Grecsó Krisztián Jelmezbál

"Imádja a csöndes, szinte szégyellős folyót meg a teliholdnál izzó téglafalat, ahogy vigyázza a puha borostyánkabát a lassú időt, hogy ott falun, a néma estékben háromszor olyan lassan sötétedik, mint otthon, és ő teát főz, a hatalmas nappalin aprócska ablak van, hamar sötét, gyertyát gyújt, nem tudja megunni, hogy a maga ura, hogy egyedül lehet, a táncoló fény izgatottan körbefutja a szobát, lemezt tesz fel, szigorúan valami klasszikus."

Keressük a 2016-os év széppróza kategóriájának legjobbját a molyon. Idén elhatároztam, hogy elolvasom mindazt, ami még időmbe belefér. Kicsit későn kezdtem neki, de sebaj.

 

 S íme a harmadik olvasás a listáról- Grecsó Krisztián -Jelmezbál. 

Van valami nagyon jó ebben a könyvben. Talán az atmoszférája, ami úgy tapad ránk, mint nyári hőségben a ruha. Egyszerre vonz és taszít.
Vonz, mert nagyon plasztikusan megjelenő képek és sorsok ezek, és taszít, ahogy maguk a szereplők is mindig elmennek, s visszatérnek oda, ahonnan eljöttek. A szülőföld cinikus varázsa ez?
Mindvégig össze akartam gyúrni az egész történetet, állandóan kis karmantyúkat kerestem, ahol végre kapcsolódnak a fejezetek. Aztán rá kellett döbbennem, hogy itt nem lesz nagyregény. Attól a pillanattól kezdve, ahogy letettem erről a vágyról, és csupán novellákként kezeltem a könyvet, elkezdtem értékelni a szöveget, a történetek ívét. Érdekessége volt a daraboknak, hogy a legtöbb egy labda röptére hasonlított. Ott ért véget a novella, ahol a labda éppen fent volt. Lehet, hogy az olvasó ezért is várta, hogy valahol majd folytatódnak ezek a megkezdett ívek.
Legszívesebben most újra kezdeném az olvasást, de az nem lenne fair, hiszen a Merítés -díj indulói egyenlő eséllyel kell, hogy rendelkezzenek.

Még most is azt gondolom, hogy Grecsó Krisztián nagyon jól tud írni, de a koncepció, amit kigondolt,  nem volt annyira jó, mint arra szomjaztunk volna. A Szeged melletti Sáraság egy szimbolikus hely, térképen ne is keressétek! Innen indulnak el s térnek vissza a szereplők hosszabb-rövidebb időre. Ezek a szereplők pedig teljesen  pőrére vetkőztetett figurák. Egy nyomozó, egy tanárnő, vagy egy diák. Egyszerűségüket és tipikusságukat az adja, hogy Grecsó a személyből, az individuumból indul ki. Nem relációban, családban mozgatja szereplőit, hanem önálló univerzumban léteznek. Pedig ezek a családok léteznek. Egzisztenciájuk legnagyobb bizonyítéka hallgatásuk. A könyv legnagyobb feszültségét pont ez kelti az olvasóban, hogy semminek nem érünk a végére, egyetlen titokról sem rántják le a leplet úgy istenigazából. Amit korábban arról a labdáról írtam. Hova tűnt az első fejezetben eltűnt harmadik lány? Kik a szülei Verának? Örökbefogadott-e végül valakit Éva? Mi lett Máté házasságával?

Grecsó szakít a hagyományos értelembe vett családregény fogalmával, s egy sokkal összetettebb, gondolkodásra késztetőbb műfajban próbálkozik, ami viszont egy másfajta olvasást követel meg. Egyrészt vagy rögtön újra kellene olvasnom az egészet, hogy elevenné válhasson a történet, vagy olvasás közben kellett volna jegyzetelni, mert így elúsznak azok a kis értékes mozzanatok, amik azért ott vannak, csak nem vesszük észre. Ez a visszalapozgatás amúgy is nehezen megy (még), amikor elektronikus formában olvasok. Nagyon kacérkodok egy későbbi újrázással, mert most ahogy pergetem magam előtt a könyv jeleneteit, egyre inkább látom az erősségeit. Nagyon tetszett például a novellák sűrűsége. Mert nem csak a szereplők voltak tipikusak, hanem a sorsuk is. Kezdve a gyilkossággal, betegséggel, homoszexualitással, magánnyal, feltörő vággyal, vallási fanatizmussal. S ezek mind azt a kérdést boncolgatják, hol és ki mellett a helyem a világban? 

Egyes hírek szerint Grecsó Krisztián szeretné a történetet mondjuk úgy átdolgozni, s Vera címmel egy újabb, -reméljük- kerekebb regényt megalkotni. Mit is mondhatnék?  Várom!

 Grecsó Krisztián

Hozott pontszám: 4