2017. július 27., csütörtök

Petroszjam, Mariam- Abban a házban

Az örmény írónő első, -s önmaga bevallása szerint utolsó- könyve, a 800 oldalas monstrum, mely be kell vallnom -megizzasztott. Az olvasói blogokban rendkívül nagyra becsült könyvet nagy népszerűség övezi, sorra születnek a remek értékelések és ember legyen a talpán, aki megállja, hogy el ne olvassa. 
Két erő összecsapását érzem magamban, egyrészt azt az olvasás közben sokszor ránk törő, úgy nevezett "beszippantó" érzést, ami az adott történet miliőjébe varázsol, fogva tart és elkábít, -és valljuk be minél vaskosabb egy könyv, annál gyakrabban történhet ez meg (lásd Gyűrűk Ura), a másik erő viszont minden negatív érzésem, értetlenségem, amit ez a történet kiváltott belőlem. 

Elöljáróban annyit tennék hozzá, ahogy azt a   borító is jelzi, rokonság fedezhető fel a Harry Potter történettel. Nos, valóban. Mindkét írás a fióknak készült. Petroszjam, ahogy elmondja a kilencvenes évek elején menekülésből írta a könyvét, a kommunizmust felváltó nihil okozta sokkjában. Rajzfilm rajzolóként megjelent előtte néhány kamaszfigura, aki köré felépített egy történetet. (Nyelvészként megalkot egy nyelvet, majd felépít köré egy történetet -ki is ő?) Aztán kézről kézre jár a kézirat, míg valakit el nem bűvöl, és ki nem adja 2009-ben. Mivel a könyv eléggé tárt értelmezési lehetőségeknek nyit ajtót, és maga a szerző sem vall ezekről, így marad az az érzés, ami eluralkodik a fogyasztói közönségen, azaz rajtunk. 

Nem tudjuk, hogy földrajzilag hol járunk, csak annyit, hogy egy házban. Nem tudjuk meghatározni a korszakot sem, néhány zenei utalás segít -talán. (Led Zeppelin, de találkoztam azt hiszem,  Iggy Pop nevével is). A lényeg, hogy egy házban vagyunk, ahol különböző fogyatékkal élő gyerekeket tömörítettek össze. Koruk szintén kész rejtély, néha egy-egy elejtett utalást találunk, aztán, rájövünk, hogy félrecsúsztunk. Az olvasás egy folyamatos kirakós érzését kelti az olvasóban, egy krimit, ahol elejtett bűnjeleket keresünk. Tehát van a ház, benne a gyerekek, vannak úgy nevezett falkák, de a számukat pontosan nem tudjuk, talán hat, de bizonyos csoportokról szó sincs, tehát, lehet, hogy nincsenek is? A falkáknak van egy vezetőjük, a csoport egy tagja. De fájó, hogy gyerekeket megjelölő nevek Vak, Szfinx, Bagós, Sellő, Fekete, Szöcske stb. néha megváltoznak, de nem csak a nevek, hanem gyerekek tűnnek el a történetből. Lassan rájövünk, (én nagyon lassan), hogy két, illetve gyakran azt hittem három idősíkban vagyunk. Lehetetlenség kideríteni, hogy épp hol vagyunk, hiszen vannak olyan szereplők, akik mindkét időben léteznek. 
De nem is ez zavart  a legjobban az egészben. Mindenre legyintettem egyet, "-Á, biztos nem fontos, hogy hol vagyunk, nem lényeges kiről van szó. Ezek csak szimbólumok." De amikor nem értettem még a párbeszédeket sem?! Ott olvasom, és elképzelésem sincs miről beszélgetnek? 
Lassan azért átcsöpög némi információ maguknak az eseményeknek a mibenlétéről, de így a végén is úgy érzem, hogy itt az atmoszféra volt a lényeg, amit viszont zseniálisan sikerült a szerzőnek megalkotni. Itt valóban helyénvalónak érzem A Legyek Ura párhuzamot, amit szintén a fülszöveg említ, mert ugyanazt az anarchiát éreztem mindkét könyvben. A Házban ugyan vannak nevelők, talán tanárok is, de nem különösebben folynak bele a gyerekek életébe. Így fordulhat elő házi bódítószerek gyártása, barkács- tetoválások, pipázó-dohányzó gyerekek, késelés, gyújtogatás és gyilkosság. 
Ahogy említettem, tényleg beszippant a Ház, leginkább a rejtélyek felfedésének motívuma mozgatja az embert, megérteni, összerakni a dolgokat. De, ahogy valakit beenged ez a Ház, úgy valakit nem. Én azt hiszem ez utóbbiba tartozom, de minden rosszallásom ellenére, belátom, hogy Petroszjam egyedit alkotott, gondolkodása és szövegalkotása eltér a korábban olvasott könyveimtől, és nem tartom kizártnak azt sem, hogy ha időt szánnék egy újraolvasásra, akkor jóval nagyobb élvezetet jelenteni a falak közti kószálás.

Mariam Petroszjam


Hozott pontszám: jóindulatú 4
Kedvenc karakter: Szfinx 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése