Seethaler, Robert - Egy egész élet

"Er war stark, aber langsam. Er dachte langsam, sprach langsam und ging langsam, doch  jeder Gedanke, jedes Wort und jeder Schritt hinterließen ihre Spuren, und zwar genau da, wo solche Spuren seiner Meinung nach hingehörten."

"Erős volt, de lassú. Lassú volt a gondolkodása, lassú a beszéde, lassú a járása, de minden gondolata, minden szava és minden lépte nyomot hagyott, méghozzá pontosan ott, ahol annak szerinte a helye volt" 

Ő Andreas Egger, akinek még születésének pontos dátumát sem lehet tudni. Az osztrák Alpokban élt. Édesanyja halála után, körülbelül négyévesen került Hubert Kranzstocker gazdához, rokonához, akit csak a fiúcska tarsolyában levő pénz tette motiválttá abban, hogy ne dobja ki  az árvát. Egy baleset után a gyermek örökké bicegő lett, ami sok tekintetben meghatározta életét is. A csendes fiú első osztályos koráig még csak nem is beszélt. " Nagy nehezen összegyűjtött maréknyi szót, amelyet ritka pillanatokban tetszőleges sorrendben fölmondott. Beszélni egyet jelentett azzal, hogy ráterelődik a figyelem, ami viszont semmi jóval nem kecsegtetett"

Tizennyolc éves korában elkezdte saját útját járni, elszegődött bárhová, gyűjtötte a pénzét, vett egy kis telket, épített egy kis házikót, s egy nap a szerelem is beköszöntött hozzá Marie személyében. A szűkszavú férfi mégis szót értett a lánnyal, feleségül vette, de a gyermeküket szíve alatt hordó asszonyt magával ragadta egy lezúduló lavina. Hiába volt  halk és nyers ember Egger, a tragédia sebet ejtett rajta, soha be nem hegedő sebet. Később megjárta a második világháború szovjet fogolytáborát, majd visszatért falujába és mindent folytatott ott, ahol abbahagyott. Dolgozott, élt, simán és nesztelenül. Élete végén turistákat vezetett a hegyekben, majd teljesen magába fordulva, visszavonultan élt a hegy gyomrában, míg egy nap meg nem halt. 

 Nem tudom mi adja ennek a könyvnek a varázsát, mert minden ilyen egyszerű és árnyék nélküli, ahogy leírtam. Mégis valami kifinomultság és elegancia jellemzi, ami az ember kisszerűségét hangsúlyozza. Egger bicegő alakja szemben az Alpok hatalmas vonulataival, apró fejszesuhintásai kontrasztban a hegyek közé drótkötélpályát húzó cég óriási erőfeszítésével, a falujából soha ki nem mozduló főszereplő alakja az orosz fogság távoli, pontszerű pöttömiségével.  

Elfogadom, hogy a rövid kis könyv jelentéktelen voltunkat  emeli ki, de mégis elgondolkodtat egy dolog. A kötet azzal a jelenettel kezdődik, amikor Andreas 1933 februárjában rátalál Tülkös Hannesre, a kecskepásztorra, aki szinte félholt állapotban van. Hátán cipelve le akarja vinni a beteget a faluba, aki azonban elszökik tőle és soha többé nem látja őt. Azaz mégis, mert élete végén egy síelő csoport megtalálja a jégbe fagyott Tülkös testét. " a jéggé fagyott kecskepásztor mintha az idő ablakán keresztül tekintett volna rá." Ez a keretezés megengedi, hogy mégse fogadjuk el puszta véletlennek létezésünket, talán mégis megvan a helyünk, minden jelentéktelenségünk ellenére van értelme minden apró cselekedetünknek. 

A fülszöveg párhuzamba állítja a könyvet John Williams Stoner című kötetével.  Egyet tudok érteni a kijelentéssel, tényleg mindkét alkotás "a méltóságteljes magányban és elszigeteltségben töltött élet himnusza" , kiegészítve azzal a személyes véleménnyel, hogy az osztrák író megközelítése nekem jobban tetszett.

Hozott pontszám: 5

Robert Seethaler (Kép: innen)

 Robert Seethaler (1966) többszörösen kitüntetett, ötkötetes osztrák író, forgatókönyvíró, színész. ő játszotta a tagbaszakadt, szófukar hegymászót Paolo Sorrentino Ifjúság című filmjében. Legutóbbi két - regénypárként számon tartott művét nagyon kedvezően fogadta a német kritika. Az Egy egész élet (Ein ganzes Leben)  sokáig vezette a Der Spiegel bestsellerlistáját, és több, mint 100 ezer példányban kelt el. Angol fordítása felkerült a 2016-os évi Nemzetközi Man Booker-díj listájára. Az írónak magyarul ez az első megjelent regénye.

Jelenet a fent említett Ifjúság című filmből.

Bussi, Michel - Fekete Vízililiomok

A Gabó olvas blogban figyeltem fel erre a könyvre, és azóta megszállottan be akartam szerezni.   Most nézem, hogy csak tavasszal írt róla, nekem egy örökkévalóságnak tűnt, mire ide eljutottam. De milyen jól is tettem, hogy nem feledkeztem meg róla, mert számomra igazi csemege volt ez a kötet. 

Az egész történetnek van egy nagyon mély alapozása, ami Claude Monet festészetéhez és az ő varázslatos kertjéhez vezet vissza. Harminc évvel ezelőtt volt szerencsém a kezembe fogni egy gyönyörű albumot, mely a festő otthonáról, és arról a környezetről szólt, ahol a képeit alkotta. A német kiadvány lélegzetelállító fotókon keresztül mutatta be azokat az apró részleteket, melyek visszatükrözték a művészi légkört. Mi tagadás, tizenkilenc évesen szerelmese lettem Monet világának.

Bár ez a könyv alapvetően krimi, gyilkosság történik benne, nem is egy, mégis teljesen eltér egy szokványos krimitől. Csodálatosan keverednek benne a lélektani szálak a művészi megszállottsággal, a szépirodalmi megközelítés a bűntények prózaiságával. 

Giverny egy zárt közösség, melynek életét alapvetően meghatározza, hogy itt élt és alkotott a nagy festő, itt hívta életre a megszámlálhatatlan mennyiségű vízililiomokat ábrázoló képeit. Egy nap holtan találják Jérôme Morvat, a helybeli szemészt. Azt is hihetnénk, hogy baleset történt, de a jelek nem erre utalnak. Laurenç Sérénac kezd el nyomozni az ügyben, aminek alapja egy az áldozat zsebében talált képeslap lesz, melyben egy tizenegy éves gyerekre utaló nyomok szerepelnek. Hamarosan az 1937-es, ugyanezen a helyen megtörtént balesetnél folyik a kutatás. Akkoriban egy tizenegy éves fiút találtak az Epte folyóba fulladva. Mindenki azt mondta baleset történt, de a gyermek anyja, a mai is élő, 102 éves hölgy állítja, hogy nem. Ez lesz az az érv, ami kitartó nyomozásra ösztökéli Laurenç Sérénac-t. Valamint egy rejtélyes küldemény, melyben fényképek vannak az áldozatról, Jérôme Morvatról és különböző hölgyekről. A fotók hátulján meg egy megfejtésre váró számüzenet is látható. Mi köti össze a hölgyeket, milyen viszonyban voltak az áldozattal?

Három nő áll az események középpontjában, a szintén tizenegy éves Fanette, aki isteni tehetséggel megáldott festőpalánta, és a Robinson Alapítvány versenyének várományosa; a hihetetlen gyönyörűségű, ámde végtelenül boldogtalan tanárnő, Stephanie Dupain; és a nyolcvanadik életévét betöltött, a történetet mesélő idős asszony. Ő hármójuk sorsa elválaszthatatlan. Ennek a titokzatos egymásra hatásnak a mibenléte a könyv legvégső pillanatáig kérdéses.

Monet - Waterlilies

Egyrészt tetszett a történet szerkezete. Michel Bussi szerintem egy nagyon jó kezdést választott, amikor a figyelmet a három nő bemutatására irányította. Fanette tehetsége, sorsa és a gyerekek közti bűvös kapcsolat szintén felszítja az olvasási kedvet, és igazán lubickoltam a történetben, amikor Monet munkamódszeréről olvashattam. A impresszionista művész vízililiomos képein ugyanis nem található fekete szín. De talán létezett egy festmény, a fekete vízililiomok, amikor érezvén Monet, hogy közel van halála, megalkotta feketében a képet. Talán volt ilyen, talán nem? A legenda viszont él, és egy nyomozás során könnyen felülhet az ember mindenféle mendemondáknak, padláson hányódó alkotásokról, titokzatosan eltűnt emberekről, vagy épp különös szerelmi viszonyokról.

Mint általában a gyilkosságoknak megvan a maguk oka, így itt is erős érzelmi töltetű indítékra számíthatunk. Bevallom, én is erre az elkövetőre gondoltam, de hogy ilyen gubancos és többrétegű ez az egész történet, arra nem. Elolvasás után, sokkal egyértelműbb lesz mindenki számára, miért is tetszett a Bussi féle kivitelezés és szerkesztés nekem.
Őszintén ajánlom azoknak, akik szeretnek kicsit elmerülni a művészet világában, s az izgalom kedvéért bevállalnak egy kis nyomozást is.

Hozott pontszám: 5

 Michel Bussi

"Tudod, mit kért egyszer Monet az egyik gazdától?
– Nem…
– Télen kezdett festeni egy öreg tölgyfát, de mire három hónap múlva visszajött, már levelek borították. Fizetett a fa tulajdonosának, egy gazdának, hogy egyenként tépkedje le a fáról az összes levelet…
– Ezt csak úgy kitaláltad…
– Nem! Két ember kellett hozzá, hogy egy nap alatt lecsupaszítsák Monet modelljét! Ő pedig büszkén újságolta egy levélben a feleségének, hogy május kellős közepén téli tájat festhetett!
Paul a szélben táncoló faleveleket nézi.
– Érted én is megtenném, Fanette. Sőt, átszínezném a fákat. Ha arra kérnél, megtenném érted.
Tudom, Paul, tudom."

"Ha Monet Vízililiomait nézed, úgy érzed, hogy is mondjam… hogy belépsz a képbe, elmerülsz benne, áthatolsz rajta, nem is tudom, mintha kútba esnél vagy homokba süppednél. Érted? Monet ezt akarta elérni. Nyugodt vizet akart festeni, hogy lássuk, ahogy lepereg az egész élet… Én éppen az ellenkezőjét szeretném, hogy az én Vízililiomaim láttán az ember úgy érezze, a víz színén lebeg. Érted? Könnyedén felszökkenhet, elrugaszkodhat és elszállhat. Nyüzsgő víz legyen! Úgy szeretném megfesteni a Vízililiomaimat, ahogy Monet festette volna tizenegy évesen. Szivárványszínben. Szivárványszínű Vízililiomok!" 

Nepo, Mark - Az ébredés könyve

Az elmúlt egy évemet Mark Nepo-val csináltam végig. Minden reggel az ő gondolataival indítottam útjára napomat. 

Az amerikai szerző költő, tanár, spirituális tanácsadó a harmincas éveiben egy súlyos rákbetegségen esett át, ami teljesen megváltoztatta gondolkodását és életszemléletét. Ebből az élettapasztalatból merítve adta át tudását olvasóinak naplószerű bejegyzéseiben.

Szerkezetileg egy idézettel indítja a napokat Nepo, van, hogy saját költeménye a téma invokációja. Egyébként címet is adott minden napnak. Szóval; aztán röviden, körülbelül egy oldalban kifejti a címhez és idézethez kapcsolódó gondolatait. Ezek elég különbözőek, de mégis azokat az igazságokat tartalmazzák, melyek talán első pillanatra nem látszódnak, de egy mélyen megélt élet tapasztalatai révén felszínre kerülnek. A veszteségek és a létbizonytalanság átélése hozták el a szerző számára azt az új látásmódot, amit megoszt velünk. 

Majd az elmélkedés végén találhatunk egy 4-5 gondolatból álló meditációs feladatot. Ezek nagyon rövid, hihetetlen praktikus és megvalósításuk semmiféle előképzettséget nem igénylő feladatok. Bevallom, sokszor egy-egy napnak ezek voltak  a legkiemelkedőbb részei. 

Természetesen nem várható el, hogy minden nap bejegyzése ugyanannyit legyen képes adni, de voltak napok, amikor eléggé elkeseredtem az írások minőségén. Feltételeztem, hogy szerkesztő nyúlt a könyvhöz, mert egyeletlennek éreztem a napok színvonalát.  Voltak olyan alkalmak, amikor igazán katartikus volt Nepo-val átélni a megtapasztaltakat, és voltak bejegyzések, ahol képtelen voltam felfedezni az írói szándékot, hiába futottam neki többször is a szövegnek. Gyanítom, hogy az olykor elvont gondolatok kifogtak a fordítón is. Néha tetten értem, hogy rossz szavakat használ. (pl. 09.04. napnál az "állapotos" szót használja a szerintem inkább "Várandós" kifejezéssel szemben) Aztán néhány mondat egész giccsesre sikeredik végül, de azt már nem tudom eldönteni, hogy kit minősít ez. 

Összességében mégis sokat adott a kötet, mert volt, hogy csak egy mondat volt, amit egész nap magammal vittem, volt, hogy az egész fűzért a szívemre csomóztam. Rengeteg privát gondolatot indított be nálam, így a kötet vastaggá duzzadt az év végére. Számos aláhúzás, jelölés, széljegyzet született olvasás közben, könyvjelzők, post it fülek és emlékek lapultak be az oldalak közé. Látszik rajta, hogy használtam és szép emlékké állt össze az egész, ahogy befejeztem az évkört. 

Nekem nagyon jó volt egész évben ezzel a rutinnal élni, hiányozni fog ez a gyakorlat. Tulajdonképpen legszívesebben megírnám a saját könyvem hasonló felosztással, átélt élménnyel. De csak akkor derülne ki igazán, hogy milyen nehéz is összeállítani egy ilyen éves inspirációs naplót, és hogy mennyi munka van  benne. 

A nagy kérdés tehát, hogy ajánlom-e a könyvet vagy nem? Egyértelműen igen, de aki a spiritualitás és önazonosság magasabb fokán áll, az kevesebb kitörő élményt fog megélni, viszont új utak felé vezetheti bármelyik kósza mondat, idézet vagy meditáció is. 

Az év során a molyon, a Belső Várkastély című saját zónámban, ami mentális egészséggel és lelkiséggel kapcsolatos idézeteket tartalmaz, sokszor a könyv napi gondolataiból indult ki,vagy annak részleteiből szerkesztettem össze, így annak lenyomatát őrzik, hogy mégiscsak tartalmas olvasmányt jelentett számomra. De nem akarom azt sem letagadni, hogy voltak napok, amikor inkább bosszantottak a leírtak, mint felemeltek volna. Ezzel a kettősséggel zártam tehát az olvasást.          A kötet maga nagyon szép kiadvány, kemény fedeles, tartós minőségű, simán bírta a napi forgatást. 

A számomra legtöbbet adó idézet egyikét pedig magamnak dedikáltam az első oldalon, július 16-hoz tartozik és így szól: 

"Lépj túl a vágy sok nyelvén,

mert a békesség attól függ,

hogy küzdünk-e az ár ellen,

vagy inkább meglovagoljuk."

 

Mark Nepo  története méltón mutatja be azt, hogy a veszteségből, hogyan lehet nyereség, egy krízis látszólag elvág a normális élettől, valójában csak áttesz egy másik vágányra. 

 

 Mark Nepo 

 

 Néhány bejegyzés az éves idézetem közül: 

 

Engedd, hogy megszólaljanak a fejedben az egymással ellentétes hangok. Hadd próbálják megtalálni a helyüket egy nagyobb, eddig még nem hallott dalban… A zavart gyakran az abból adódó feszültség okozza, hogy túl hamar próbáljuk értelmezni a dolgokat…

Nem változó meggyőződéseink ösvénye-e az az idő, amelyre a lelkünknek szüksége van ahhoz, hogy gyakorolja a maga részét abban a zenei tételben, amelyet „Istennek” hívunk?(február 22)

 

Ha utazol, és közben nem változol, nomád vagy. Ha utazás
nélkül változol, kaméleon vagy. Ha pedig utazol, és az utazás hatására változol, zarándok vagy.

Mind zarándokként indulunk, aki utazni akar, és reméli, hogy az utazás hatására átalakul….

 

 "…önmagunkat szeretni olyan, mint egy átlátszó madarat etetni, amely mindenki más számára láthatatlan. Csendben kell felajánlod maroknyi titkodat, mint valami finom magot. Miközben a titkaidat eszi, amelyek nem titkok többé, a madár ragyogni és fényleni kezd, a hangja pedig, amelyet csak te hallasz, a te saját hangod, tervek nélkül. És a testén keresztülfolyó fény addig füröszt téged, amíg el nem kezdesz csodálkozni azon, hogy miért voltak valaha is ökölbe zárva a tenyeredben lévő kincsek. Azt fogják gondolni, hogy bolond vagy amiért olyasvalaminek szolgálsz, amit senki más nem lát. Az átlátszó madár azonban csak enni, repülni és dalolni akar. Csak azt akarja, hogy a fény megtöltse a begyét. És nagy néha, ha valaki eléggé szeret téged, megpillanthatja amint a madár kiszáll a fészkéből a félelmeid mögött.(Január 25)

 

Seethaler, Robert - A trafikos

Robert Seethaler első magyarul megjelent kötetéért odavoltam. Az Egy egész élet  után nagy várakozással láttam neki ennek a könyvnek, mely sok tekintetben hasonlított a fent említetthez, de sajnos nem kaptam meg azt a pluszt, amire vártam.

Itt is egy  magára maradt fiú életének alakulásába láthatunk bele, bár csupán körülbelül egy esztendejébe. A tizenhét éves Franz Huchel 1937 nyarán elhagyja Nußdorfot, hogy Bécsbe költözzön. Anyja hajdani ismerősének, a háborúban megsérült Otto Trsnjeknek a trafikjába megy segédnek. A nagyvárosi forgatag egy egészen más világ valóságát mutatja be a fiúnak. A trafikban megforduló urak között megismerkedik a kor elismert pszichoanalitikusával, az akkor már nyolcvan esztendős Sigmund Freuddal. A professzor azt ajánlja a fiúnak, hogy csapjon bele a lecsóba, és keressen magának egy lányt, ne öreg urakkal diskurálgasson! Franz hamarosan fülig szerelmes lesz a kis Anezkába, aki megismerteti vele a testi gyönyöröket, majd jól meg is sebzi az ifjú makulátlan szívét. Immár sérülten kéri  Freud segítségét. De az 1937-38-as év Bécse nem kedvez a felhőtlen szerelemnek. Hamarosan mindenki áldozattá válik, aki "zsidókkal" tart kapcsolatot. 

A kor bécsi hangulata rendkívül jól megelevenedik a sorok mögött. Nem tagadom, hogy a könyvből készült film előzetesét is meglestem, ami nagyban hozzájárult ehhez a sikerhez. Már maga egy trafik zárt, különleges helyszíne is jó ötletnek tűnt. Akárcsak a 17 éves fiatalember találkozása  a sokat tapasztalt professzorral. Egy szeplőtlen fiú a szerelem hajnalában, kontra Freud az ő ösztön-elméletével, ígéretes.  De sajnos a jó gondolatokat nem követték izgalmas levezetések, mint ahogy a történelmi szálaknak sem sikerült feszültséget becsempészni a regénybe. Minden egy kicsit közepes, langyos maradt. Amitől persze nem lesz rossz a regény, de egyáltalán nem vált különlegessé.

Igazából én sem szeretem, amikor egy könyv értékelésénél a szerző egy másik munkáját kaparjuk elő, de itt muszáj leszek megemlíteni azt a bizsergető gondolatot, amit Seethaler elővett. Ugyanis, amíg Andreas Egger az Egy egész életben szegény főhősét szinte egészében lenyomja a potenciák szintjére, a meg nem valósított lehetőségek gyehennájára, addig Franz Huchel már kamaszkorában kiléphet a megszokott falusi miliőjéből, megkapja a nagy esélyt. Franz be is teljesíti  életét, de egyáltalán nem úgy, ahogy várná az olvasó. 

Talán nem is olyan lényeges, de tény, hogy a magyar kiadástól eltérően, valójában ez a könyv két évvel hamarabb született, mint  Andreas Egger története. Az viszont biztos, hogy az egy jóval kiforrottabb munka, és sokkal nagyobb élményt jelentett az olvasása, mint A trafikos című könyv. 

Hozott pontszám: 4

Sigmund Freud Múzeum, a professzor korábbi lakhelyén

Bécs, Berggasse 19

"Az újságolvasás ugyanis az egyetlen fontos, az egyetlen lényeges és érdemleges dolog a trafikos életben; mert aki nem olvas újságot, az nem trafikos, hogy ne mondjuk: nem ember."

"– De miért lesznek szerelmesek az emberek folyton és mindenhol?
– Fiatalember – szólt Freud, és megállt. – Nem kell megérteni a vizet ahhoz, hogy fejest ugorjunk belé!"

"Megszakad a szívem, amikor azt hallom, hogy néha szomorú vagy. Mit mondjak neked? Annyiféle a szomorúság, ahány órája van az életünknek. És valószínűleg még annál is több. És mindegy, hogy tudod-e, honnét jön ez vagy az a szomorúság. Hozzátartozik az életünkhöz. Ha engem kérdezel, szerintem még az állatok is szomorúak. És talán a fák is. Csak a kövek nem. Azok csak fekszenek és nem csinálnak semmit. De ki vágyna erre?" (189. oldal)

Robert Seethaler

Kidd, Sue Monk - A méhek titkos élete

Öt évvel ezelőtt ismerkedtem meg Sue Monk Kidd nevével, amikor A sellő legendája című kötete a kezembe került. Ahogy akkor éreztem, egy könnyed és kellemes olvasmányélmény volt,  rögtön meg is néztem, hogy mit írt még a szerző. A méhek titkos élete című első könyvének címe ismerősen csengett, hiszen a zseniális filmadaptációt láttam magam is, és szerettem. Igen ám, de a könyv már akkor is beszerezhetetlen volt. Igazán szép kiadványnak tűnt a Tercium Kiadó gondozásában megjelent kötet, mely 2004-ben került a magyar könyvesboltokba. (Létezik két furcsa kiadvány is belőle, amihez azonban nem volt bizodalmam, 2008-ban és 2005-ben) Elég az hozzá, hogy elkezdtem kutakodni egy megfizethető példány után, ami 2015-ben sikerrel is járt. Azóta pihent szegény a polcomon és várt türelmesen a találkozásunkra. 

Ahogy mondtam, a filmes adaptációt már láttam, de nagyon régen volt az is, és mint minden dolog, ez is csak egy emléket hagyott bennem, nem a pontos tartalmat. Most azért megnézném újból. Mert tényleg máshova estek a hangsúlyok számomra a könyvben és a képi élmény alkalmával. 

A tizennégy éves Lily egy dél-karolinai farmon él apjával és színes bőrű dadájával, Rosaleennel az 1960-as évek derekán. A kislány tíz évvel korábban egy véletlen baleset alkalmával megölte az édesanyját, így idejekorán félárva sorsra jutott. Senki nem tudja pontosan mi történt, hiszen a végzeten pillanatban csak Lily és szülei voltak jelen. Mivel T.Ray -ahogy a kislány az apját szólítja-,  nem bánik szeretettel egyetlen gyermekével, a kiskamaszt egyre jobban foglalkoztatják a baleset körülményei. Mi van, ha nem is ő követte el a gyilkosságot? A környezete is ridegen bánik a lánnyal, igazi barátja nincs is. Egy veszekedés után Lily összepakol és megszökik otthonról,  hogy féltve őrzött kincsei segítségével az édesanyja korábbi nyomára bukkanjon. Menekülni kényszerül, mivel kimenekíti Rosaleen a rendőri felügyelet alól. Az egyetlen támpontjuk egy kis kép, mely egy fekete bőrű Madonnát ábrázol, és a hátulján Tiburon városának neve áll. Valószínűleg az édesanyjáé volt, valamiért fontos volt a számára. Így kerül Lily és Rosaleen a Tiburon városbéli Boatwright családhoz, ahol August, June és May, a három színes bőrű testvér él. August méheket tart és  ellátja a környéket csodálatos mézével. A mézes üvegek címkéjén pedig a kislány számára is ismerős kép díszeleg, a Fekete Madonna. 

Noha a család befogadja a két nőt, az egész város szúrós szemmel néz a kislányra, aki fehér bőrű létére egy néger családnál lakik. Elkerülhetetlen, hogy a rengeteg hazugság, melyeket Lily kitalál, egyszer ne derüljön ki, és T. Ray ne akadjon a szökevény nyomára. Tudja ezt az olvasó is, de akárcsak a lány, ő sem akar szembenézni ezzel, hiszen olyan szép az élet Augusttal, a lányokkal,  a kedves Zach-al és a csendben döngicsélő méhekről még nem is beszéltem. 

Amíg az előtérben Lily anyja után történő kutatás áll, addig a regény velejét ez a maga módján erős család adja. Három fekete bőrű nő, egyedül, dacolva a fehérek és férfiak világával. August egy hihetetlen erős asszony, aki bölcsességgel tartja egyensúlyban életüket, gondozza a méheket, intézi az ügyeket. A lelkében sérült June, akinek egyetlen menedéke a csellójátéka, és May, aki egy szörnyű tragédia után, szinte tébolyult állapotban gyűri a mindennapokat. Képlékeny, de mégis megtartó kapcsolat ez. A két menekült ebbe a harmóniába próbál beépülni, és úgy tűnik, hogy  a kezdeti nehézségek után, a maguk módján sikerül is. Lily apró lépésekkel, de egyre közelebb kerül az igazsághoz, és szívébe egy eddig ismeretlen érzés, a szerelem is beköszön. 

De ez nem az a világ, ahol csak úgy meg lehet úszni a valóság árnyoldalát. 1964-ben, Dél-Karolinában a feketék jogai sok esetben csak papíron léteztek. Lőporos hordó az egész vidék. A robbanáshoz szükséges szikra sajnos ki is pattan, és nem várt következménye a Boatwright lányokra is hatással lesz. Nem kevesebb fejtörést jelent, hogy Lilynek hazugságához igazodva, el kellene mennie végre a városból. S közben az apja is kutat lánya után. 

Ebben a kuszaságban egy békeszigetet jelent a feketék körében jelenlévő Leláncolt Miasszonyunk kultusz. Nemcsak a mézesüvegeket ékesti a kis madonnás kép, hanem a mindennapjaikat is meghatározza. A Leányok, ahogy a követők hívják magukat egy ősi legendát felidézve ülik meg minden évben legnagyobb ünnepüket Mária mennybemenetelét, Nagyboldogasszonyt. Az már csak véletlen, hogy éppen én is ekkor olvastam a könyvet. A hagyományos katolikus hithez alig van köze , bár azért találkozunk hasonlósággal. A Bibliát tekintik szent iratuknak, naponta fohászkodnak, összegyűlnek és közösen is tartanak imaalkalmat, az Angyali üdvözletet imádkozzák. A Leláncolt Miasszonyunk kultusz kialakulása a rabszolgaság idejére nyúlik vissza, amikor Obadiah segítségértés szabadulásért fohászkodott Máriához. Egy nap a folyó egy faszobrot, egy fekete Madonnát úsztatott Obadiah felé, aki kifogta s talpra állította a szobrot, mert az beszélt hozzá. Azt mondta, hogy "Nyugodjanak meg! Itt van velük és vigyáz majd rájuk". A tisztelethez érdekes rituálék is kapcsolódnak, így a mézes süteménnyel történő "áldozás" vagy Miasszonyunk szívének megérintése, a szobor mézzel való megkenése.  Sue Monk Kidd maga is Dél-Karolinában él, de a könyv végén nem találni utalást ennek a vallási ágnak a létezésére, a köszönetnyilvánításban nem említ meg senkit e tekintetben. Igaz, azt sem írja le sehol, hogy a kötetben megjelenő Mária kultusz a fantáziájának gyümölcse lenne. Sajnos eddig én sem bukkantam nyomára a közösségnek. 

Ez a kis kitérő is jól mutatja, hogy Sue Monk Kidd nagyon élethűen teremti meg kötetének környezetét. Ugyanezt a teljesen átérezhető és létező valóságot tapasztalhatjuk meg a tájleírásokban, a napszakok ábrázolásában, a fojtogató kaliforniai forróság tapinthatóságában. S ha ez nem lenne elég, itt vannak nekünk ezek a pici kis lények, a méhek, melyeknek élete nagyobb hasonlóságot mutat a miénkkel, mint azt gondolnánk. Végigzümmögik az egész regényt, kitűnő hátteret biztosítva Lily történetének. 

A végére természetesen mindenről lehull a lepel, a keresett igazságokat megtalálják, mindenki megleli helyét az életben, még akkor is, ha én személy szerint, nem erre a befejezésre számítottam. 

A méhek titkos élete egy nagyon olvasmányos kötet fontos dolgokról. Nem megy ugyan túl mélyre az írónő, de a felszín kapargatásánál azért igyekszik többet nyújtani. Egy-két dolgot leszámítva elégedett vagyok a történettel,  pár apróságban  nehezen tudok hinni. Viszont mindenért kárpótolt az olvasás közbeni lendület, és a szívemnek kedves erős női karakterek. 

Hozott pontszám: 4/5

Sue Monk Kidd

"Hozzám hajolt, és megcsókolt. Először olyan volt, mintha lepkeszárnyak simogatnák az ajkam, aztán ezek a lepkeszárnyak kinyíltak, és a számra tapadtak. Zach gyengéden, de édesen csókolt. Éreztem a bőre illatát, és finom volt a szája, ahogy lassan kinyílt és bezárult. Egy fénylő folyóban úsztam. Halak kísértek. Gyönyörűnek éreztem magam, s ez az érzés szinte szétfeszített belülről. A bőröm alatt lüktetett az élet, elöntöttek a szerelem hullámai."

"– Ez a Szűzanya teste -mondta Mabelee, és beledobta a sütit Neil kitátott szájába.
Semmit sem tudtam a katolikus egyházról, de a fejemet rá, hogy a pápa összeesett volna, ha ezt látja."

"– Ez majdnem lila!- kiáltottam fel.
– Amikor nagyon meleg van, és a virágok kiszáradnak, a méhek fekete bodzát szopogatnak. Ettől lesz lila a méz. Két dollárt adnak egy üveg lila mézért."

 "June lehunyt szemmel játszott, mintha egyedül rajta múlna, hogy May lelke felszállhat-e a mennybe. Még sosem hallottam ilyen zenét: teljesen elhitette velünk, hogy a halál csupán egy karnyújtásnyira van tőlünk."

"A csendnek van egy különös, szivacsos zúgása, amely majdnem beszakítja az ember dobhártyáját."

A szótlanság regénye

 Robinson, Marilynne- Lila

A Lila a Gilead trilógia harmadik kötete, de ez talán teljesen mindegy is, mivel a második rész nem is jelent meg magyarul (ezt azért valaki elmagyarázhatná, hogy megy?), és a részek önmagukban olvasva is teljesen érthetőek és értelmezhetőek.

Lila Dahl a könyv írója, helyesebben gondolója egy végtelenül egyszerű és tiszta nő, akire nehéz nem úgy gondolni, mint egy gyerekre. Amikor kicsi volt magához vette egy Doll nevű asszony, akivel gyökértelen, menekülő-vándorló életet éltek. Ebben a kötetlenségben és szabadságban nő fel Lila, akinek meg kell birkóznia a nevelőanyja eltűnése után a rá nehezedő magánnyal. Ugyanabban a sodró folyamban gázol tovább, mint eddig. A kötődés nélküli élet szépségében. Egy nap Iowába érkezik, ahol megismerkedik egy idős, özvegy pappal, aki körülbelül a nagyapja lehetne. A két magányos lélek összeköti életét, házasságra lépnek egymással és gyermekük fogan.

     Számtalan értelmezése lehet a történetnek, de mi Lila gondolatain keresztül látunk mindent. Látjuk azt az éjszakát, amikor Doll elrabolja, kendőjébe csavarva melengeti, és viszi magával. Látjuk és érezzük a gyermek félelmét, az elhagyott  "rongybaba" utáni vágyódását, hatalmasra tágult pupilláit. Vele vagyunk, amikor a csapathoz mások is hozzácsapódnak, és akkor is, amikor teljesen magára marad. Sodródik. Takarítani kezd,  bordélyházba kerül, stoppol, Iowaba jut, kunyhóba, Gileádba,  John  Ameshez, a paphoz, feleség lesz, anya. Ez a végtelen monológ, amiben Lila értelmezni próbálja életének értelmét, mélyen átitatott a Gondviselésben való bizalommal. Nem vallásos hit ez, és a Gondviselő sem egy szakállas, emberszerű lény. Nagyon nehéz megragadni, hiszen a lány soha nem említ még csak hasonló gondolatokat sem, amiket én itt kihámozok, de mégis, számomra az egész könyv lényege az, ahogyan Lila áll a világban. 

      A történet nagy része a lány és a tiszteletes lassú egymásba fonódásáról szól, ahogy közelítenek egymás felé, ahogyan megszeretik a másikat. Nagyon csendes és lassú folyamat ez, tele soha nem tanult tapintattal és figyelemmel. Olyan szeretettel, amire mindannyian csak vágyunk. A szívem fehér című könyvben, Javier Marias azt a gondolatot veti fel, hogy a szerelem sokszor valamiféle kikényszerítés eredménye, manipulálni akarjuk a másikat. (Sajnos nem találom most a szó szerinti idézetet). De itt nem. Azt mondanám, hogy ez  minden vágy nélküli szerelem. Nem faggatják egymást, elvétett kérdéseik puhák. Ajándékként fogadják el a másikat. Minden, amit elmond a másik magáról egy gyöngyszem, egy jutalom. Nagyon mély szeretet ez, talán nem is illene rá a szerelem szó. Ebből a szeretve vagyok állapotból néz vissza Lila egész múltjára, és innen próbál válaszolni létének értelmére. 

      400 oldal alatt épül fel a könyv. Ennyi idő kell ahhoz, hogy átérezzük a  mélyben húzódó mondanivalót. Minden eszközével a szerző ki akarja húzni szereplőit az időből, a konkrétumokból. Számomra úgy indult a könyv, hogy azt hittem ez egy kataklizma után megmaradt maroknyi embercsoport. Civilizáció nélküli fennmaradt élet. A cselekmény homályba vesző leírásai, a végtelen vándorlások és a célnélküliség is előkészítették az olvasót arra, hogy szakítson a szokásos értelmezéssel. Igen, van benne egy kis Steinbeck Érik a gyümölcs hangulat, -bár ott emlékeim szerint, sokkal több az akarás-, de nekem Cormac McCarthy jutott az eszembe. Érdekes ez, hiszen mondjuk úgy, ő épp az ellenkező oldalon áll, és az ember mélyén meghúzódó sötét oldalt szeretné megjeleníteni.

     Nagyon lassan olvasható próza ez. Sokszor meg kell állni és értelmezni az olvasottakat. A mondatok nem mindig kapcsolódnak egymáshoz, teljesen olyan, mintha ténylegesen a főszereplő fejében lennénk. Ugrál az időben. Félmondatokat mond el, gyakran nem vagyunk biztosak az alanyban sem. Ráadásul a szöveg tagolatlan. Vannak ugyan bekezdések, de a párbeszédek is belecsúsznak ebbe a szövegtörzsbe. Minden a parttalanság és végtelenség felé mutat, mintha egy örökösen gombolyodó gondolatfüzér lenne. 

      Aki tehát szeretné átérezni ezt a tisztaságot, szeretné létezésünket egy egészen más megközelítésből szemlélni, az bátran vegye kezébe a kötetet, nem fog csalódni, ahogyan azt Barack Obama sem tette, akinek a Pulitzer-díjas könyv szerzője,  Marilynne Robinson az egyik kedvenc írója. 

   

Van min gondolkozni...

 

A könyvem jelenleg még így néz ki... Érdekes lenne így visszavinni a könyvtárba.

 

Marilynne Robinson

Hozott pontszám: 5 

"A bánat nagyon valóságos, és a veszteséget nagyon is véglegesnek érezzük. A földi élet bonyolult és súlyos és csodálatos. A tapasztalatunk töredékes. A részei nem adódnak össze…
Néha nehéz hinni, hogy mind egyetlen dolog részei. Semminek nincs értelme, amíg meg nem értjük, hogy a tapasztat nem úgy gyűlik, mint a pénz vagy az emlék, vagy mint az évek és a vétkek. Hanem Isten ajándékozza nekünk, aki nincs elkötelezve a múlt iránt, csak a maga örökös, szabadon adott állandóságában."

"A dolgok előttünk rejtett okból történnek,mélységesen rejtett okból, ameddig úgy gondoljuk, hogy abból kell következniük, ami korábban esett, a bűneinkből vagy az érdemeinkből, nem pedig egy olyan jövőből, amelyet Isten a maga szabadságából kínál nekünk. "

"Ő is gonosz volt, mert abban a házban a szomorúság olyan volt, mint egy álom, amiben minden furcsa és hamis.Mack végighúzta az ujját az arcán, és Lila érezte, hogy nyomában melegség gyullad. Néha a nyakát érintette meg, ettől minden egyes alkalommal könnybe lábadt a szeme, bárki is figyelte."

"-A feleségem -mondta.- Gondoskodni akarok magáról, még ha ez azt is jelenti, hogy egy nap ki kell kísérnem a vonathoz." 

 

Jón Kalman Stefánsson - A halaknak nincs lábuk

"...az emlékek súlyos kövek, amelyeket magam után vonszolok. Nehéz az emlékezés? kérdezte Ari. Nem, csak az, amit megbántál, vagy amit szeretnél elfelejteni – az önvád a legsúlyosabb kő mind közül."

Az egyik legszebb nyelvezetű könyv, amit valaha olvastam, ami ráadásul a világ egyik legzordabb tájának vulkanikus talajából és habzó tengeréből született, Izlandon. 

Vajon azok, akik szigeten élnek másként értelmezik-e létezésüket, mint mi, akik sohasem érezhettük a magunkra utaltságnak ilyen magas fokát? Vajon tényleg közelebb vannak az izlandiak Istenhez, vajon itt tényleg összeér a föld és az ég, és tényleg csak három égtáj létezik, a szél, a tenger  és az örökkévalóság? 

Senki ne csodálkozzon, ha a könyv olvasása után valamiféle meditatív, létfeltáró állapotba kerül, hiszen a mű minden sora hosszas utánagondolást igényel az olvasótól. De nagyon megéri elpiszmogni vele. 

Izland

Az önéletrajzi ihletésű könyv szerzője, magánéleti válsága után, apja hívó szavára visszatér gyermekkorának helyszínére az izlandi Keflavik városába. Ennek az eseménynek ugyan nincs is olyan nagy súlya, talán ha egy-két nap alatt lezajlik minden, de a visszatérés időutazása, már jóval nagyobb jelentséggel bír. 

Két réteggel találkozunk leginkább, az egyik a nyolcvanas évek időszaka, amikor az író úgy 12 éves lehet, és saját apjával és mostohaanyjával való kapcsolatát tárja fel, valamint az úgy nevezett régen időszaka. Ennek a korszaknak a leghangsúlyosabb szereplője apai nagyapja Oddur, és felesége  Margrét története. Az ő kapcsolatukon  keresztül átélhetjük a szerelem, a vágy, az élet és halál hatalmas vonulatait. Olyan szép és olyan emberien megközelített hozzáállás ez a szerzőtől. Mindvégig költő tudott maradni, aki csendes hódolattal tiszteleg az élet gyakran kíméletlen nagysága előtt. 
A legméltóbb értékelés az lenne, ha csak idézetet  mutatnék a könyvből. De ezek között is nehéz ám választani,  mert szinte minden oldalon megbújik egy-egy megőrzésre méltó gondolat. Ezek gyakran lírai szépségük okán vagy tartalmasságuk miatt tűnnek fel. A magyar fordítás is kétségtelenül sokat adott hozzá, amit Patat Bencének köszönhetünk, de Jón Kalman Stefánsson-t ez ideig már háromszor jelölték az Északi Tanács Irodalmi Díjára. 

Két nehézséggel számolni kell azonban; az egyik, hogy a rendkívül furcsa északi neveket nehéz beazonosítani -már az is nagy figyelmet igénye, hogy nő vagy férfi az illető-, illetve néha olyan fajsúlyos dolgok öltenek alakot a szövegben, melyek szinte a mellkasunkra telepednek, és megülnek rajtunk. De ismét csak azt  mondom, megéri időt szánni rá!

Hozott pontszám: 5

Jón Kalman Stefánsson

 "A világ legrégebbi írott szövege szerint, amelyek annyira régiek, hogy már nem hazudhatnak, a sors a pirkadatban lakik, és ezért kell óvatosnak lenni, szőr mentén haladni, megtalálni a megfelelő szavakat, és az élet pártjára állni.
És valóban néha úgy ébredünk, mint egy nyílt seb. Védtelenül, sérülékenyen, és ilyenkor minden az első szón, az első lélegzetvételen múlik, azon, ahogyan rám nézel, amikor felébredsz, ahogyan rám nézel, amikor kinyitom a szemem, előbukkanok az álomból, ebből a csodálatos világból, amelyben nem mindig vagyunk ugyanazok, ahol esetleg eláruljuk azokat, akiket különben sohasem árulnánk el, ahol hőstetteket viszünk véghez, repülünk, ahol a halottak élnek, az élők pedig meghalnak. Mintha a világ túlfelét látnánk, egy másik változatot, mintha valaki arra akarna emlékeztetni minket, hogy nem azok vagyunk, akiknek lennünk kellene, hogy az életnek ezer és ezer oldala van, és hogy -sajnos, vagy istennek hála- sosincs késő új vagy váratlan irányba indulni. Aztán felébredünk, és olyan sérülékenyek, védtelenek leszünk, hogy akár az első lélegzetvétel eldönthet mindent.Az egész napot, esetleg az egész életet. Ezért óvatosan nézz rám, mondj valami szépet, cirógasd meg a hajam, mivel az élet néha igazságtalan, egyáltalán nem mindig egyszerű, és sokszor segítségre szorulunk -gyere hát a szavaiddal, a karoddal, a közelségeddel, nélküled el vagyok veszve, nélküled szétmorzsolódom az időben. Légy mellettem, amikor felébredek."

 

Izlandi tájkép

"Az ökölbe szorított kéz Oddur szerelmes verse volt. Száz évvel ezelőtt szorította ökölbe a parton, és néhány órával később Margrét azt mondta neki: ha a ruha alatt meztelen vagyok, abból tudni fogod, hogy szeretlek. Van-e ennél szebb szerelmi vallomás – hiszen valóban meztelen volt –, és nem szerencsés-e aki megkap egy ilyen nőt? Az élet azonban később beléjük mártotta késeit." 

"Akkor halunk meg, amikor a fájdalom az életnél is nagyobbá válik."

"Lelkünk mélyén ördögök lakoznak, forró vérünk mögött gonoszság rejlik, és csak a szépség tudja megmenteni a világot."



"Isten válasza a halálra. A kezeket melengető, az életet hamuvá égető láng – ajándék, amelyet az idők kezdetén odavetettek a világnak. Érzékeny és szemérmetlen. Sosem kérdezi a címed, hogy merre vagy éppen, nem törődik azzal, mi helyes és mi nem, nem érdekli a rangod, a hírneved, sem a sikereid, vagy a kudarcod, előtte mindenki egyenlő, és fittyet hány mindenre; sehol sem vagy biztonságban, védtelen vagy, nincs ami megóvhat tőle, sem az értelmed, sem a hited, sem az utóbbi három évszázad filozófiája, sem az élettapasztalat, sem az atombunkerek vastag falai, sem az ivás okozta emlékezetvesztés, senki nincs biztonságban tőle, ugyanolyan könnyedén surran be egy tizenhat éves lány őzgidaként ugrándozó szívébe, mint egy kilencvenéves aggastyánéba, mely inkább egy kivénhedt orrszarvúra hasonlít. " (Szerelem)
 

Gilbert, Elizabeth - Big Magic

Aki találkozott már az Ízek, imák, szerelmek című könyvvel vagy a filmmel, annak ismerősen csenghet Elizabeth Gilbert neve, aki mindkét kötet szerzője. Bármilyen emlékeink és érzéseink vannak is a fenti művel kapcsolatban, nyugodtan el is felejthetjük, mert ez a könyv valami egészen más. Egyébként magam is meglepődtem, hogy a minimum tíz éve olvasott könyvet anno 3,5 csillaggal jegyeztem fel, ami nálam mindenképp a kevésbé meghatározó könyvet jelöli, mégis jól emlékszem belőle rengeteg dologra. Sőt a könyv egész koncepciójára. Van ilyen. Így utólag talán lektűrös stílusával nem voltam kibékülve, mivel a témát a magam részéről sokkal  fontosabbnak tartottam. Olyan "nem egyeztetett alany állítmány" érzés alakult ki bennem. De mindegy is, hiszen a Big Magic-et pár évvel ezelőtt egy felkorbácsoló érzelmeket kiváltó bejegyzés miatt tettem várólistára, egész pontosan azok közé a könyvek közé, amit kölcsön szerettem volna kérni valakitől. Egy kedves, szemfüles  ismerősöm most meglátta és elhozta nekem. Miért pont most? Ki tudja?

Egy könyv olvasásánál rendkívül fontosnak tartom az időzítést. Így aztán elmondhatom, hogy a Big Magic kötetben semmi újat nem olvastam, minden sorával tisztában voltam, rendesen átrágtam már magam a témán. Azonban, ha nem soronként értelmezem a kötetet, hanem úgy egészében, akkor nagyon is nagy hatást gyakorolt rám. 

Elizabeth Gilbert célja nem más, mint hogy felkeltse az ember életében az örömöt, a flow élményt, az izgalmat vagy nevezhetjük kreativitásnak is. De mindenképp valami olyasmiről ír, ami az életünk bármely területén megjelenhet, elsőre felesleges luxusnak is vélhető tulajdonsággal rendelkezik, mégis ez lesz az élet csimborasszója. Véleménye szerint meg kell találnunk magunkban azt a dolgot, ami teret biztosít a kreativitás kiélésének, azt a valamit, ami teljesen egyedi igényességgel valósul meg az életünkben. Ez aztán lehet  kerékpárápolás, konyhaművészet, írás, tetőfedés, zene, divat vagy bármi egyéb, a lényeg, hogy általa beengedjünk az életünkbe valami olyan pluszt, ami több annál, mint statisztikai létünk. No és nem elég beengedni ezt a valamit, hanem ápolni is kell. Ennek a gondozásáról és felemeléséről szól tulajdonképpen a könyv. 

Hogyan szálljunk szembe azokkal a félelmekkel, amik akkor jelennek meg, amikor létjogosultságot követel ez a kreativitás? Megmaradjunk állhatatos műgyűjtőknek, akik mondjuk beszereznek minden fellelhető hangfájlt, vagy merjünk tovább lépni? A kötet első fejezete a bátorságról szól. A szerző rengeteg saját életéből vett példájával világít rá arra, hogy mi adhat erőt és bátorságot, illetve miért nem érdemes aggályoskodni s csak a korlátokra koncentrálni. 

Ugyanilyen lendülettel ír a Varázslatról is, ami Elizabeth Gilbert  egyedi látásmódját tükrözi a kreativitás területén. Az általa bemutatott hajmeresztő példa mindenképp megdöbbentő. Hinni nem muszáj benne, hiszen a dolgok megtörténnek a hitünk nélkül is. A hat fejezetben tárgyalt kifejtések közül  az Állhatatosság kérdésével foglalkozó rész adott nekem a legtöbbet. Ahogy azt írtam, számomra egyetlen új gondolat sem volt az olvasottak között, mégis így egyben, rendszerben szemlélve rávilágított már korábban megtapasztalt összefüggésekre. 

Mivel a kreativitás rendkívül hatékonyan jelen van az életem szinte minden területén, így csak egyetlen olyan vakfolt maradt számomra a könyvben, amit nem tudok hova elhelyezni. Nevezetesen az, hogy biztosan kidolgozható-e mindenkiben ez a képesség, mint ahogyan azt a szerző állítja? Logikailag értem én, de számos kreativitás tekintetében meddő életet látok magam körül, és bizony picit szkeptikus vagyok, hogy ezek a pislákoló fényecskék tűzzé izzíthatóak? Ráadásul csupán önerőből? Ha ezt a kicsi csúsztatást figyelmen kívül hagyom, akkor egy rendkívül pozitív hatású önfejlesztő könyvet ajánlhatok mindenkinek. A szerző legnagyobb erénye, hogy feloldoz mindenféle megfelelési kényszer alól, olyan nagy szabadságot biztosít az egyéniségek kidolgozásához, amivel ritkán találkozunk ilyen típusú könyveknél. Minden sorából sugárzik az erő és jóakarat, nem lehet nem szeretni ezt a nőt.

Hogyan születhetnek meg grandiózus ötletek a szimpla kíváncsiságból? Mi kell ahhoz, hogy nagyot és egyedit alkossunk, ami ráadásul önmagunk számára is energiát, sikert és örömet ad? Hogyan léphet be életünkbe a szenvedély az élet legkülönösebb zónáiban? Ezekkel az érdekes kérdésekkel foglalkozik a neves írónő, aki saját életének példáján keresztül igazolja, hogy mit lehet kezdeni a bennünk rejlő talentumokkal. Kicsit amerikai, kicsit  hóbortos, végtelenül optimista, de milyen is lehetne egy jó önsegítő könyv?

Hozott pontszám: 4,5

Elizabethh Gilbert

fotó: Timothy Greenfield-Sanders

 

"Igyekszem mindig emlékeztetni magam arra, hogy viszonyom van a kreativitásommal, és erőfeszítéseket teszek azért, hogy olyannak mutassam magam az ihlet számára, mint aki nyitott egy románcra – nem pedig olyasvalakinek, aki a férje alsónadrágjában flangál a házban egész héten át, mert teljesen lemondott magáról."

"Huszonöt évesen azt hallani egy kilencvenéves özvegytől, hogy az életét egy szenvedély változtatta meg (ráadásul nem is olyan régen), felért egy kinyilatkoztatással. Azon pillanatok közé tartozott, amikor szinte éreztem, ahogy a látóköröm kitágul, ahogy engednek az elmémet szorító abroncsok, és hirtelen feltárul előttem egy sor új lehetőség azzal kapcsolatban, hogy miként is festhet egy nő élete"

"Munkálkodj teljes szívvel, mert – és ezt megígérem – egy reggel, ha nap, mint nap így cselekszel, talán hirtelen azon kapod magad, hogy kivirágoztál."

"Mindnyájan eltemetett kincsek két lábon járó tárházai vagyunk."

 

Bodor Ádám - Sehol

Hét teljesen más, mégis valahogy ugyanolyan novella lapul Bodor Ádám kötetében. Van ebben valami megnyugtató, és én, aki szeretem az érdekes irodalmi kísérleteket is, nagyon jóleső érzéssel vettem tudomásul ezt a kiegyensúlyozott, teljesen sima stílust. 

Egyik írás kapcsán sem jelent meg semmi katartikus élmény nálam, inkább egy nyugalom, hogy lám-lám, az élet és a halál mégiscsak valami pont ilyen dolog. 

Mind a hét alkotásra jellemző, hogy ezt a végtelenségét onnan meríti, mintha egy nagy egységből ragadták volna ki minden egyes jelenetét. Pár oldal alatt úgy teremti meg a szerző a szereplők plasztikusságát, hogy pont annyit tudunk róluk, ami a számunkra fontos lehet. Nincs kérdésünk, az adott kellékekkel felépítjük a minijeleneteket. 

Az első írásban, a Matterhorn mormotáiban egy természettudós, egy kutató figyeli az állatok viselkedését, miközben megtudja, hogy korábban őt is megfigyelés alatt tartotta a rendszer. Anélkül, hogy akár az egyik, akár a másik nézőpont ki lenne fejtve, a novella megad egy külső-felső látásmódot az olvasónak, egy eszközt, amivel párhuzamba állíthatja saját életének fontos részeit. 

A Paraszkíva családjelenete számomra semmi mondanivalóval nem bír, mégis olyan tökéletesen ölt alakot az egész történet, hogy úgy érzem, örökre megjegyzem minden részletét. Egy mérgezés titokzatos esete áll a cselekmény fókuszában, de bűnöst, elkövetőt ne is keressünk, mert ilyesfajta dinamizmus nincs a novellában. Ha kedvünk van, befejezhetjük, eljátszhatunk az ötlettel. 

A következő novellában, a Hekkben is a halál kap főszerepet. Egy tragikus, vagy komikus, de mindenképp ironikus halál. Az atmoszféra megteremtése itt is remekül sikerült Bodornak,  meg nem mondtam volna, hogy nem a Havasokban járunk. Időn kívüliség, parttalanság jellemző erre is. 

A Leordínában is jelen van a szélesség, térben is időben egyaránt, bár ennél a történetnél szerepet kapnak az évek is, akárcsak a levágott haj. 

A haj játszik főszerepet a Milu című írásban is, ami a biblikus sámsoni történetből merítkezik. A cselekmény mágikus jellemzői ellenére rém egyszerű, a szükséges értelmezés az olvasóra van bízva. De az a kép, hogy vércseppek jelenjenek meg a levágott hajvégeken, soha nem jutott még eszembe. Nehéz lesz ezek után ettől szabadulnom. 

A Pitvarszk egy ismeretlen helység neve, ahonnan főhősünk levelet kap. Bizony, nem sok mindent tudtam kezdeni ezzel a résszel, de egy nyugtalanító érzést hagyott bennem olvasás után. Kicsit a csontvázak a szekrényben érzését, olyan "soha nem lehetsz nyugodt" dolgot.

A záródarab, a Rebi kavarta fel talán legjobban bennem az érzéseket. Egy asszony, Rebi hálóingben kimegy a megbolydult kecskéit begyűjteni, amikor az égen fényesség támad, egy narancs vagy gombaféle felhő jelenik meg, és mindent elural a káosz. 

Tényleg nincs közös ezekben az írásokban semmi, mégis az a módszer, ahogyan a szerző egy csoport viselkedésére rááll, ahogyan monitorozza őket, ad egy egységes arculatot az egésznek. Mindenhol szerepet kap a peremlét életérzése, kicsit a kényszerpálya hangulata, a szabadság megélésének korlátozottsága. Talán pont emiatt marad az olvasóban egy olyan érzés, mintha a történetek egy korábbi időben, egy sokkal determinálóbb korban játszódnának.

Kellemes olvasmány volt, talán túlságosan is semleges, de ez most nem zavart. 

Hozott pontszám: 5

Bodor Ádám

Fotó: Valuska Gábor

"Szeptember végéhez képest langyos este volt, lefekvés előtt még egy darabig a tornácon üldögéltünk, csendben hallgattuk a kurrogó lótücsköket, meg ahogy szipog a föld a frissen öntözött őszirózsa alatt."

"Az este egész jól indult, ugyanis három és fél hét után kibékültünk. Egyik pillanatról a másikra történt, hirtelen egymásra néztünk és elmosolyodtunk. Egyszerre fáradtunk bele a haragba. Fel volt húzva bennünk a harag órája, akkorra éppen lejárt."

"Péntek van, ez a Szűz Macskában hústalan nap. Ilyen tartalmú figyelmeztető felirat lóg a bejárati ajtón, a falakon. Kánikula ide vagy oda, a ventilátorok porba dermedten szunnyadnak, fullasztó, csirizes gőz üli meg a termet, plusz a kizsigerelt mirelit főzelékeké…" 

Thoreau, Henry David - A gyaloglásról

Henry David  Thoreau kötete az egyik kedvelt témámat hozza három esszé formájában; a sétát - gyaloglást - meditációs sétát. Már Thomas Merton Hétlépcsős hegy című könyvében körülbelül húsz évvel ezelőtt is azok a részek ragadtak meg és maradtak meg bennem, melyek a magányos sétáiról, túrázásairól szóltak. Lehet ezt zarándoklatnak is nevezni, bár akkor van egy szemmel nagyon is látható célja a menetelésnek, de van, amikor megadjuk annak a szabadságát, hogy előjöjjön és ott maradjon a felszínen az, amit abban az életszakaszban meg kell ragadnunk. Volt aztán folytatás, beállta a sorba Győrffy Ákos A hegyi füzet , Damon Young Hogyan gondolkodjunk a testedzésről (ebben egy fejezet) és most Thoreau munkája. Valahogy úgy érzem, hogy ezek együtt alkotnak egy egészet, illetve azt, hogy kimeríthetetlen a téma. Természetesen vannak még hasonló munkák, Tolvaly Ferenc Tibetben a lélek könyve is eszbe jutott, de ott is csak részletek vannak, és kevésbé a "céltalan" út öröméről szól a könyv. 

Thoreau esszéihez egy film vezetett, a 2023-ban bemutatott Járatlan utakon, amit most néztem meg. A film önmagában is érdekes, de itt is és a Vadon című könyv/ filmben is sajnos ugyanaz történik, hogy a filmbeli találkozások elviszik a hangsúlyt a kapcsolatok irányába, ami természetesen érthető, hiszen ki akarna megnézni és leforgatni egy olyan mozit, ahol a főszereplő láthatatlan belső utazását kellene filmre venni. Szóval, ami Thoreau könyvét illeti, azért tetszett, mert pont nem ezeket a találkozásokat teszi a kirakatba, hanem a séta adta szemlélődés és az ezzel kapcsolatos belső monológokat.

Három esszé található a könyvben, az Egy téli séta, a Gyalog a Wachusett-hegyre és A gyaloglásról szóló írás.  A téli séta valóban egy 1843-as téli sétának a lenyomata, tele gyönyörű természeti leírásokkal. A kószáló ember szeme az élet formáit kutatja a havas-jeges, csípős télben. Lábnyomok, vízfenéken megjelenő lenyomatok, fagyott ágvégeken felbukkanó apró életek végtelen változatosságait éri tetten Thoreau. Közben tekintete a Napot követi, mely adja s méri ezt az életet. 

Pár hónappal később jegyzi le a Wachusett-hegyen tett kirándulás nyári élményeit. Itt is a szemlélődés, a felfelé haladás, a környezettel való élő viszony határozza meg élményét. Itt történelmi párhuzamok, időbeli utazások is megjelennek a szerző gondolatai között. A hegy, mint fogalom és mint geológiai valóság is foglalkoztatja, amikor arról ír, hogy milyen helyet foglal el egy hegy a környék életében, s ugyanakkor hogyan illeszkedik a világmindenség tervébe. Ártatlanul jelennek meg a sorok közt olyan kijelentések, mint például arra való ráeszmélés, hogy milyen útjelzők a madarak számára a hegyek. No, de valóban az állatokról akar szólni, miközben mindvégig egy hegy megmászásán dolgozik. Leírva nincsenek ezek, de végigjárva Thoreau-val a vidéket, belekerülünk annak lüktetésébe. Olyan ez, mint az álmaink. Álmodunk egy történetet, mondjuk arról, hogy piknikezni indulunk egy barátunkkal, de nincs nálunk pokróc, hogy megpihenjünk. Ugye senki nem gondolja, hogy ez a kirándulásról szól? Valami sokkal többet akar nekünk mondani úgy az álom, mint az esszé. Megragadni valahogy az átélteket, a mélységeket, párhuzamban látni az életutat egy túra élményeiben. Hiszen minden kicsi mozzanatban benne van az egész.

"A legkimerültebb vándort a legporosabb úton is  vigasztalja, hogy amit a lábával végez, olyan tökéletesen jelképezi az emberi életet - egyszer feljut a hegyre, másszor lesüllyed a völgybe. A csúcsokról meglátja az eget és a horizontot, a völgyekből felnéz megint a magaslatokra." 

A könyv leghosszabb írása a címadó esszé, melyet, ha össze akarnék foglalni akkor a vadság dicséretével tudnám leginkább leírni. Úgy beszél a sétáról, mint egy végtelen kalandról, ahonnan sohasem térünk vissza. Személyes igényét, hogy napi több órát töltsön sétával rávetíti az emberiségre. Nem követeli ugyan meg ezeket, de olvasva sorait magunkban érezzük ennek kényszerítő erejét. A természet adta, eredendő szabadságérzetünkre hivatkozik minden mozzanatban, amikor napon és szélben kovácsolódik jellemünk, amikor a dolgozószobánk is kint a természetben található. Érezhető ebben egy behúzó dinamika, egyre hevesebben érvel emellett az életforma mellett, közben eljut oda, hogy amit manapság haladásnak tartunk -mint például a ház építés, abban való lakás-, csak arra jó, hogy eltorzítsa a tájat. Szerinte gyámoltalanabbá és silányabbá tesszük ezzel a környezetet. Ezért aztán lebontaná a kerítéseket és úttalan utakra vinne, ahol inkább belső ösvényeken járunk, mint ahogy a fák is  "a Vadon keresésére nyújtják le a rostjaikat". Thoreau szerint "Az élet egynemű a Vadsággal". Ezt a vadságot fejti ki a továbbiakban, ami tele van tiszta energiával, erővel, vonzalommal. Ennek a helyét keresi a pázsitos parkokban, a civilizált életben. 

Döbbenetes, hogy ezeket a sorokat 1862-ben, halála előtt vetette papírra. Hol voltunk akkor még a természetidegen léttől, mennyire mást jelent az a civilizáció, mint a mai! Thoreau 1845-1847 között a Walden-tó partján egy maga által épített kunyhóban, önfenntartó módon, csendes elmélyülésben élt. Ezeket az élményeit a Walden című könyvben írta le. Mivel azt még nem olvastam, így csupán önmagában és nem életművében elfoglalt szerepe szerint közelítettem most ehhez a kötetéhez. Az ebben talált mikrolátásmód segíthet nekünk, hogy érzékeljük a természet individualitását.  Sétái az élet új útjaira vezetnek, végtelen szabadságot és kötetlenséget adnak. Olvasóiban felébreszt valamit a még bennük lakozó eredetiből, vadságból. 

Hozott pontszám: 4/5 

Henry David Thoreau