Egyedi, elsőre kicsit talán zavarba ejtő könyv Milbacher Róbert második kötete.
Zavarba ejtő, mert nyelvezete archaikus is meg nem is, érti is az ember, meg nem is, hogy mit is akar ezzel a szerző.
Egy középiskolai vicces élményem jutott róla eszembe. Valami iskolai rendezvényen kellett énekelnem, és Mozart Figaró házasságából Cherubin áriáját adtam elő, egy -mondjuk úgy- szobalány jelmezben. Minden rendben is volt, majd az egyik tanárom odajött, és miután kifejezte tetszését, közölte, hogy ő csak ezt a ruhát nem érti, miért ezt vettem fel? Akkor úgy gondoltam, hogy jó ötlet, figyelemfelkeltő is, meg segít belehelyezkedni a korba. Csak az volt vele a baj, utólag kristálytisztán látszódott, hogy ez csak olyan volt, mintha jelmez lett volna, de valójában nem volt teljesen autentikus ruha.
Így voltam én is a Léleknyavalyákkal. Némely szavak kiolvasásánál ugyan döcögősen ment a dolog, de teljesen jól érthető minden. Jelmezbe öltöztetett szöveg volt számomra.
De mégis korhűre sikeredett az írás. Hogy miért? Nem a nyelvezete miatt, hanem gondolkodása és hihetetlen lassúsága miatt. Adva van egy nyugalmazott rendőrségi alkapitány, Hummel József, aki egyik nap komótosan lapozgatva újságját, a társasági rovat, amúgy sem preferált cikkei között egy névre bukkan, ami egy négy évvel ezelőtti öngyilkossági ügyet juttat eszébe. Megpróbálja visszagöngyölni az eseményeket, és életének önkezével véget vető író nyomaiból kívánja kideríteni, hogy valóban öngyilkosságról volt-e szó? Mindezt 1851-ben. Miért 1847-ben történet a tragédia? Végig vártam a forradalom és szabadságharchoz csatlakozó szálat, ami csak nem jött. Jött viszont más. A magyar romantika irodalmának és színjátszásának kritikája, Vörösmarty és Petőfi életérzéseinek cinikus megközelítése, és ezzel együtt, az elhunyt Czakó Zsigmond gondolkozásmódjának értelmetlenné tétele Hummel szemszögéből. Ebből érezhető, hogy több oldalról is igazolható az a nézet, hogy a szerző nem egy bűnügyi regényt szeretett volna írni, hanem másféle mondanivalója lehet történetével.
Az események központi alakja mindenképp Hummel József, aki precíz alapossággal, a korszak adta lehetőségek teljes mértékű kimerítésével végzi munkáját. Ezzel áll szemben a forrófejű, érzelmektől és nem logikától vezérelt szépreményű Czakó Zsigmond. A nyugalmazott alkapitány kénytelen egy belső utazásra vállalkozni, hogy közelebb kerüljön a megoldáshoz. Elolvassa az elhunyt munkáit, az azokat illető kritikai írásokat, s amint egyre inkább bizonyossá válik számára, hogy csak is öngyilkosságról lehet szó, elkezd a lélekbúvárok dolgai közt kutakodni. A tizenkilencedik század nyiladozó világképét ismerhetjük meg, a test és lélek képzelt kapcsolatát. Állításait olyan fiktív és valós alapanyagból gyúrja össze a szerző, mint Kovách Lajos értekezése az öngyilkosságról (?), vagy az arcberendezésnél a Camper-féle szögből vezet le jellemrajzot, de mint a kor new age gondolata, a kutyaharapást szőrével elv, a német Hahnemann által kidolgozott homeopátia is beköszön.
Az egyik legmeredekebb gondolat számomra az volt, amikor ez a konvencionális gondolkozású, nyugalmazott nyomozó, a munkásságából, konkrétan a könyveiből próbálja megérteni a fiatal, szenvedéllyel túlfűtött írót.
Ugye, ugye? Mi is ugyanezt csináljuk. Írásaikból próbálunk következtetéseket levonni a szerzőkről. Ezek után, mit gondoljak én Milbacher Róbertről?
Lassú, nyugodt írás ez, időt kell rá szánni, és aki sikeresen túléli Hummel József első szivarra gyújtását, röpke 10-20 oldal, az biztosan élvezni fogja az időutazást.
A könyvben szerepel egy utószó is, aminek értelmére nem igazán tudtam rájönni. Más kontextusba teszi az egész könyvet, de ez már annyira egyéni megítélés alá esik, hogy nem is szeretnék kitérni rá.
Hozott pontszám: 4/5
Milbacher Róbert
2016-ban megkapta az első prózakötetes szerzőnek járó Margó-díjat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése