Knausgård, Karl Ove - Tavasz

Knausgård Évszakok sorozatának harmadik része sokkal közelebb állt hozzám, mint az előző két kötet, pedig ahogy emlékszem, azzal sem volt bajom. A Tavasz mégis egy sokkal masszívabb, átérezhetőbb történetet mutat be számunkra. 

Az önéletrajzi könyv egyetlen nap eseményét tárja olvasói elé, és mint az eddigiek, úgy ez is, az akkor pár hónapos legkisebb lányának íródtak. Miközben kirobbanó energiával beköszöntött a tavasz, a család életében egy szürke árnyék húzódik végig, a depresszióval küzdő édesanya egyre romló állapota kritikussá válik. Az apa egyedül marad négy gyermekével, ami mindenki számára óriási kihívást jelentene, de ő látszólag kitűnően állja a sarat.

Az a bizonyos nap, amit írásában rögzít egyetlen cél felé hajlik, hogy eljusson kislányával Lindához, az édesanyához a kórházba. A reggeli felkeléstől kezdve az apában elindul a belső film, az események egymáshoz kapcsolódó láncszemei, melyek számára is magyarázatot adnak arra, miért van az, ami. Nagy veszteségben teszünk így, amikor a fájdalmat olyan nehéz viselni, hogy csak a következő cselekedetre fókuszálunk, és szinte parancsoljuk magunknak, hogy "most felkelek, megmosakszom, megfőzöm a teám". Az apa belső motorja a gyerekek ellátása, ébresztése, iskolai dolgainak intézése, a pici leány gondozása. Közben egy folyamatos megfelelési kényszer irányítja, hogy a gyermekvédelem hibátlannak tartsa, hogy a szomszédokkal megmaradjon a kapcsolat, hogy jó anya és apa legyen egyszerre. A tények felsorakoztatása és az események pontos rögzítése eredményezi azt a hatást, hogy miközben egyetlen megjelenő érzelemről sem beszél a férfi, az olvasók mégis végig tudatában vannak annak, hogy mit élhet át. Megrendítő lelkierővel párosul az a magány, amit látunk. A társ nélkül maradt apa, a robot üzemmódban létező férfi, aki élesen érzékeli a valóságot, csodálatosan visszatükrözi a környezet virágba borulását vagy a gyermekei élményeit, mégis egyfajta hibernált állapotban vegetál. Ebben a beszűkült állapotban mégis érezzük a benne is megszólaló reményt, hogy a felsége hamarosan jobban lesz, hogy nem sokára haza érkezik, hogy az élet visszatérhet a maga medrébe. Mindeközben folyamatosan hozza, viszi magával kislányát; belső monológjába bekapcsolja őt is, mesél neki a múltról, a jelenről, zenéről, írásról, mindenről. Az általa átélt magánynak legerőteljesebb kifejezői voltak ezek a jelenetek, amikor úgy éreztem, mint egy kabalát tartja közelében kislányát, belőle meríti legtöbb erejét, pedig a csöppség a nap nagyobb részében csak aludt. A csöndes jelenlét támogató ereje, a fel nem adás, a le nem csúszás támfala volt a gyermek. Ráadásul ez az alkalom talán pont azért maradt számára is emlékezetes, mert a baj frappánsan összecsomósodott ebben a csalfa, légies tavaszi napban, amikor könnyűnek tűnhet minden. 

Knausgård sokszor említi a könyvben Ingmar Bergman alakját, filmjeit, könyveit magánéletének eseményeit. Mivel évekkel ezelőtt magam is végigolvastam életművét, éreztem a két család között némi párhuzamot. Ez persze óhatatlanul behúzta azt is nálam, hogy olyan volt, mintha Knausgård magát állította volna párhuzamba Bergmannal, aki bár óriási dolgokat tett le az asztalra, mégis nehéz volt megtalálnia azt a párt, aki társa tudott lenni alkotómunkájának kiteljesítésében.

Knausgård túlélni tanít ebben a kis kötetben; nem tagad le semmit a nehézségből. Félelmetes, ahogy a depresszió démona beférkőzik az ártatlan gyermekek boldogsága mellé, ahogyan ki akarja kezdeni a család életét, de az apa állhatatos kitartása, egyszerű, férfias jelenléte képes megtörni ezt a rombolást. Jó volt észrevétlen társa lenni ebben a harcban, mintha a jövő olvasói álltak volna sorfalat mögötte. 

Hozott pontszám: 5

Karl Ove Knausgård

Fotó: Thomas-Wågström

Watzlawick, Paul - A ​helyzet reménytelen, de nem súlyos

 

"Az ember boldogtalan, mert nem tudja, hogy boldog." 

