Az előző héten több idézetet is csepegtettem a blogba a könyvből, nagyon átható és gyönyörű szöveggel volt dolgom. Így lehet, hogy meglepő lesz az értékelésem.
Csobánka Zsuzsa Emesét eddig csak versei révén ismertem, és most is egy olyan érzésem volt, mintha mindvégig verset olvasnék. Egy mega-giga 300 oldalas verset. Egy lélegzetvételre elmondott panaszdalt az élet ejtette sebekről, a szűnni nem akaró hiányról.
Igazából félve is írok le bármit, mert mindvégig azt éreztem, hogy nem értek, csak érzek. A teljesen szétszabdalt történet ciklikus emlékezések, időben eltolt események, fátyolosan felsejlő részletek mozaikjából alkot egyfajta egységet. Vannak olykor értelmezhető részletek, melyek a tengerben felbukkanó zátonyokra emlékeztetnek, jó megkapaszkodni bennük, de ha elengedi őket az ember, akkor elsodródik a végtelen ködbe. Mielőtt még az én értékelésem is ilyen homályban derengő valami lenne, idézek néhány részletet:
"Szerettem az alkarját behálózó kékes szalagokat, az erek zavarba ejtően tökéletes labirintusát. Míg abban bolyongtam, a szürke háztetőkön ökölnyi mohák nőttek a hódfarkú cserepekre térképként. Lassan öltözött, és lassan vetkőzött. Combközépig húzta a nadrágot, aztán, mint aki elfelejtette, belekövült a mozdulatba. Huszonkettőig számoltam, míg újra lélegezni láttam. Olyan lassú lettem én is, mint az imbolygó mohák, anyám feje felett."
Az egész könyvre jellemző ez a hihetetlenül gyönyörű kép és szókapcsolás. Részletesen belekövül a szerző maga is a jelenetekbe, de összefüggő cselekményt nem olyan könnyű kibogarászni az olvasottakból. Jellemző a kötetre a pillanat kimerevített ábrázolása.
"A legtöbb történet úgy indul, hogy az ember fél. A félelmét pedig kivetíti másra. Eddig nem tudtam Azulejoról elmondani az igazat minden mondat tehetetlen próbálkozás lett csupán, állandó hátrálás a szakadék szélén. Egyensúlyozás a nappalokkal és az éjszakákkal, a felelősség elhárítása, hogy talán van valaki rajtam kívül, akit okolhatok mindazért, ami történt. Egy idegen férfi, idegen sorsa mutatott rá arra, élet és élet között egyáltalán nincs kirívó különbség. A szeretet fonák állomásai behálózzák mindannyiunk életét, a családom, a felmenők, az örömökön és bánatokon edzett szívek végül ugyanabba a földbe kerülnek."
Az olvasó persze törekszik egybefüggővé tenni ezeket a kimerevített érzékeléseket, de számomra reménytelen vállalkozás volt. A furcsa értelmetlennek tűnő jelölő neveket sokáig anagrammának véltem, próbálgattam értelmessé tenni őket, akárcsak a főszereplő életét. De nem ment. Mégis, minden reggel vonzott a szöveg, olvasni akartam, érezni, belesüppedni a szavak szövedékébe, még akkor is, ha nem értem. Olyan volt ez számomra, mint egy absztrakt festmény. Nem véltem értelmet lelni benne, de jó volt nézni.
Nagyon nőies, érzékeny, elsőre talán vonzónak tűnő írás Csobánka Zsuzsa munkája, de hagyni kell neki időt, mert a látszólag véletlenszerűen egymásra hányt gondolatok mögött tudatos szerkesztést lehet érzékelni.
A borító kicsit talán ijesztő, de végtelenül kifejező. Bántás vagy önmarcangolás?
Hozott pontszám: 4
 |
| Csobánka Zsuzsa Emese (kép) |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése