Mélázgatás arról, hogy mi számít jónak?

"Ismerem a vágyat. Egész életemet az mozgatta, és néha olyan erős volt , hogy már fájt. Néha a vágyam olyan közel sodort ahhoz, amire vágytam, hogy néhány pillanatra az az illúzióm támadt, hogy már el is értem. Ez persze általában nem történik meg, mégis a vágy az, ami egyre közelebb visz az élet és az orkán centrumához, önmagamhoz."

Iselin C. Hermann: Expressz ajánlott!

Nem most olvastam a könyvet, hanem hét évvel ezelőtt. Katherine bejegyzésének hatására vettem meg, az akkor még beszerezhető kis kiadványt. Azóta sajnos a Polár Kiadó is eltűnt a színről, és Iselinne C.Hermann újabban írott művét a Park Kiadó adta ki. A Dominó, bár nem volt egy rossz történet, de hatásában nyomába se ér az Expressz ajánlottnak. Amiért most eszembe jutott ez a történet, az éppen az, hogy mitől érzünk egy könyvet jónak? Miért nem veszi észre a másik azt, hogy ez a könyv jó, még akkor is, ha mondjuk nem az ő korosztályának, világnézetének, értékrendjének felel meg? 

Az Expressz ajánlott is nagy vihart kavart. 

Lehet, hogy lehiggadva, az akkori olvasás okozta sokk után, már képes lennék bármi másra is figyelni, mint a sodró hangulatára, de igazából nem akarom még egyszer elolvasni. Hagyni akarom abban az állapotában, amit csinált velem. 

Számomra attól jó egy könyv, hogy az író bármilyen eszközt bevetve képes engem, az olvasót elszédíteni, elrepíteni, elvarázsolni. Nem érdekel, hogy napokig őrült leszek az Aranyketrecben, vagy egy gyilkos Dosztojevszkij karmai között, egy korlátokat nem ismerő lány csellóval a lába között, vagy épp a kis Vitay. 

Vagy egy dán lány, Delphine, aki beleszeret egy festménye miatt a kép alkotójába. Levelezni kezd vele, és a művész alakjára ruházza minden szerelmi vágyát. 

Spoiler

Aztán úgy szájon vág, hogy agyrázkódás nélkül nem úszod meg.

Spoiler vége.

Igen, egy könyv akkor jó, ha  utána valamivel többnek érzed magad, vagy másnak. Felvértez, vagy épp lecsupaszít. Előcsalogatja belőled azt, aki nem vagy, de éppen lehetnél; a kalandort, a hőst, az elesettet, a szuper nőt, a művészt, a diktátort, a túlélőt, a hippit, a főnököt, a szürke hivatalnokot, a parasztot, a jó embert, apát, szemfényvesztőt, szeretőt, szakácsot vagy elítélt rabot. 

Lehet, hogy Stephenie Meyer nem hágott irodalmi magaslatokba, amikor megalkotta az Alkonyat sorozatot -bizonyára igényesebb is lehetett volna-, de olvasók ezrei szembesültek azzal, hogy mi van akkor, ha beleszeretnek a tiltott gyümölcsbe, abba, akibe nem kéne. Persze ezt már megírta Shakespeare is, de a mai ifjúságnál ez már nem működik. Nekik már elkoptak a jelvevő  antennáik. Tehát el kell fogadni, hogy valakiknek ez a jó könyv.

Ugyanakkor mégis kellene lennie valahol egy határnak, de azt tapasztalom nincs.

Hogyan lehet a Szürke ötven árnyalata a moly jelenlegi értékelése szerint 487 embernek kedvence? Aki csak egy kicsit is beleolvasott az láthatja, hogy bármilyen szuper ötlettel is rukkolna elő valaki, az író (sic!),  aki ennyire nem tud írni, mint E.L.James, a könyve a béka feneke alatt maradna. És lássatok csodát-nem.

Akkor most ki lehet mondani egy alkotásra, hogy az jó, vagy maradok annál, hogy minden szubjektív, kinek a pap, kinek a papné? 

Őszintén szólva, nem tudom. 

Azt gondolom, hogy csak az olvasás az, ami alakíthat rajtunk, bocsánat rajtam valamit. Az az évi 90-100 könyv, amit elolvasok, a hangoskönyvek, amiket hallgatok, versek, mesék és nem utolsó sorban a rengeteg kritika, amibe belenézek, kell, hogy csiszoljanak az évek alatt. Évekkel ezelőtt belebuktam a Régimódi történetbe, de akkor elővettem egy könnyebb Szabó Magdát. Ugyanígy jártam a Harmonia Caelestis-szel, de kerestem egy emészthetőbb Esterházyt. Ugyanezt érzem Závada Pál kapcsán is. Nem adom fel, majd az évek megoldják. Mert biztos, hogy olvasás közben dörzsölődik rólunk a felesleg. 

Vagy kérgesedünk?

Á, nem. 

Ugye nem?