 

Azzal már sokan próbálkoztak, hogy nyakon csípjék, mi is az a boldogság, hogyan lehetünk boldogok. Világunk mára aztán végképp belefullad a boldogságra vezető tanácsok tengerébe. Ebbe a boldogságdagályba állítja fel görbe tükrét Paul Watzlawick szociálpszichológus. Nem is stop táblának, hanem tükörnek nevezném ezt a megállj jelzést. Fanyar, gunyoros, szurkáló és szarkasztikus a könyv alaphangneme. Bemutatói távol állnak a Nikomakhoszi etika eligazításaitól, mert a lengyel szerző  bemutatja, no és kissé fel is nagyítja azt, hogy az ember mennyire, de mennyire képes saját boldogságának kerékkötője lenni. 

A lazán szerkesztett könyv boldogtalanság típusokat mutat be, és ezzel kapcsolatban mindenki érezheti, hogy ez vajon az ő látlelete vagy ismerőséjé? De gyanítom, hogy mindenhol érzünk némi szorító érzést. Itt van mindenek előtt a múlt. Watzlawick is ezzel kezdi. Bemutatja, miként tudjuk ízekre szedni, mondanám, hogy "ronggyá szívatni" magunkat múltértelmezésünkkel. Ó, több típusa is van ennek, biztos meglátjuk magunkat valahol a repertoárban. Miután kivesézte az önmarcangolás módszereit, a rózsaszín múlt-köd felhőt is bevizsgálta és a múlt, mint főbűnös perét is levezényelte a szerző, további ízes boldogtalanságfalatokat ropogtatunk el. 

A jól ismert történet arról, hogy valaki fel akar szögelni egy képet a falra, de  nincs kalapácsa, így elgondolja, hogy a szomszédtól kér kölcsön, majd ennek az eszmefuttatásnak a levezetése mindig kijózanítóan hat az emberre. Elképzeléseink, gondolataink fogságában szenvedünk nemcsak mi, de környezetünk is, hiszen olyan dolgokat tartunk valósnak, amik meg sem történtek. No, de megtörténhetnek! Vagy megtörténhettek volna! Watzlawick itt gyakorlatokat is ad olvasóinak, hogy ugyan, tegyék már magukat picit elégedetlenné, ha már itt vannak. Nem kell elvégezni a gyakorlatokat, hogy rájöjjünk, nap mint nap  ezt tesszük magunkkal. 

Ezt a sorozatot folytatja még a szerző, ha nem is hosszan, de épp elég kellemetlen érzést kelt vele bennünk. Ami mégis elviselhetővé teszi az olvasást, az a cinikusság mellett meghúzódó humor. Egyfelől bizsergető, másfelől meg olykor nagyon is konkrétan szórja poénjait a szerző. Sokszor fel is nevettem, mert annyira váratlanul bökte oda a slusszpoént. Kellő hozzáállással lehet ám nevetni magunkon. Ami viszont furcsa volt, hogy valahol a könyv közepe tájékán megcsendesül ez a nagy kritika és megkomolyodik kissé a könyv. Számos illusztráció és világtörténelmi szereplő, illetve esemény teszi plasztikussá a témát.

Nem tudom, hogy mennyire maradandó hatású a szerző mondandója; nekem szerencsére vannak a környezetemben barátok, akik felteszik olykor ezeket a kérdéseket  adott szituációkban, hogy nézzem már egy kicsit másként a dolgokat! A könyv Dosztojevszkij soraival zárul, ami igazán felteszi a pontot az "i"-re, és egyetlen mondattal lekerekíti a témát is. Most én is ezzel fejezem be: 

"Minden jól van...minden. Az ember boldogtalan, mert nem tudja, hogy boldog. Csak azért. Ez minden! Ez minden! Aki ezt felismeri, mindjárt boldog lesz, mindjárt a következő pillanatban...." (Ördögök)

Hozott pontszám: 4

 

 

 

Enomiya, Hugo M.-Lassalle SJ. - Az elmélyülés útja

Először is pár mondatot írnék az eltűnésemről, illetve a szünetelő bejegyzésekről. Már a júliusi poszt is nehezen ment, hiszen fenekestül felfordult az életem, ami megkövetelte a gyakorlatias üzemmódot tőlem. Ha olvastam is, képtelen voltam írni róla. Az elmúlt két hónap egy utolsó nagy nekirugaszkodást követelt meg tőlem, és reményeim szerint most már nyugalom lesz körülöttem egy ideig. Elköltöztem szeretett Ferencvárosomból, és sok egyéb dolog is változott körülöttem. Ennek túlélésében sokat segítettek most is a könyvek. A könyvek, amik nem csak szórakoztatnak, hanem elgondolkodtatnak, válaszokat követelnek tőlünk olyan kérdésekre, amiket talán fel sem tettünk, de folyamatosan nyomnak belülről. A változás pedig mindig fáj, mindig nehéz, de ez az egyetlen útja a fejlődésnek. 

 

Körülbelül két éve kezdtem meg azt a rutinomat, hogy felébredés után reggel, valamilyen tartalmas, mélyreható, spirituális tartalmú könyvet olvasok. Megdöbbentően másként hatnak ezek a sorok ébredés után, amikor egész más csatornáink vannak nyitva, mint napközben. Ennek előnye másrészt az, hogy nagyon kis darabokat olvasunk, van, hogy csak fél oldalt, ami egyértelműen azt hozza magával, hogy  részletesebben átgondoljuk, sőt átéljük a sorokat. Új lakhelyem első spirituális olvasmánya így pater Lassalle jezsuita atya (1898-1990) könyve volt. Már a bevezetőben leírt bemutatóból is kiderült számomra személyének kivételes volta. Japán misszióba kerülve megismerkedett a  zennel, aminek egyenesen a szívéig akart hatolni. 1943-tól japán mesterek vezetése alatt zen gyakorlatokat kezdett el végezni, és 1978-ban hivatalos zen mesternek ismerték el. Személye és tevékenysége hidat épített Kelet és Nyugat, a zen és a nyugati ember világa között. A könyv fő kérdése, hogy mi a különbség a keresztény spiritualitás és a zen buddhizmus között, létezik-e átfedés, átjárhatóság a kettő között? 

Előre jelezném, hogy a könyv nem gyakorlati útmutató, nem akar megtanítani sem a kontemplációra, sem a meditációra sem a zazen útjára. Viszont rengeteg oldalról körüljárja a témát. Bemutatja a zen meditációt, a világnézeti hátterét, nehézségeit, beszél kicsit a meditáció végzésről, hatásáról és a kóanok szerepéről is. Közben érthetően bevezeti az olvasót a tárgyas és a tárgyat meghaladó meditációba, melynek tisztázása  nekem sokat jelentett. Szót ejt a szatoriról (a lényeglátásról), amely a legmagasabb rendű tapasztalat a zenben, így talán mondhatni a célja is ez. A legnagyobb nehézség természetesen azzal kapcsolatban adódik, hogy ezeket az élményeket nehéz leírni és megfogalmazni, hiszen pontosan olyan állapotban lépnek csak működésbe, amikor a  tárgyias és deduktív gondolkodás kikapcsolódik. Egyébként is nehéz a szatori állapotát szavakba önteni. Amikor önmagunk tudata eltűnik, akkor kerekedik felül a jelenvaló létnek tudata. 

"Én vagyok. Sem a test, sem az érzékek, sem semmilyen gondolat, sem a közösség tudata, amely e tapasztalatot hordozhatta volna, nem maradt meg. Csak ez a feltörő, felvillanó, önmagából felfakadó, saját páratlan világossággal ragyogó, önmagában fennálló és minden kötöttségtől mentes tapasztalat: Én vagyok." 

Katartikus és misztikus élményekről évszázadok óta beszámolnak a keresztény misztikusok is. Mivel Lassalle elmélyülten foglalkozott Avilai Szent Teréz, Keresztes Szent János misztikájával jól látta a párhuzamot illetve a különbséget, a zen és a keresztény szemlélődés között. A kötet második része a két misztikát veti össze. Szent Bonaventura, Nüsszai Szent Gergely, Areopagita Dénes, Eckhart mester, a Szentviktoriak, Johannes Tauler nevei tűnnek fel. Illetve a keresztény meditáció néhány jellegzetességéről is képet kapunk. A zen az Önmagam tudatától való megszabadulásra és minden dualitás meghaladására törekszik. Nincs jelen benne semmilyen elmélkedés, tárgyi objektum. A keresztény meditáció ilyen téren egészen más, hacsak nem hatol el a misztikus tapasztalatig, amit a fenti szerzők jól példáznak. Vagyis van útja a mélyülésnek a keresztény szemlélődésben is. Nekem alapvetően az jutott eszembe, hogy a szándék a befelé figyelésre és a külvilág kizárása mindig is jelen volt a keresztény vallásgyakorlatban. Eleve a kezek összetétele, imára kulcsolása egy folyamat elindítását jelenti. S ahogy mélyül a hit, tapasztalható az imaéletben is, hogy egyre kevesebbet beszélünk, egyre többet hallgatunk. Én beszélek, Isten hallgat; én hallgatok, Isten beszél; én hallgatok, Isten is hallgat. De a kontempláció, a szemlélődés, az elmélkedés után is vannak további fokozatok, amit szintén el lehet érni, méghozzá, ahogy Lassalle bemutatja, több módon is. Ahogy tűnik el az imából bármilyen nemű reflexió, csökken az értelmi tevékenység, egészen addig, amíg eljut a tiszta affektív imához. 

Bár tényleg nem gyakorlókönyv ez a kötet, azért a szerző rávilágít az elmélyülést segítő néhány mozzanatra, alkalmazható metódusra. Végezetül azt a hasonlóságot emeli ki a zazen és a keresztény meditáció között, hogy egyik sem kedvtelés vagy sport, nem küzdelem önmagával, hanem egy magatartást átható formáló, teljes összhangot teremtő valóság. A magatartásnak állandóan összhangban kell lennie a meditációval, így tud életünk minden pillanata előrelépés, fejlődés lenni. 

Nagyon tetszett a téma bemutatása, logikusan felépített szerkezete, mely biztos kihívást jelentett már csak a téma nehézsége, megmagyarázhatatlan, leírhatatlan jellege miatt. Mindannyian tapasztaltuk, hogy milyen nehéz olyan élményről beszélni, amihez foghatóval nem találkoztunk, mennyire félreérthetőek olykor a képek, amiket alkalmazunk, mennyire erősen szükség van a befogadásra. Így aztán csak olyan ember olvassa ezt a könyvet, aki be akarja fogadni, aki képes dolgozni magán azért, hogy ne csupán szellemi tevékenységében, gondolkodásában és kognitív tudásában legyen több, hanem megtapasztaljon valami többet. 

Hozott pontszám: 5

 

               Hugo Makibi Enomiya-Lassalle, S.J.- alias Aiun- ken

 

Lenz, Siegfried - Héják a levegőben

Ami leginkább megragadott ebben az alig pár nap eseményeit bemutató regényben, az a nagyon erős atmoszféra, melyet a szerző -elsősorban nyelvezetével, másrészt természeti képeivel- megteremt. "Héják voltak a levegőben." -kezdi történetét, és ezzel behívja az egyfelé figyelés mozzanatát, ami sokszor, akárcsak egy jelszó, megállítja az események individuális értelmezését, és egy közös fókuszba tereli a szereplőket. Ami nem is olyan egyszerű, hiszen a történet feszültségét a politikai nézetek szembenállása, a diktatúra primitív durvasága és a jóérzésű, egyszerű emberek értékrendjének különbsége okozza. 

Pekőben, egy határ menti kis faluban járunk, valamikor az 1918-1919-es évek környékén. Az orosz-finn határsávban levő orosz település helyi bolsevik vezetője tanárokat tart fogva, akiket a tanulók vádoltak be. A hírek szerint épp a legbutábbak, akik valószínűleg így akartak bosszút állni oktatóikon.  Ekkor tűnik fel Sztyenka, az orosz, aki már tizennégy éve él Finnországban és aki egy fűrészmalomban dolgozott eddig. Most egyik ismerősét keresve tért be Pekőbe, akit azonban  nem talál, pénze nincs, így a helyi fogadós segítségével elszegődik dolgozni  Leo virágkertészetébe. Ez idő tájt sok tanárt keres a helyi milícia, többek közt egy férfit, aki megszökött a börtönből. Ebben a szűk kis közösségben hamar szemet szúr mindenkinek Sztyenka, aki végtelen jóhiszeműséggel nem is gondolja, hogy napnál is világosabb, hogy mindenki tudja, kicsoda is ő valójában. Az egész történet súrolja a groteszk határát. Egy senki földje, ahol minden megtörténhet. A képzavar megerősítői maguk a furcsa, torz szereplők is; a gyermekbölcső méretű cipőt hordó óriás, Leo, vagy a folyton szőrtüsző gyulladásos arcát törölgető vendéglős, Rosztov,  a pityergő özvegyasszony, vagy épp maga Aati, a megbízott vezér, aki macska egér játékot űz a szökött tanárral. A politikai érdekek azonban még messzebbre nyúlnak, és egy nagyszabású terv megvalósítása is kirajzolódik. 

A nagypolitika érdekeit néha keresztezik a  kisemberek tervei, ennek tanúi lehetünk, amikor megismerjük a "tutajos" történetét. Minden egyre közelebb visz a határhoz, a tavat átúszva már a szabadság földje várja a hősöket. A mocsaras nyírfaligetek, héják őrizte vidék azonban nem csak a jószívű emberek  menedéke. 

Siegfried Lenz 1951-ben íródott első regénye egy igazi kis mestermunka, mely remekül sűríti be pár nap eseményeibe a rendszer abnormalitását, amivel szembeállítja a jóérzésű emberek segítőkészségét, felvillantva ezzel az olvasók számára a reményt. De szerkesztése és jól megformált karakterei mellett a szöveg szépsége is megragadott. Az alapvetően párbeszédekre épülő regény menetét gyors, pármondatos tájleíró mondatok szegélyezik, melyek egyszerűségüknél és szépségüknél fogva sajátos hangulatot hoznak létre. 

"Odakint egyre vadabbul esett az eső. Rávetette magát a fákra, tetőkre és cölöpökre, eltörte a virágok szárát és megtépázta a bokrokat, összeszövetkezett a patakkal és egyik földdarabot ragadta magával a másik után, belevert a börtönkapu előtt álló őr kupájába, úgyhogy az dideregni kezdett, végigugrált utakon és drótokon, elfektette a fűszálakat, elkergette a szarkákat, a héjákat és a verebeket. Áztatta az út macskaköveit és vízbe fojtotta a port." (82.oldal)

Öt éve várt már ez a kötet a polcomon, jó, hogy végre sort kerítettem az elolvasására, és azt hiszem érdemes lenne még  a német szerzőtől mást is sorra venni, hiszen, ha ez volt az első könyve, milyen lehet a többi? 

Hozott pontszám: 5

 

 Siegfried Lenz

Rubin, Rick - A kreatív folyamat

Az alkotás mint életmód

 

A szerző, Rick Rubin amerikai lemezproducer. A Def Jam Recordings társalapítója, az American Recordings alapítója, a Columbia Records korábbi társelnöke. Sok egyéb előadó mellett a Beastie Boys, a Run-DMC, a Public Enemy, LL Cool J, a System of a Down, a Metallica, a Slayer, a Red Hot Chili Peppers, a Strokes és a Weezer producere. Azt hiszem egy ilyen szakmai tapasztalattal rendelkező ember jogosan érzi azt, hogy van mondandója a kreativitásról, és ahogy a cím jól el is kapja, magáról a kreatív folyamatról. 

A XXI. Század Kiadó önfejlesztő és életmód kategóriás könyveinek egyik legfrissebb darabja a kötet, mely számomra leginkább egyszerű megjelenésével és érdekes címével ragadott meg. Összességében egy, a témát sokrétűen körüljáró alkotással van dolgunk, ami sokak számára segíthet meglátni a dolgok összefüggését. Talán ez a sokszínűsége okozza azt, hogy a téma elaprózódik. Ami önmagában nem baj, csak megkíván egy olvasási ritmust. Ez a rendszer pedig az, hogy kis blokkokat olvassunk csak egyszerre belőle. Egyébként ezt a legtöbb önfejlesztő kötetnél be kellene tartanunk, különben az egész  nagy dózisú, fel nem szívódó vitaminként működik. Magyarán szólva, értelmetlen. A kötet szerkesztője egyébként mindent meg is tett azért, hogy ne csússzunk bele ebbe a hibába; a fejezeteket egy felvezető mondat, vagy gondolatsor előzi meg, ami külön lapon van szedve, majd következik maga a rövid fejezet, lazán, nagy sortávval, és gyakran egy üres lap választja el a következő ciklustól. Tehát láthatjuk is,  hogy itt nem érdemes falni a sorokat, ha meg is akarjuk jegyezni a leírtakat. Talán ebben van az önfejlesztő könyvek olvasási titka, hogy nem megérteni, hanem megélni kell az olvasottakat. 

78 gondolati egységet tartalmaz a könyv, ami próbál egyfajta logikai sorrendet tartani, de a téma szerteágazó volta miatt, nehéz skatulyába szorítani az egységeket. Ennek az első blokknak a mottója számomra Robert Henri sora: "A cél nem az alkotás, hanem hogy abba a csodás állapotban kerüljünk, ami elkerülhetetlenné teszi az alkotást." Ez egy nagy alámerülési folyamat, amikor egy maggal találkozunk, az ötlettel, ideával, aminek kibontása maga a kreativitás folyamata. Rubin foglalkozik az  ihlettel, a maggal, a kétségekkel, együttműködéssel, kidolgozással és nézőpontokkal. Egyik felvetés izgalmasabb, mint a másik nem is érdemes kiemelni egyet sem közülük, hiszen mindenki számára az lesz a leghangosabb, ami személyes érintettsége miatt tűnik ki. Így nekem a türelem és eltávolodás a munkánktól hatottak kijózanítóan. Nagy igazság van abban, hogy miután hosszú időt töltünk együtt alkotásunkkal, hiszen napok, hetek, hónapok alatt írunk meg egy szöveget például, teljesen a saját, elfogult szemszögünkből látjuk a dolgokat. Ilyenkor jól jöhet egy friss szemlélet, egy új nézőpont, valaki, aki nem vonódott be a témánkba. Tapasztalatból mondom, hogy itt kell az alázat, a józanság s türelem, mert a kritika fájni tud. Pontosan ezekre a kis hegyes tüskékre utal a szerző, melyek jótékonyan hatnak a produktumra, épp csak nem kellemesek.

