebeg a légüres térben, kapcsolatok, helyszín és időn kívül. Tényleg olyan az egész, mint egy forgószínpad, ahol ízig-vérig benne vagyunk a jelenetben, majd gyökerét tépve továbblép minden, s legnagyobb meglepődésemre csak a főszereplő marad jelen. Ha a körvonal címet szeretném behatárolni, akkor leginkább az jut eszembe, hogy a hűlt helyek körvonalából összeadódó valami hozza létre azt, amik valójában vagyunk. Mindenek ellenére egy igazán fantáziadús és nyugodt szöveggel találkoztam. Az események nyugodt egyenletességgel zajlanak, teljes elfogadás van mind a főszereplő, mind az olvasó részéről, egy ítéletmentes, befogadó közeg, olyan, mintha csak anyagot gyűjtene Faye, s vele mi is. 

Annak ellenére, hogy nem került hozzám közel a könyv, kíváncsi vagyok, merre vezeti olvasóit Rachel Cusk. A kiválasztott közeg, egy nyaralásféle életérzés az, ami kötetlenné tette számomra az eseményeket, áthelyezett mindent a "lehet" állapotába, egy nyitottságba, ahol bármi megtörténhet, ahol úgy fújhatnak át az emberen az események, mint egy könnyed nyári szellő. A gátlásokat feloldó utazás, az ismeretlenség élményével megajándékozó lehetőségek pedig pontosan ezt a körvonal nélküli létállapotot követelik ki maguknak, ezt a szappanbuborékos valóságot, ahol csak visszatükrözünk, és saját mosolyunkat  látjuk a másik felületén, ahol nem pattan szét semmi, mert csak lebegünk egymás mellett, mesélünk és hallgatunk...

 Hozott pontszám: 4  

Rachel Cusk 

fotó: Rii Schroer