Török Sophie - Sötétben élek

Oly közel vagy hozzám,
hogy ha kezedet átfogom,
mintha csak saját ujjaimat
kulcsolnám össze.

Oly közel vagy, hogy
ismerem lélekzeted ritmusát,
s hajad hullámának
változását is észreveszem.

Oly közel vagy, hogy
már nem látlak,
– nem értlek!
S félreértlek.

Világoskék mosolyod
szivemnek kifürkészhetetlen.
Szeretlek, mert erősebb vagy nálam,
de erőd ellen lázongva harcolok.

Szeretlek, s minden szeretet kevés,
mit cserébe adni tudsz –
aztán hitetlen nézem:
e sok kincs enyém hogyan lehetne?

Kevés vagyok magamnak
– és sok vagyok.
Vad bozótjaimban már eltévedtem volna,
ha fényes szavaiddal az utra nem vezetsz.

Bánya vagyok, s gyötörlek,
hogy kinzó terhemtől megszabadits.
Sötétben élek, s csak az lett enyém magamból,
mit lényed édes fénye átvilágit.

Ezt  a szép verset annak köszönhetem, hogy ma várni kellett valakire, és amíg vártam az asztalon fekvő Török Sophie kötetet lapozgattam.  Erre, a számomra eddig ismeretlen versre bukkantam. 
Nagyon sajnálom, hogy még magamban sem tudom alakját elválasztani Babitsétól, de azt azért elhatároztam, hogy kisajátítom magamnak egy időre majd a hölgyet. 

Babits Mihály és Török Sophie 1928

"Török Sophie-t a Kerepesi temetőben, férje mellé helyezték örök nyugalomra. Temetésén nagy nevek mondtak beszédet. De nem Török Sophie-tól – Tanner Ilonától – búcsúztak, hanem rajta keresztül Babitstól. Lányi Sarolta ezt mondta: „Búcsúzunk tõled, Babits Mihály özvegye! Nagy költõ élettársa voltál, magad is egy az igaziakból. Büszkén viselted Babits Mihály feleségének rangját, szerényen a magad tehetségét.” Sem az akkori közvélemény, sem ő maga nem volt meggyőződve arról, hogy valóban jól írt. Művei túlzsúfoltnak, sűrűnek, érzelmileg túlfűtöttnek hatnak. Ilyen személyiség volt ő. Kolerikus, változó, önmarcangoló. Lélekből írt. Keresztury Dezsõ írta Sophie-ról: „Török Sophie kivételesen fogékony és önfejű, alázatos és lázadó, lobogó és tehetetlen tehetség volt: korának nőírói közt a legszínesebbek, legmerészebbek és legügyetlenebbek egyike. Az óriás fa, amelyre folyondárként fölindázhatott, egyszerre emelte és árnyékba is borította, égette, s égett vele, míg ki nem dőlt.”
(Nemzeti Audiovizuális Archívum, Juditty írása )

Házasságuk kiegyensúlyozott volt,  szerették egymást,  és Babits elismerte felesége tehetségét, de Sophie-ban örökké megmaradt  a feleség és művész szerepének örök harca. Babits gégerákban szenvedett, 1938-ban gégemetszést hajtottak végre rajta. Ezután már nem tudott beszélni, beszélgetőfüzeteket használt. Sophie odaadóan ápolta, de 1940-ben megjelenő kötete hűen érzékelteti állapotát:

„Minden lehetséges és semmisem
 valószínű. Micsoda köd!
 Ferdén csuszkálok
 e körvonalait vesztett világban.”

"1941. augusztus 4-én Babits Mihály meghalt. Sophie férje halálát szinte felfogni sem tudta. Sokáig még az „özvegy” formulát használó leveleit sem bontotta fel. Ildikóval megromlott kapcsolata. Férjével közös barátaik többsége elfordult tőle, legjobb barátnője, Hoffmann Edith művészettörténész autóbalesetben meghalt. 1948-ban megjelent utolsó verseskötete, a Sirató. A kidolgozott verseket tartalmazó, kis példányszámban megjelent kötetecskével férjének állított emléket. Majthényi Flóra költőnőről készülő könyvét nem fejezte be, és a sokáig tervezett Babits-életrajz sem készült el. Egyedül érezte magát, telefonbeszélgetésekbe menekült, beszélgetőpartnereit kínosan hosszú monológjaival szögezte a kagyló mellé: „Vigyáznom kell, nehogy valamire köszönömöt mondjak, mert akkor azonnal leteszik a kagylót.” Csak Babits körül forognak gondolatai. Az alábbi sorok egy cetlin maradtak fenn:

 Már két hónapja fekszel a föld
 alatt, látlak, mintha kórházi ágyon
 feküdnél, ahogy láttalak annyiszor
 annyi szörnyű és mindig szörnyűbb
 változatokban, elképzellek, felejthetetlen
 halotti arcoddal, éber értelmed lebírva
 a félig zárt szemhéjjak alatt, komoly
 fekete ruhában fekszel, kemény gallérral és
 pizsama helyett nyakkendővel
 ahogy oly rég nem láttalak már!
 Mint ünnepre öltözött illedelmes fiatal tanár
 fekszel a föld alatt…"
 
(részlet jadzia blogjából)