Az általános alkotói folyamatok, melyek mindannyiunk életét fémjelzik sok hasonlóságot hordoznak magukban, legyen szó egy zeneszövegről, térrendezésről, ünnepi menüről, festményről, versről vagy épp egy blog bejegyzésről. A 78 gondolati egység ezután egyre inkább rátér azokra feladatokra, melyek a kreativitás mellett sikerre visznek egy megálmodott projektet; úgy, mint tudatosság, kidolgozás, elakadás kezelése. 

Befejezve a könyvet azt gondolom, hogy leginkább a tudatosításban segíthet nekünk Rick Rubin, mert  szerintem a kreativitás az valami több, mint könyvből bebiflázható tananyag. A meglévő kreativitásból viszont sokkal többet is ki lehet hozni, ha nem csupán ösztöneinkre támaszkodunk. Sokan azt mondják, hogy nekik elég az, ha  megélhetik alkotói kedvüket, átadhatják magukat annak az euforikus erőnek, amit flownak nevezünk, megrészegedhetnek egy különleges, semmihez sem hasonlítható mámornak  hevében, és valóban, a saját elégedettségünk maga a siker, mégse feledjük, hogy a kreatív és tehetséges emberek kiemelkedő alkotásainak mindannyian hálás élvezői vagyunk.

 

 Rick Rubin

Rowling, J.K. - Átmeneti üresedés

Többen ajánlották Rowling felnőtteknek íródott történetét, és jól tették, hogy felhívták rá a figyelmemet, mert újból sikerült átélnem az első Harry Potter könyvek okozta függőséget kiváltó olvasási szenvedélyét. Ugyanaz volt és mégis, teljesen más. 

Pagford, történetünk színhelye egy  teljesen egyszerű angol kisváros, a maga középszerűségével, mindennapi figuráival, unalmas eseményeivel. Egészen addig nincs is semmi baj ezzel a jól elketyegő közösséggel, amíg tragikus hirtelenséggel meg nem hal a városi tanács egyik képviselője, Barry Fairbrother. Már maga a halála is feldolgozhatatlan a pagfordiak számára, ám, ami utána következik, az lesz csak az igazi kaland. Az átmenetileg megüresedett poszt betöltésére többen is pályáznak a városból, de ahogy csak feltűnik egy jelölt, a városi honlapon az illetőt befeketítő álhír is lábra kel. Álhír vagy valóság? A kommentek szerzője az állítólagos Barry Fairbrother Szelleme, aki alaposan rálép a pályázók tyúkszemére. Miközben tanúi lehetünk az egyéni ambíciók szárba szökésének, beleláthatunk a város szociális szövetébe. Rowling egy masszív alappal engedi útjára városának történetét, ami egy régi ellenség viszony ingatag talajára épült. Pagford és a szomszédos Parlag utcái mára összefolytak, de a két rész közti különbség olyan égbe kiáltó, hogy azt nem lehet láthatatlannak tekinteni. Parlag egyszerű lakosai elütnek a  pagfordi miliőtől. A szerző ezt a különbséget nagyon szépen és árnyaltan mutatja be, teljesen átérezhető és valóságos benne minden apró kis részlet. A feszültséget természetesen a két terület lakosai között szövődő különféle kapcsolatok is táplálják. 

Az ellentétetek emblematikus alakja egyik oldalon a Mollison család, ahol a családfő, Howard a városi tanács vezetője, a látszólag feddhetetlen csemegeboltos férfi. Mindenki álarcot húz, jó gyerek módjára viseli az élet terhét, vagy ha a közösség nem bírja őt elviselni, akkor elmegy innen. A másik oldalon a szerhasználó édesanya Terri Weedon, illetve az ő lánya, Krystal áll, aki a maga egyszerű módján igyekszik segíteni Territ, hogy tiszta maradjon és köztük maradhasson három éves öccse, Robbie. 

Ennek a két városrésznek az ellentétét sokáig sikerült mederben tartani, de Barry halálával felbomlott ez a kínos egyensúly. Az álcázás nagymestereinek szembesülniük kell azzal, hogy titkaikat felfedik és ők is olyanokká válnak, mint az eddig általuk megvetettek. Egy betegség, egy kis illegális munka, egy titkos szerelem vagy viszony kiderülése sokat árthat az ember jó hírének.

Rowling mesterien feszíti a szálakat, fenntartva az olvasó figyelmét, fokozva a feszültséget. Nekem nagyon tetszett, hogy egy szociális problémát használ fel tükörnek, annak érzékeltetésére, hogy ki mennyire képmutató, látszatmegoldást kereső vagy közömbös. Mindegy karakter hihetetlenül plasztikus,  ez teszi a regényt remekművé. Bevallom, én nem érzékeltem, hogy az események elszabadult golyó módjára mindent letarolnak majd, meg is hökkentem a hirtelen jött fordulaton. Nagyon kíváncsi lettem volna, hogy enélkül merre vezette volna történetét a szerző. 

Amikor megtörténik a baj, amikor minden kaotikussá válik, dominó módjára dőlnek  sorra a szereplők, az egész történet egy kinagyított, és egy pillanatra megállított jelenet diakockája lesz. Ebben a pillanatban éreztem meg a regény nagyságát, mely azt mutatja be, hogy esendőségünk, csúsztatásaink ellenére is szövetségben vagyunk egymással, és ebben a kohézióban tudjuk valahogy működtetni a mindennapokat. Ha elszakadunk, kifelé repülünk a semmibe. Számomra ezt jelentette ez a történet, és így ebben a mondanivalójában tudott megérinteni. Egyébként nem értettem, hogy ezt a nagy alapossággal felépített szerkezetet miért hagyta így, kissé barbár módra leomlani a szerző, én sokkal több lehetőséget láttam benne. Rowling írói nagysága, kivételes tehetsége, amivel megalkot egy világot lenyűgözött most is. 

Hozott pontszám: 4,5

J.K.Rowling

Béres Judit - Élet a sorok között

Béres Judit irodalomterápiás könyve egy nagyon erős, intenzív olvasási élményt ad. Igazán bánom, hogy nem azonnal írtam róla, mert ahogy telnek a napok, egyre inkább felejtem el azt a sokféle gondolatot és ráeszmélést, ami olvasás közben eljutott hozzám. 

Szerencsére van némi tapasztalatom a témában, néhány éve magam is részt vettem pár foglalkozáson Rudolf Pankánál, valamint Matuska Mircsinél. (ez utóbbiról  itt  írtam nektek) Ami ezekről az irodalomterápiás találkozókról megmaradt nekem, az a végtelen szabadság és lehetőség érzése, amit az irodalom, mint önismereti eszköz nyújt. Az ott felhasznált novellákat, verseket általában elfelejtettem, de az élmény megmaradt. Azóta magam is művészetterapeuta lettem, csoportokat vezetek, egyéni eseteket viszek, sőt a szakdolgozatomat is valami nagyon hasonló témában írtam, így már sokkal összetettebben szemléltem most ezt a könyvet is.  

Azt, hogy az olvasás gyógyít, azt szerintem már sokan megtapasztaltuk, főleg azok a vén könyvmolyok, akik évek óta függői a betűkbe csomagolt csodának. Mindannyian érezzük talán, hogy az aktuális állapotunknak melyik könyv olvasása épp a legmegfelelőbb. Ha másként nem, hát úgy, hogy bizonyos kötetek kézbe vétele ellenkezést vált ki belőlünk. De mi van, akkor, ha irányítják a figyelmünket és egy adott szöveg elolvasása a feladat, majd a szöveggel kapcsolatos élethelyzet, szöveg kerül elemzésre. Nem az iskolában tanult írói szemszöget és élethelyzetet kutatva, hanem a ránk gyakorolt hatását feltárva. Szerintem az önszerveződésből létrejött  könyvkluboknak is pont ez lehetett a célja. Ha irodalomterápiás csoportról van szó, akkor még egy vezetőnk is lesz, aki jó esetben biztos kézzel terelget majd minket. Béres Judit könyve szépen tárja fel legelőször azt a témát, hogy mi is az irodalomterápia és miben-hogyan tud segíteni használóinak. Mivel általában csoportban zajlik a folyamat, így jó, ha tisztában vagyunk azzal, hogy milyen hatással van ránk maga a csoport. Mivel a téma szívem egyik csücske, ittam minden szavát és nagyon örültem, hogy a szerző kiemeli a csatlakozás, az élménymegosztás és a csoportban létezés jelentőségét. Évek óta minden csoportomat hasonló gondolatokkal kezdem, mert hiszem, hogy a kapcsolat gyógyít, tehát a csoport is. A könyv első fele  arról szól, hogyan tanít figyelni és gondolkodni az irodalomterápia, miként segíti a kapcsolódásainkat, szorongásoldó, fejleszti a problémamegoldó stratégiánkat, orvosságot kínál az elmagányosodásban, vagy épp meg tud óvni az elszigetelődéstől. Kulcsfontosságú benne a katarzishoz jutás és hogy projekciós felületet kínál az olvasójának. Az olvasás mellett az irodalomterápia másik eszköze az írás. Hasonló eredményekkel kecsegtet ennek gyakorlása is. Az első körülbelül száz oldal Dr. Béres Judit tapasztalataiból táplálkozva mutatja be részleteiben, hogyan működik a terápia.
Nekem ez a rész azért tetszett különösen, mert lépten-nyomon azt fedeztem fel, hogy milyen sok hasonlóság van az én katarzisz művészetterápiám és az irodalomterápia között. Ugyanaz az önismereti folyamat indul el, a témák és állomások is egybevágnak. Ugyanúgy megvannak az életszakasz krízisek feldolgozásai, a kapcsolati problémák, a gyász és veszteségfeldolgozás is. Csak az eszköz más. 

