2020. január 11., szombat

Dahl, Niels Fredrick - Úton egy barát felé

Évek óta várólistán volt nálam ez a könyv. Az új év első lendületében gyorsan el is olvastam, enyhítve egy kicsit  lelkiismeretem terhén, amit még az is tetézett, hogy a kötetet  a Scolar Kiadó ajándékozta nekem évekkel ezelőtt.  Nem is tudom, miért húztam eddig? 



A tizenegy éves Vilgot Oslóban él apjával, anyjával, és azt szeretné elmesélni, hogy mit történt vele, amikor éppen úton volt egy barát felé. Ez egy hosszú-hosszú mese, ami a harminc évvel későbbi jelenbe vezet. A két idősík összemosódik, úgy ahogy senki sem tudja szétszálazni magában a megélt események hatásait. 
A kisfiú végtelen magánya rásütött billogként világít, és ez sebezhetővé teszi őt. De a jeleket nem mindenki látja. Akinek látnia kéne, az meg főleg nem. "Anya meg apa nem vesz észre..." Mint egy kis vándormadár jön megy a házak közt, felkeresi a barátait, a szomszédokat, kapcsolódási pontot keres a ház más lakóival, a gróffal, bárkivel. Ezt a végtelen utazást próbálja elmondani nekünk, újra és újra felkeresve azt a pontot, ahol még minden rendben volt. A regény feszültségét az adja meg, hogy folyamatosan közeledünk a kimondás felé, már majdnem kibuggyan valami, és akkor éles kanyarral fordulunk, és még mindig úton van a kis Vilgot. A szerző hihetetlen rezignáltsággal mesél tovább valamiről, ami nem az, amit olvasója hallani akar. Aztán egy váratlan pillanatban nyersen elénk veti az igazságot. 
A harminc évvel későbbi események szintén Vilgot szájából hangzanak el. Jelen helyzetéből érthető, hogy sérült lett. Egy gyönyörű metaforát használ Dahl ahhoz, hogy megértsük az események láncolatának hatásait a gyerekre. 

Itt van ez az elnyújtott történetmesélés, ami a magányos ember borostyánba kövült sebeit láttatja, amit ki akarnánk bontani, közben tudnunk kell, hogy a felszabadítás nem mindig reptet. Az igazság napvilágra kerülése mégis minden dolog örök dinamizmusa, a jóvátétel, a hibákból való tanulás, a vétkesek megbüntetése valahol muszáj, hogy megtörténjen! Ennek egy különleges irodalmi formáját választotta a norvég szerző. 
Az elhallgatások valahol mindig itt végződnek. Ezért szembeszállok azokkal, akik azt mondják, hogy az egész történet "egy banális csattanóra van felfűzve", mert ez a regény egy szerencsétlen öngyógyítási folyamat leírása, és minden szőnyeg alá söpört dolog így működik. Nyomot hagy és ezek gyakran életre szólóak, csúnyák, hegesek. 

Hozott pontszám: 5

 Niels Fredrik Dahl

 "Anya mellé ülök, visszamegyek a sírhoz, és mellé bújok, Anya nem mondja, hogy minden apróság miatt elsírod magad, Vilgot. Ezúttal nem. Minden apróság miatt elsírom magam, anya. Anya megveregeti a hátamat, a keze végigsimítja a nyakamat. Mi áll majd az én sírkövemen, ha meghalok? Hiányzom én valakinek? De nem bírok beszélni. Anya mellé bújok, keze a nyakamat simogatja, keze végre a nyakamat simogatja."

"Nem volt hely a számomra. Anya. Sehol nem volt hely a számomra, mindenkinek volt valakije, és a Kólásembernek én jutottam."

"Azt akarja mondani, belehal abba, hogy megbilincselve áll, gúzsba kötött lábbal és nyakkal, azt akarja, engedjem őt szabadon, engedjem vissza saját, pajtán túli világába. Talán nem tudja, milyen messzire szakadt az otthonától, talán nem tudja, mi az, hogy otthon, talán nincsen otthona, talán van otthona, de nem akar ott lenni, talán van otthona, de inkább messziről elkerüli?" 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése