Nádasdy Ádám- Verejték van a szobrokon 2.

Két gyönyörű verset hoztam így vasárnapra. Mélyen érző vallomása ez a bűnös embernek. Csak hát, vannak jól látható , könnyen diagnosztizálható bűnök,  és vannak fel nem ismert, gyilkos vétkek.

Vacsora előtt 
  
Uram, ha megfacsarsz, miként egy citromot,
ha néha bérbeadsz, mint régi birtokot,
ha álmokkal zavarsz és angyalodat küldöd,
hogy ágyam széléről fülembe súgja: "züllött!",
Uram, ha megvonod kéken az ereket,
ha bambaságot adsz, munkát, vagy gyereket,
ha elrontod a nap értékesebb felét,
s én direkt nem teszek egy lépést sem feléd,
ha válasz nélkül küldöd rám az éjfelet,
mi más marad nekem, mint hogy szeresselek? 

Féltérden

Tudom, Uram, hogy rettentő pimaszság
rád gondolnom is, nemhogy szólni hozzád,
s azt képzelnem: pont én kellek neked.
Nem is oly rég úgy jártam még az utcán,
hogy elfogadtam volna, hogy lesújts rám –
most meg a cinkosommá tettelek. 

Eszembe sem jutott, hogy megkérdezzem:
találsz-e te gyönyörűséget bennem –
úgy elfoglal, hogy megtaláltalak.
Önző vagyok, mohó, s főleg pojáca,
de te járattál olyan iskolába,
ahol ilyesmiket tanítanak. 

Nem jövök közelebb. Inkább ne lássam
arcod sosem, mint hogy magam kivágjam
s gyökértelenül sodródjam feléd;
énnekem fáznom kell és epekednem,
nem úgy, mint aki ül a tenyeredben
s megszokta szépen markod melegét. 

Én szolgáltalak volna áhítattal,
melletted álltam volna éjjel-nappal:
nem ment. S ha bőröm féli is fegyelmed,
a kíséreted nagyon kell szavamhoz.
Szemem téged keres, ha elkalandoz;
a vállam szárnyakat; kezem kegyelmet.