A kötet másik fele éppen ezekről a más eszközökről szól. Hány, meg hányféle feladat, eszköz, kártya, módszer és segédlet van, ami vezető lehet a fenti témák átélésében. A szerző rengeteg irodalmi hivatkozást is említ, a függelékben sok meg is található ezek közül. Az írásbeli feladat pedig egy teljesen új terület lehet sokunknak. Hiszen olvasni még csak-csak olvasunk, de a szövegalkotás gyógyító és rekonstruáló erejét elég kevesen használjuk ki tudatosan. Nem tagadom, hogy még be sem fejeztem a könyvet, amikor elvittem a feladatot az egyik barátnőmnek, hogy dolgozzunk egy kicsit vele! 

Bátran belevághatunk ezekbe a feladatokba egyedül is. Ha rendelkezünk elég önreflexiós képességgel, akkor előrébb juthatunk utunkon, de a csoport hatásáról soha ne feledkezzünk meg, még akkor sem, amikor  olyan grafológiai feladat van, amit soha nem olvasunk vissza! Ezt a feladatot egyébként mindenkinek ajánlom, amikor a toll szinte felemelése nélkül, mindenféle kognitív funkciót szinte kizárva, csak rójuk a sorokat, írjuk ki magunkból, ami jön, helyesírás, stílus vagy egyéb szabályok nélkülözése mellett! A gyakorlati feladatok között találunk naplózást, fotónapló készítést, zenei gyűjtemény listázását, versgyűjtemény létrehozását, levélírást, kollázskészítést. Ezekről eszembe jutott, hogy volt az életemnek egy olyan elég hosszú szakasza, amikor egy láncot késztettem, amin minden gyöngy-golyó-felfűzhető bigyó egy jelentős életszakaszt képviselt. Annak is ugyanaz volt a szerepe, mint Béres Judit gyakorlatainak; a jelen életérzéseink tisztázása, feleletadás ezekre,  vagy elfogadás. Aki szeret írni, annak ezek a feladatok nagyon fognak tetszeni. Korábban írtam Guzman gyakorlatgyűjteményéről, ami ennek a könyvnek kapcsán is eszembe jutott. Mindaz, amit ott hiányoltam, azt a magyar szerzőnél megtaláltam. 

Mégis azt mondom, hogy mindkét kötet inkább a szakirodalom kategóriába sorolható. Aki szeretne képet kapni, mi az irodalomterápia, az meg fogja tudni, meg is értheti annak hatásmechanizmusát, de  szeretném én is hangsúlyozni, hogy gyakorlat kell ahhoz, hogy hatni tudjanak ezek a remek feladatok. A terápia attól terápia, hogy huzamosabb ideig gyakoroljuk, rendszeresen. Jó, ha van egy vezetőnk ezen az úton, legyen az pszichológus, coach, mentálhigiénés szakember, irodalom-zene-tánc-művészetterapeuta, lelkész vagy mester, guru. Valaki, aki kívülről lát ránk, látja a folyamatot, tisztában van a lelki élet dinamizmusaival. Béres Judit erről tesz tanúságot. Az általa hozott példák nem csak színesítik kötetét, nem csak segítenek megérteni mondandója lényegét, hanem kézzelfoghatóvá teszik magát az életet annak örömével és lemondásaival. 

 

Hozott pontszám: 5 

 

                                             

     Dr. Béres Judit